Ezúttal a párbeszéd feltámadásáról fogunk közösen gondolkodni az Apostoli Hitvallás azon szakaszán, amely a feltámadásról tesz tanúbizonyságot Ezzel a rövid megfogalmazással, hogy:
„Harmadra feltámadt”
Ebben a fejezetben magát a fő eseményt veszük közelebbről szemügyre. Nagyon fontos dolog, az a feltámadás hatásának a tisztázása.
Egy a szocializmusból származó vicc segítségével lehetne kezdeni ezt a tisztázó gondolatot:
Brezsnyev elvtárs a november 7-i ünnepségen egyszer csak találkozik egy nagy ismeretlennel, aki valakire emlékezteti, ahogyan közelebb lép hozzá, hogy megkérdezze , hogy maga mit keres itt ezen a tribünön, ki engedte magát ide föl, a felvonulás díszvendégei közé? Hát kit lát, kit nem lát? Maga Lenin elvtárs az, aki halottaiból feltámadva megnézi, hogy mire jutottunk. Miután eltelt jó pár esztendő, Brezsnyev elvtárs büszkén mutatja neki a felvonulókat, a katonaságot, a díszbe öltözött Moszkvát, és aztán megkérdezi, Lenin elvtárst: „Ugye Lenin elvtárs maga is erre gondolt annak idején? Magának is repes a szíve az örömtől, attól, hogy milyen csodálatos eredményeket ért el a szocializmus építése során a Szovjetunio?” Mire Lenin elvtárs válasza: „Fel, támadunk!”
Vagyis mindent újra kell kezdni.
Mindenkinek támadó állásba kell úgymond legyőzni a régi ellenséget. Aki úgy tűnik, hogy hiába, szocializmus ide vagy oda, ugyan úgy jelen van. Ugyan úgy érződik a lelkülete a létező szocializmusban is. Ez a félig-meddig kesernyés vicc arra akar utalni, hogy van a feltámadásnak egy olyan értelmezése, üzenete amely arról szól, hogy az elrontott dolgainkat, a rosszul kivitelezett ügyeinket azokat majd a feltámadás rendbe hozza. Ha feltámadunk valamilyen haló porainkból lehetőség van arra, hogy a dolgainak újra kezdjük, helyre hozzuk, feltámadjunk és legyőzzük az ellenséget.
Csak hogy a feltámadásnak nem ez az üzenete. A feltámadás nem is arról szól, ami ma nagyon divatos, hogy mindenféle életeink vannak előttünk és utánunk és majd az úgynevezett reinkarnáció egyfajta végtelenített feltámadásának segítségével újból és újból újra kezdhetjük a próbálkozást. Míg nem eljutunk a tökéletességbe, amikor már nem kell többet próbálkozni és ez a tökéletesség lenne maga a nirvána, a megsemmisülés.
A tanítványok az ősegyház által vallott feltámadás valami egészen másról szól. Éppen ezért érdemes erre az egészen másra odafigyelni, mert a feltámadásnak ez a ma is érvényes élettel teli üzenete képes bennünket ma is talpra állítani, megújítani, átformálni. Hogy rádöbbenjük arra, hogy mi az életünknek az igazi csodája.
Mert hogy a feltámadás az életünknek igazi csodája.
És ez a csoda hogyan jelenik meg az életünkben mind a mai napig, arról János evangéliuma 20. fejezetének a 19. versétől a 23. versig tartó szakaszában a következőket találjuk:
„Az nap, amikor beesteledett a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, már a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus megállt a középen és így szólt hozzájuk: békesség néktek. És amikor ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre azt mondta ismét:
békesség néktek,
ahogyan elküldött engem az Atya, én is úgy elküldelek titeket.
Ezt mondta és rájuk lehelt, vegyetek Szent Lelket, akiknek megbocsátjátok bűneit,
azok bocsánatot nyernek, akikéit megtartjátok, azoknak megmaradnak.”
Hát ez a történet az amelyik véleményem szerint a Bibliából a legszemléletesebben mutatja be a feltámadásnak a lényegét.
Melyik célcsoport az, amelyik a feltámadásra szorult?
Ez a célcsoport, a tanítványoknak csapata, akik mesterük haláluk után félelmek és szorongások közepette magukat féltve, saját jövőjüket, hogy nem sokára rájuk kerül a sor, és ők lesznek azok, akiket a zsidó főpapok fölkoncolnak.
Össze tartja őket a közös félelem
Zárt ajtók mögött, úgy mond elbarikádozva magukat találkoznak együtt vannak. Ebben a bezártságban próbálkoznak azzal, hogy legalább egymást bátorítsák. De ez igazán nem sikerült. Mert a bezártság, még akkor is, ha közösen záródunk be, az sehová sem vezet. Semmiféle közösségi élményt nem hoz elő.
Ez a közös bezártság csak a félelmet tudja növelni.
A félelemből pedig cselekvőképtelenség származik. A cselekvőképtelenségből pedig újabb félelmek fakadnak. Így vagyunk mi is, amikor a párbeszédben átéljük, megtapasztaljuk, hogy mintha valami láthatatlan falként körül venne bennünket. Mint hogyha valamilyen láthatatlan távolság lenne közöttünk, pedig egy asztalnál ülünk. Talán még arra is ügyelünk, lehetőleg ne üljünk egymással, hogy ezzel se generáljuk a szemben állásnak a hangulatát, az érzését. De ennek ellenére az egész, mint ha valami erőltetett és soha meg nem változtatható görcsös monológba fulladna. Egyszerűen mint ha nem hallanánk a másikat és mint ha ő nem hallana bennünket. Ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy falra hányt borsó az egész.
Ez egyszerűen azért van, mert nem tudunk a félelmeinkből kilépni. Nem tudunk a bizalmatlanságunkból kilépni. Mert úgy gondoljuk, hogy azért mennyi mindent kell nekem kockáztatnom, hogy a másiknak a szíve valóban megnyílhasson előttem. Hát miért várja el tőlem, hogy én legyek az első? És a másik ugyan így gondolkodik. És miután egyikünk sem akar első lenni, mindannyian bezárva maradunk.
Na de hát éppen ez a csoda.
Ebbe a bezártságba toppan bele Jézus Krisztus, a feltámadott Úr.
És azt mondja a tanítványoknak, hogy „békesség néktek”. Ebben a „ékesség néktek” kifejezésben hatalom van. Egy olyan hatalom, ami minden bezártságot meg tud szüntetni. Ez egy olyan hatalom, ami képes arra, hogy a félelmei falaiba beleroskadt, belefáradt egyszeriben át élje azt, hogy leomlanak a félelme falai. Ebben a békességben hatalmas erő van. Ez a békesség nem egy pöröly, nem egy kalapács. Ez a békesség nem veri rád az ajtót, nem rángat ki téged az általad épített fedezékedből. De egy olyan lágy, szeretetteljes békesség, amelyre lehetetlen azt mondani, hogy én nem kérek belőle.
Ez a békesség örömmel tölt el.
Ahogyan itt olvassuk is, miután ezt mondta a tanítványok örömmel fordultak felé, hogy látják az Urat. Megtapasztalják, érzik, hogy ez a békesség egy valódi békesség, áthatol a csukott ajtókon, megkeseredett szívet sötétségén. Ez a békesség ez képes téged újra talpra állítani. Képes neked újból azt a belső indítékot adni, hogy nyújtsd ki a kezed a másik felé. Ne várd meg míg ő nyújtja feléd. Ez a békesség képes téged megerősíteni és újra a bizalom megszavazására felszabadítani téged, hogy bizalmat tudj szavazni a másiknak. A párbeszéd feltámadása ez.
Mindannyian addig halottak vagyunk, addig a feltámadás csodájára szorulunk, ameddig a békesség a szívünkbe nem költözik.
Ez a békesség az a feltámadás Urától származik. Mert ez a békesség nem erről szól, hogy engem békén hagynak. Ez nem arról van szó, hogy na most csönd van, relaxálok, a tengerparton heverészek kint és madarak fütyörésznek és jaj de jó nekem. Hanem ez a békesség belülről fakad.
Ez a békesség egy mindent átformáló, mindent egyértelműen megszólító békesség.
Ennek a békességnek, hogy milyen ereje van, erről a folytatásban hallunk. Mert azt mondja itt erre Jézus Krisztus: ha veszitek ennek a békességnek a Lelkét, lelkületét – azt is lehetnem mondani, hogy ha ennek a békességnek az erőterébe beléptek – ha elfogadjátok a feltámadásnak ezt a csodáját, akkor egy különleges új felhatalmazást kaptok.
Ez a felhatalmazás arról szól, hogy akinek megbocsátjátok a bűneiket, azok bocsánatot nyernek, akikét megtartjátok, azoké megmaradnak.
Először is szeretném azt a félreértést tisztázni, ennek a Bibliai szakasznak a magyarázata kapcsán, amit megint csak a teológia történet hordott rá, még pedig azt, hogy ezt az igeszakaszt kisajátítja egy papi klérus előjogaként. Azt mondja: ez nem ám minden emberre igaz ígéret, ez csak a felszentelt papokra igaz. Csak a felkent papok azok, aki Isten nevében, Isten felhatalmazásával feloldozhatják bűneik alól a bűneiket megvalló bűnösöket.
Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nem erről van szó. Szeretném azt is nagyon nyomatékosan hangsúlyozni, hogy minden olyan felfogás, ami tisztséghez köti a bűneinknek – Bibliai szóval céltévesztéseinknek, bukásainknak a félelmeinknek bezártságának feloldozását, az egy téves tanítás. Az ember nem valamilyen tisztségre szorult. Az ember békességre szorult.
Ez a békesség nem valamilyen tisztségből árad.
Hanem a feltámadt Jézus Krisztusból árad. Hogyha a feltámadt Jézus Krisztus beköltözhet ez én életterembe, akkor ott megjelenik ez a békesség. Ennek a békességnek a következménye az lesz, hogy én ezt a békességet tovább adhatom másnak. Egy kínálatként, egy felajánlásként adhatom tovább. Még pedig azzal a felajánlással, ami a megbocsátásról szól. Hiszen ha egy kicsit belegondolunk ebbe a mondatba, ennek a mondatnak a jelentőségébe, akkor éppen azt kell nagyon világosan leszögeznünk, hogy
párbeszédeink halálának éppen a bűneink az okai.
Pontosabban a meg nem bocsátott bűneink az okai. Gondoljunk csak azokra a bántásokra, sértésekre amelyeket felelőtlen beszédünk okozott másoknak. Gondoljunk csak azokra a sértésekre, amikor tudatosan átléptem valakin, amikor a saját vélt, vagy valós érdekeim okán megszakítottam kapcsolatokat. Megszegtem hűség esküket, amikor úgy gondoltam, hogy én nekem ehhez vagy ahhoz jogom van. Éppen ezért én ezt megléphetem. Hány fajta ilyen bűn követtünk el egymással szemben?
Utána elvárjuk, hogy úgy működjenek a dolgok, mint ha mi sem történt volna. Sokszor szoktam elcsodálkozni párterapeutaként, azon hogy hogyan próbálnak egymást nagyon súlyosan megsebző, egymástól elvált párok, akik sok – sok sebet – Bibliai szóval bűnt – követtel el egymással szemben, hogyan gondolhatják ők azt, hogy ezeknek a dolgoknak a rendezése nélkül „eddig házastársak voltunk, most pedig barátok leszünk.” Hogyan fog ez működni?
Hogyan tudunk barátok lenni akkor, ha van egy csomó elintézetlen dolgunk egymással?
Ha van egy csomó bűn, ami láthatatlan falat von közénk. Éppen ebben a helyzetben van szükség azokra, akik a bűnbocsánatnak a lehetőségét továbbítják. Ezek az emberek nem „felszenteltek”, – persze nagyon jó, ha a felszentelt papok ezt tudják hitelesen gyakorolni – ezek az emberek egyszerűen a békességnek az eszközei. Ahogy Assisi Szent Ferenc fogalmazza az ő imájában, „Uram tégy engem a te békességednek az eszközévé.” Ez a mi békességünk az, ami képessé teszi az embereket arra, hogy a bűnbocsánatnak a kegyelmét átéljék.
A bűnbocsánat kegyelme, az egy valódi feltámadás.
Amikor meg tudok bocsátani másoknak és bocsánatot tudok kérni másoktól. Ezt nem valamiféle színpadias megjelenéssel teszem. Hanem egy belső meggyőződésből. Abból a meggyőződésből, ami engem valóban közel visz a másikhoz. Abból a meggyőződésből, ami hidat épít köztem és közte. Abból a meggyőződésből ami fenntartja a másik döntési szabadságát, hiszen vannak emberek, akik a bűnbocsánat békességet hozó üzenetére nem rezonálnak. Nem fogadják be, nem kívánnak vele azonosulni. Ezekről az emberekről Jézus úgy beszél: akiknek megtartjátok bűneiket, azoknak megmaradnak. Vagy is más szóval, akik nem kérnek a békesség csodájából, azok megmaradnak a meg nem bocsátott ellenségeskedések átkában.
Mi tehát a párbeszéd feltámadásának a titka?
A párbeszéd feltámadásának a titka az, hogy közel lép hozzánk valaki, aki minden bezártságunkat, félelmünket minden egymással szemben elkövetett bűneinket felül tudja múlnia a saját szeretete által. Ebben a felülmúlt szeretetében tud lehajolni hozzánk, tud bennünket átformálni, tud bennünket teljesen érzékenyíteni arra az újfajta életfelfogásra, aminek a központi rendezőelve a békesség. Ez a fajta új életfelfogás már merőben különbözik a korábbitól.
Korábban, ahogy Pál apostol mondta:
„Gyűlölködtünk és gyűlöletesek voltunk.”
Vagyis indulatok ragadtak bennünket ide vagy oda. Az emberi kapcsolatokat nem tudtuk máshogyan elképzelni. Csak úgy, hogy vagy mi nyerünk, vagy pusztuljon a másik is. Most, ebben a teljesen feje tetejére állított világban megjelenik az egészséges, az előre vivő, a kiteljesedő élet üzenete. Megjelenik maga Jézus Krisztus. Aki megáll a középen és ezt mondja most mindannyiunknak:
„Békesség néktek.”
A kérdés most az, hogy amikor ezt a szót halljuk, akkor minekünk is örömre gyúl a szívünk?
Mi is hálát tudunk adni, valahogy így, hogy na végre, hogy halljuk ezt a szót?
Na végre megértjük, hogy erre volt szükségünk, ez hiányzott nekünk? E miatt dőlt össze a párbeszéd hídja, e miatt szakadt le, ha ráléptünk. Mert éppen ez hiányzott. Mert nem arra van szükség, hogy valamilyen módon „korrektek” legyünk egymással szemben. Nem arra van szükség, hogy úgymond „vigyázzunk a kisebbségre” vagy véletlenül is kerüljünk olyan szavakat, amelyek esetleg hátrányos megkülönböztetést sugallnak. Hanem alapvetően békességre van szükségünk.
Ez a békesség, amely bennünket képessé tesz a falak lerombolására.
Vagyis konkrétan arra, hogy megbocsássuk azoknak a bűneiket, akik akarják és megtartsuk a bűneiket azoknak, akik meg pedig akarnak maradni a régi gyűlöletes és gyűlölködő életben. Most itt van a mi döntési helyzetünk, hogy mi merre felé akarunk lépni. A békesség bűnt törlő ereje mindannyiunknak osztályrésze lehet. Mindannyiunknak egy csodálatos lehetősége lehet. Mindannyiunkat a párbeszéd megújítására sarkall, ha akarjuk.
Én kívánom, magamnak és mindannyiunknak, hogy ezt egyre jobban akarjuk. Hogy egyre jobban rádöbbenjünk arra, hogy nekünk sincs semmi másra szükségünk, mint arra a Jézus Krisztusra, aki azért jelent meg a félelemeikben magukba zárkózó tanítványok között, hogy meg mutassa nekik: a leghatalmasabb erő ezen a földön nem a félelem, hanem a szeretetből fakadó békesség.
Ez a békesség az, ami ezen a földön képes újjá teremteni mindent.
Képes az elrontott, halott párbeszédeket feltámasztani. Képes újra a bűnbocsánat kegyelmével megajándékozni a párbeszéd egymástól elfordult résztvevőit. Én kívánom, hogy ezt a csodát mindannyian sóvárogjuk és mindannyian át is éljük.