Az Apostoli Hitvallásban ezt a szövegrészt olvassuk:
Harmadnapon feltámadt.
A szövegrészben van egy utalás, egy időmeghatározó: harmadnapon. Ebben az időmeghatározásban egy olyan kulcs rejlik, amire nem igen szoktunk figyelni. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a mostani közös gondolkodásunkban, amikor a párbeszéd törvényszerűségeit vesszük nagyító alá, akkor úgy gondolom, hogy ez a fajta törvényszerűség most mindannyiunk számára nagy jelentőséggel bír. Arról van szó ugyan is, hogy
a párbeszéd szükségességét mindannyian, de legalább is döntő többségben el tudjuk fogadni.
Ugyanakkor azt kevesen érzékelik, hogy a párbeszédnek meg van a kihordási ideje, éppen ezért akkor szabad csak a gyakorlatba is átültetni, amikor annak már előfeltételei adottak.
Valahogy úgy van ez, mint amikor a szülés kapcsán is beszélünk egy kihordási időről. Az ember esetében ugye kilenc hónapról van szó. Azt is mondjuk hogyha ennek a kilenc hónapnak az ideje nem telik ki, akkor az a szülés nem egy normál szülés, hanem egy koraszülés. A koraszülött az pedig egy veszélyeztetett csecsemő. Akiről fokozottan gondoskodni kell. Hát ugyan így vagyunk a koraszülött párbeszédekkel is. Amikor nem várjuk meg, nem hordjuk ki a párbeszédnek ezt a nagyon fontos előkészítő szakaszát, hanem úgymond durr bele a közepébe. Erőltetjük, minden áron létre akarjuk hozni. Ennek még nagyobb szembenállás még nagyobb feszültség – a párbeszéd vonatkozásában fogalmazva – még nagyobb párbeszédre való képtelenség lesz a következménye.
Éppen azért lenne olyan fontos végig gondolnunk, hogy itt az Apostoli Hitvallásban is mit jelent ez a harmad napra feltámadt?
Vagy is ez a fajta – nevezzük akkor így – mostani kontextusban kihordási ideje a feltámadásnak. Miért van erre szükség, miért pont három napról van szó? Egyáltalán ez a fajta három nap ez utal e valamilyen olyan történésre, amelynek kapcsán azt fogalmazhatjuk meg, hogy mind ez mind a mai napig a párbeszéd előkészítése során kikerülhetetlenül, mondhatnánk életbevágóan fontos. A megfejtés kulcsa az a párbeszéd lesz, amelyet Jézussal folytattak a benne kételkedők. Tulajdonképpen ezt nem is nevezhetnénk párbeszédnek. Fogást kerestek Jézuson. Minden áron olyan élethelyzetbe akarták őt beleszorítani, amikor szavaiban ellentmondást, olyan belső egyenetlenséget találhatnak, amit aztán felhasználhatnak ellene. Így például bizonyítékot kértek tőle arra nézve, hogy ő valóban az, akinek tartja magát.
Szó szerint jelet kértek tőle.
E a kifejezés akkoriban érthető volt, ma már kevésbé. A jel, az azt jelenti, hogy valaki nem csak egyszerűen bebizonyítja, hogy van ereje megtenni azt, amiről beszél. Hanem az a fajta cselekedet, amit a bizonyítékaként bemutat, ez a cselekedet valóban egyértelműen meggyőző erejű. Úgy mondhatnánk ma, hogy ha valaki, egy feltaláló egy bizonyos nagy horderejű dologgal előáll és azt mondja, hogy kérem én ezt vagy azt korszakalkotó felismerésként megértettem és leírtam, akkor ennek jele az a gyártásban a hétköznapi használatban való alkalmazás.
Egy egészen mai példát had hozzak ide, Edison annak idején amikor az elektromos áramnak a hétköznapi használatát úgy mond lehetővé tette találmányaival, akkor először egy kis vállalkozásban bíbelődött az ő dolgaival. És akkoriban az alapvető problémát az jelentette számára, hogy nem tudta kifizetni a gázszámlát. A gázszámla a mai használatban a villanyszámlát jelentene. Csak hogy akkoriban gázzal világítottak. Ez a fajta megakadása ösztönözte őt többek között arra, hogy egy olyan találmánysort hozzon úgymond világra, – maradva ennél a kontextusnál – amiről ma beszélünk, ami az elektromos áramnak a hétköznapi, háztartási alkalmazását lehetővé tette.
Ebben az összefüggésben fordulnak Jézushoz és mondják neki az ő ellenfelei: adjál egy ilyen jelet. Bizonyítsd be nekünk egy ilyen hétköznapokban használható módszert bemutatva, számunkra is élvezhetően, nyereséget hozóan, hogy valóban te vagy az Istennek fia. Amikor ezzel a fajta kihívással találkozik Jézus Krisztus, akkor ő erre egész egyszerűen annyit mond, hogy nem adatik ennek a nemzettségnek – generációnak – más jel, mint a
Jónás jele.
Ez a Jónás jele, ez az amiben a három nap megint csak egy nagyon fontos összefüggést jelent. Miről is van itt szó? Jónás egy olyan személyisége az ószövetségnek, aki szembeszegül azzal a fajta elhívással, hogy ő egy olyan néppel kezdeményezzen párbeszédet, amely népet ő szívből gyűlöl.
Isten küldi el őt Ninivébe, az akkor asszír birodalom fővárosába. Annak a birodalomnak a fővárosába, amelynek a nagy részét – a tizenkét törzsből tíz törzset – elpusztított, szét szórt, rabszolgaságba hurcolt. Éppen ezért Jónás joggal haragszik erre a népre. Tömeggyilkosoknak, népírtóknak tartva őket. Amiben egész bizonnyal nem is téved. Éppen ezért megdöbbentő számára, hogy
Isten megszólítja őt és azt mondja, menj el Ninivébe!
Vagyis ennek a népirtó hatalomnak a fővárosába és hirdesd ott az nekik, hogy ha nem használják ki, hogy az életüket radikálisan megváltoztassák, akkor Isten ítélete fogja súlytani ezt a várost, ugyan úgy elpusztul, mint ahogy annak idején elpusztult Sodoma vagy Gomora. (Ez a prófécia aztán valóban be is következett, hiszen Ninive azóta egy lakatlan város, egy romhalmaz lett az akkori világ leghatalmasabb hatalmi központjából.) Jónás amikor meghallja ezt az üzenetet, akkor útnak is indul.
Jónás nem oda megy, ahova őt küldik, hanem éppen ellenkező irányba, Társusba
(Társus az a mai Spanyol országban található. Ninive a mai Irakban található.) hogy elmeneküljön Isten elől.
Ez a fajta menekülés aztán egy nagyon furcsa fordulatot vesz. Hatalmas vihar kerekedik, a hajósok megpróbálnak mindent, hogy kijussanak a partra, ez nem sikerül nekik. A vihar egyre nagyobb lesz a hajó már majdnem elsüllyed. Akkor eszükbe jut az, hogy hátha van valaki köztük, aki miatt az Isten haragja lecsapott rájuk. Ahogy így sorsot húznak, Jónás nevét húzzák ki. Számon kérik őt: mit keresel itt, hová mész, hogy van ez? Jónás egész őszintén elmondja nekik, hogy én Isten elől menekülök, nem akartam felvállalni a küldetésemet. Nem akartam Ninivébe menni. Nem akartam ezt a gonosz népet Isten üzenetével megszólítani. Nem akartam velük párbeszédet folytatni velük Isten felhatalmazásában.
Ezért van ez a vihar.
Aztán mond egy nagyon furcsa dolgot a hajósoknak: Ha bedobtok a tengerbe, meglátjátok elcsillapodik a vihar. Miért pusztulnátok el miattam? A hajósok miután látták, hogy egyre nagyobb a vihar, a hajó recseg-ropog még is csak megteszik azt, amit Jónás kért tőlük. Ekkor megint csak
egy újabb fordulat következik, egy cethal bekapja Jónást, három napig lesz a hal gyomrában. Ebben a totális sötétségben, elveszettségben, ma azt mondanánk, hogy egy sötét zárkában van. Nem jut be a fény, a hang, elveszíti az időérzékét, terveket, vágyakat, reménységet. Ahol minden kicsúszik a kezei közül. Ez alatt a három nap alatt történik valami Jónás életében, ami lehetővé teszi, hogy ez a történet ne itt fejeződjön be. Hanem három nap után kikerüljön a szárazföldre és elinduljon az eredeti útirányba, Ninivébe.
Mi történik ez alatt a három nap alatt?
Jézus Krisztus is erre utal: Nem adatik, nem kap ez a párbeszéd erejében, szükségszerűségében kételkedő generáció más jelet, mint a Jónás jelét. Ha felfigyel rá, akkor képes lesz a párbeszédre, ha pedig nem, akkor mind örökre elnémul. Párbeszédei terméketlen erőlködések maradnak csupán. Jónás imája három nap alatt fogalmazódott meg a hal gyomrában, totális kilátástalanságban van, vagy is a párbeszéd kihordási ideje alatt. ( Jónás próféta második fejezetéből a második verstől ).
„Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam és ő meghallgatott engem.
A halál torkából kiáltottam segítségért és te meghallottad hangomat.
Mélységbe dobtál, a tenger közepébe és áradat vett körül.
Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem.
Azt gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől, bár csak újra megláthatnám
szent templomodat. Már- már életemet fenyegette a víz. Mélység és örvény vett körül.
Hínár fonódott fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig. Örökre bezárult felettem a föld, de te
kiemelted az életemet a sírból ó Uram én Istenem. Amikor elcsüggedt a lelkem
az Úrra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád szent templomodba.
Én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem.
Az Úrtól jön a szabadulás.
Az Úr pedig parancsot adott a halnak és az kiköpte Jónást a szárazföldre. Mi történik tehát ez alatt a három nap alatt? A három nap kezdetén látunk egy gyűlölettel teli embert, aki még Isten elől is elmenekül, csak hogy ne kelljen neki párbeszédet folytatni azokkal, akikkel szívből haragszik. Joggal, hiszen ezek az emberek tömeggyilkosságot követtek el az ő honfitársaival szemben. Minden oka tehát megvan arra, hogy gyűlölje ezeket az embereket és ne akarjon velük párbeszédet folytatni. Isten azonban éppen ezekhez az emberekhez küldi el őt. Ennek kapcsán kell Jónásnak belülről megértenie, hogy ezeknek az embereknek ugyan arra a szabadításra van szükségük, mint amire most neki. Ő úgy gondolta, hogy egy olyan ember, mint ő, megszabhatja, hogy kivel folytat párbeszédet és kivel nem. Ki az aki megérdemli és ki az aki nem, ki az aki méltó és ki az akit ki kell zárni. A három nap alatt pedig rájött arra, hogy
az ember életnek az egyetlen maradandó életérzése a szabadítás életérzése.
Ez az életérzés a végletesen Istenre szorultságunkból fakad: Kapálódzhatok, megpróbálhatom megfogalmazni, ragaszkodhatok is hozzá, hogy milyen alapelvek alapján kikkel vállalok közösséget és kikkel nem. De az életemnek nem ez az alapvető kérdése.
Az életemnek az alapvető kérdése az, hogy ki szabadít meg engem?
Ki hoz ki engem a sarokba szorítottságomból, amikor ahogy „hínár folytogatott”, tekeredett rám és mozgásképtelenné tett. Minél inkább kapálództam annál jobban süllyedtem. Ki az, aki ebben a helyzetben lehajol hozzám, ki az, aki amikor lefoszlik rólam mindenféle rang és cafrang, amikor mindenféle társadalmi elismerés, vagy éppen utálat közömbössé válik számomra, amikor a fizetésemelés és az engem irigylőknek a kórusa már teljesen lényegtelen számomra, amikor egyedül az marad meg, hogy ki szabadít meg most engem?
Vajon akkor megfogalmazódik e bennem az, hogy szabadíts meg engem Istenem?
Ha ez megfogalmazódik, akkor letelik a három nap. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy a párbeszéd kihordási ideje, előzménye mindig ez a felismerés. A párbeszédbe nem a nyertesek, a megoldó emberek bizonyosságával fogok belépni. Nem úgy fogok a párbeszédbe bekapcsolódni, hogy én majd azt majd nyilvánvalóvá teszem, hogy kinél van a bölcsek köve. A párbeszédbe csak úgy tudok belépni, hogy én is ugyan úgy szabadulásra szorulok, mint a másik. Ez minden párbeszéd kihordási ideje.
Ez az a bizonyíték, amelyet Jézus az embereknek mind a mai napig rendelkezésére bocsát. Ha azt akarod, hogy működőképes legyen az életedben a párbeszéd, ha azt akarod, hogy ez a párbeszéd a te életedben is alapvető változásokat hozzon, akkor neked is arra van szükséged, hogy ebben az állapotban kezdeményezd a párbeszédet. Ez pedig a szabadulásra szorultaknak az életérzése, akik tudják, hogy az áttörést, a valódi változás nem belőlük ered, nem az ő erőfeszítéseik eredményeképpen jön létre.
Hanem ez az áttörés parancsszó révén jön létre.
„Az Úr pedig parancsot adott a halnak, és az pedig kiköpte Jónást a szárazföldre.” Egy olyan láncolat ez, amelyhez Jónás semmit nem tud hozzátenni. Nem Jónás az, aki a halnak ezt a reakcióját valamilyen módon beindítja. Jónás ebben teljesen kiszolgáltatott és tehetetlen, csak a végeredményt érzékeli, amikor egyszer csak a szárazföldön találja magát. Ez a végeredmény a szabadításnak a bizonyítéka. Amikor a kiszolgáltatottságodban, teljes tehetetlenségedben, cselekvőképességedben egyszer csak azt életed meg, hogy ismét szilárd talaj van a lábad alatt. Vajon tudsz e ekkor hálát adni Istennek, meg tudod e neki köszönni, hogy újból megkönyörült rajtad?
Tudsz-e ebből a hálás szívből kiindulva a másiknak is lehetőséged andni arra, hogy az ő lába alatt is szilárd talaj legyen?
Jézus Krisztus ezt a törvényszerűséget egy példázatban fejezi ki. Azt mondja, hogy a párbeszédnek lényege az, hogy egy irdatlan összeggel eladósodott ember végül azt a kegyelmet kapja attól, aki felé tartozik, hogy elengedik neki ezt az adósságot.
Lehetőséget kap arra, hogy újra kezdje az életét.
Újból szilárd talaj van a lába alatt. Nem kell félnie attól, hogy mindenét elveszíti. Amikor az elengedő üzenettel boldogan hazafelé tart, találkozik a szomszédjával, aki tartozik neki ezer forinttal. Megragadja, ráncigálja és ott az utcán el kezd vele ordítozni: Ha nem adod meg most azonnal a tartozásodat, akkor rendőrt hívok és – a kor szokása szerint – bevitetlek téged az adósok börtönébe. Az ember hiába könyörög, hogy legyél egy kis türelemmel, megadom a tartozásodat, éppen most megyek napszámba, este odaadom neked az ezer forintodat, ez az ember hajthatatlan, rendőrt hív és bedobatja ezt a neki tartozó szomszédot az adósok börtönébe.
Amikor a király meghallja ezt a történetet, aki elengedte neki a tetemes adósságot, berendeli ezt az embert és azt mondja, nézd én elengedtem neked ezt az adósságodat amit nem tudtál kifizetni, te miért nem engedted el a másiknak?
Mivel nem engedted el neki, ezért én is vissza perelem tőled.
Ez a történet az, ami a közös gondolkodásunknak legfontosabb eleme. Isten a párbeszéd Istene. Isten újból és újból el akarja venni tőlünk azokat az adósságainkat amelyeket nem tudunk kifizetni. Az előre való menekülésünk, a gyűlöletbe való beleragadásunk, a másik lenézése és utálása szörnyű adósságait megbocsátja nekünk. Újra szilárd talajt ad a lábunk alá. De vajon mi, amikor találkozunk a felénk adósok csapatával, vagy csak egyetlen egy emberrel, akik olyan minimális dolgokban léptek velünk fel szembe, de lehet hogy nagyobb dolgokban, de minden esetben a mi adósságunkhoz képest valóban minimális dolgokban lettek adósok felénk.
Vajon mi képesek leszünk, akarunk adósságot elengedni?
Megértettük a három nap üzenetét? Vagy még mindig a hal gyomrában vagyunk, sokszor három napon keresztül, mert nem akarjuk ezt az üzentet elfogadni?
Kívánom mindannyiunknak szívből, hogy elérkezzen az életünkben a párbeszédnek ideje.