Az „átkeretezés” a pszichológiából származik. Egy olyan technikát, egy olyan új nézőpontot jelent, amikor ugyan azokra az eseményekre másfajta látásmódból tekintük, mint ahogy korábban.
Ez a más fajta látásmód teszi lehetővé, hogy ezeket a történéseket ne csak teherként, ne csak kudarcként, hanem éppen hogy erőforrásként tudjuk újra átértelmezni, átkeretezni.
Hát ez a fajta átkeretezés az, amely most az Apostoli Hitvallás alapján a párbeszédeink megújítása kapcsán számunkra most feladatként előttünk áll. Ugyan is
egy párbeszédet újra kezdeni
újra felépíteni akkor lehet, ha azokat a kudarcos eseményeket, azokat a sérüléseket, sebeket, amelyeket egymásnak okoztunk, nem egyszerűen a szőnyeg alá söpörjük, hanem megtanuljuk máshogyan szemlélni, máshogyan értékelni.
Vagy is a mai címből vett szóval, ha megtanuljuk ezeket átkeretezni. Ebben az átkeretezésben ad nekünk egy csodálatos példát Jézus Krisztus maga, amikor azt valljuk róla az Apostoli Hitvallás szavaival – ezzel a szakasszal foglalkozunk most –
hogy alá szállt a poklokra
Hát ez a rövid szakasz az Apostoli Hitvallás legfurcsább része. Leginkább gondolkodóba ejti azokat, akik az ősegyház Jézus Krisztusról szóló bizonyságtételét, meg akarják érteni.
Milyen Isten az, aki az Apostoli Hitvallás szavai szerint még a pokolba is alászáll? Hogyan fér ez a kettő véglet össze? Ez olyan, mint hogy ha azt mondanánk, hogy egy bizonyos rövid ideig a mágnes pozitív és negatív pólusa eggyé válik.
Na de hát ez lehetetlen. Amennyire lehetetlen, az hogy a sötétség és a világosság fölolvadjon egymásban, olyan lehetetlen az, hogy az Isten egyszülött fia, akiben nincs bűn, aki semmi rosszat nem tett, az úgy mond alászálljon a poklokra, vagy is arra a helyre, ahová azok kerülnek, akiknek az élete véglegesen elromlott.
Hát éppen azért lenne most olyan fontos, hogy ezt a mondatot jól megvizsgáljuk, hogy ezen a belső úton közelebb jussunk ahhoz a fajta átkeretezéshez, amelyre elrontott párbeszédeinknek van szüksége ahhoz, hogy valóban újból erőforrássá váljanak számunkra.
Mi történik akkor, amikor az Apostoli Hitvallás a „szállt alá a poklokra” kifejezéssel jelöli Jézus Krisztusnak ezt a teljes kifordulását, kiüresítését? Amikor önmagából mindent föladva, egészen odáig leszáll, hogy a poklokra jut.
Először is, nézzük meg, hogy ez a kifejezés, hogy
a „pokol”, mit jelent?
Érdekes. Most utána néztem több nyelven, elsősorban indoeurópai nyelveken, ott ez a kifejezés eredetileg azt jelenti, ebből a szó gyökből származik, hogy „elrejteni”. A magyar nyelvben pedig, ez a szó, hogy „pokol”, ez ugyan akkor egy olyan helyet jelöl, amely a pusztulásnak a helye.
Ezt a két kifejezést előképet, ősi kifejezést egymás mellé tesszük, akkor azt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen arról van szó, hogy a pokol egy olyan hely, elrejtjük mind azokat a dolgokat, amelyek pusztulásra annak ítélve.
Ezt a poklot már itt a földön magunkban hordozzuk. Erre szoktuk azt mondani, hogy ezek azok az ún.
„csontvázak a szekrényben.”
Amelyeket minden áron megpróbálunk ott tartani és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy onnan ne boruljanak ki.
Amikor olyan kollegákkal beszélek, akik azidősek gondozásában dolgoznak, visszatérő téma az, hogy igen, idős korban már nincs erő már, hogy a szekrények ajtajait erőnek erejével csukva tartsuk. Egymás után potyognak ki ezek a csontvázak.
Egyre inkább nyílnak ki ezek a poklok, amelyeket magunkban hordoztunk. Amelyek most már legyűrnek, maguk alá temetnek bennünket. Egy szó, mint száz,
a pokol egy olyan hely, ahová megpróbáljuk eltemetni a dolgainkat, de valójában ezek az eltemetendő, elfojtott dolgok, ezek a titkos dolgok bennünket pusztítanak el.
Amikor a Biblia a pokolról beszél, akkor éppen azért nagyon fontos annak a megfogalmazása, hogy a Biblia elsősorban nem valamiféle ódivatú, lenézendő és mitikus elbeszélést akar ránk erőltetni.
Hanem arról beszél, hogy az életünknek ez az ős élménye, hogy egy csomó elrontott dolgunk van, egy csomó olyan – ha őszinték vagyunk, ahogyan az idővel előre haladunk egyre több – esemény történik az életünkben, amit nem tudunk jóvá tenni.
Ezek a dolgok, ezek nem tűnnek el, ezek nem illannak el az életünkből. Ezekről nem tudjuk azt mondani, hogy ezeket majd betemeti az idő. Mert ha egy természeti képpel akarunk élni, lehet, hogy a hóesés eltemeti azt, ami a mezőn egyenetlen és el nem munkált, de hogy ha elolvad a hó, ott marad a bekapálatlan szántóföld, ott marad a gyomos és félbehagyott terület, amelyből jó termést nem várhatunk.
Valahogy így, mi mindannyian átéljük, már most ezen a földön, hogy bizony az
elintézetlen dolgaink utolérnek bennünket.
Az életünk végén, a fizikai létünknek az utolsó lehelete után éppen ezzel kell szembe néznünk, hogy az elintézetlen dolgaink ott is követnek bennünket.
Hogy mind az, amit elrejteni akartunk, mind az, ami pusztulásra ítélt, az nem szűnik meg azzal, hogy mi már nem lélegzünk többet. Hanem az továbbra is hozzánk kötődik. Azt lehetne mondani, hogy tulajdonképpen mint egy levakarhatatlan hátizsák. Hozzánk nő.
Hogy ez tényleg így van, egész egyszerű a magyarázat, mi mindannyian tudjuk, hogy hogyan szoktunk a fizikailag már nem köztünk lévő embertársainkra gondolni.
Mi jut róluk eszünkbe?
Eszünkbe jutnak esetleg szép dolgok, vagy eszünkbe jutnak éppen elintézendő dolgok?
Eszünkbe jutnak fájdalmak, sérülések.
Eszünkbe jutnak dolgok, amikor talán nekünk kellett volna megbékélni, vagy nekik velünk. Ez nem történt meg se egyik, se másik oldalon.
Nyilvánvaló, hogy ezeket az emlékeket nem tudjuk kitörölni. Újból és újból feljönnek bennünket.
Emlékszem, a neves író Varga Domonkos írta annak idején az egyik könyvében – saját apjáról vallott ebben a szakaszban – leírja, őneki rossz kapcsolata volt apjával. Amikor az apja meghalt, utána egyik éjszaka zokogva szakadt rá ez az elrontott kapcsolat. Pedig akkor az apja már nem volt ott. Pedig akkor már korábban is gyakorlatilag alig beszéltek egymással. Tulajdonképpen az egész úgy nézett ki, mint egy eltemetett, egy elhagyott, maga mögött hagyott történet. Aztán egyszer csak, mint ha semmiből törne fel.
Na ez a semmi, a honnan ezek a dolgok előjönnek, ahonnan táplálkoznak, ez a semmi: a pokol.
A Biblia ezt az úgynevezett semmit, amit mi letagadunk, amiről úgy beszélünk, mint ha nem lenne, amit megmosolygunk és kinevetünk, mint vénasszonyos mesét, (ezzel álcázva saját félelmeinket) na éppen ez az a hely, amelyről a Biblia azt beszéli, hogy ez a pokol. Épp ezért olyan furcsa, hogy erre a helyre megy el Jézus. Az Apostoli Hitvallás szerint ő az, aki oda, az elveszett dolgokat magukkal cipelő lelkekhez megy. Azokohoz, akiknek az életében már nincs visszaút. Azokhoz megy, akik már nem tudják visszacsinálni, azt amit elrontottak. Ő hozzájuk társul a világ Megváltója. Vajon miért teszi ezt? Mi ennek a magyarázata? Hogyha az Apostoli Hitvallás kapcsán újból és újból azt mondjuk el, hogy ami ott szerepel, az az ősegyháznak legsarkallatosabb pontja mind arról, ami Jézus Krisztus párbeszédet akaró, párbeszédet munkáló szeretetének a lenyomata ezen a földön. Akkor nem véletlen, hogy ez is éppen erről szól. Ez a szakasz is azt húzza alá, hogy a mi életünkben nincsen olyan hely, nincsen olyan állapot
nincsen olyan végérvényesen elrontott helyzet, amelybe Jézus Krisztus ne tudna bele alázkodni.
Belesüllyedni. Alá szállni. Abból is egy újat előhozni. Átkeretezve ezt az általunk véglegesen elrontottnak hitt életeseményt. Hiszem miről is van itt szó? Már a 139. Zsoltár is megfogalmazza,mint egy ó szövetségi prófécia ennek a Krisztusi alászállásnak a lényegét. Ennek a pokolra szállásnak mai üzenetét.
Uram, te megivzsálsz és ismersz engem, tudod ha felülök, vagy ha felállok messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet. Gondod van minden útamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas. Nem tudom felfogni. Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? Ha a mennybe szállnék te ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy.
Mit is mond a zsoltáros ki? A zsoltáros azt az ősi felismerést fogalmazza meg, hogy az egész világmindenséget, a menyországot, a földöt, a poklot átjárja az Isten jelenléte. Hogy nincsen olyan távolság,
nincsen olyan elveszett állapot, ami az Istentől végérvényesen el tudna szakítani.
De ez természtesen nem az jelenti, hogy az ember minden helyzetben, minden körülmények között minden élethelyzetében Istené. Hanem azt jelenti, amit itt a zsoltáros nagyon világosan megfogalmaz, hogy az ember – még ilyen szélsőségesen megfogalmazva – még a pokolba sem tud menekülni úgy, hogy ott ne találkozna az élő Istennel.
Még ott is utoléri Istennek jelenléte. Megkérdezi tőle:
Mit kezdtél az életeddel?
Az elrontott dolgaink, az eltemetett dolgaink. A nem akarom dolgaink. A jóvátehetetlen dolgaink, azok nem valamiféle időkapszulában vannak elrejtve, ahol már senki nem tud róla. Nem küldjük el valahova, ahol már senki nem jön rá.
Nagyon érdekes történet jut most eszembe. Az egyik, a régi rendszerben hatalmas nagy rettegéssel birodalmán uralkodó megyei pártfőtitkárról, nem mondom a nevét, meg azt sem, hogy hol uralkodott ilyen nagy hatalommal és aztán amikor meghalt -ez már a rendszerváltás után volt – sajnos önkezével végzett életével, mert annyira rettegésben volt múltja miatt. Ami a legsajátosabb volt, hogy a kertjében a legnagyobb fa, ami ott nőtt, gyökereivel nagyon-nagyon különleges, furcsa alakzatot ölelt körül, mint hogyha valamilyen nagyobb tárgyra kellett volna kapaszkodnia, félig kiborulva, kibukva a földből. Amikor aztán az örökösök illetve, akik a házat megvették ennek utána jártak. Megnézték, hogy mi ennek a furcsa, félig földből kiemelkedő gyökér alakzatnak a magyarázata. Körül ásták. Akkor vették észre, hogy egy páncél szekrény van elrejtve. Régi úgynevezett titkos iratokkal. A titkos múltnak a különféle dokumentumaival, amelyek lám, most ilyen módon jöttek elő.
Egy fa gyökerei leplezték le. Ezt csak azért mondom el, mert olyan szemléletesen elém hozta ez a történet, azt amiről itt szó van.
Az ember sehová nem tud elmenekülni. Ahogy a zsoltáros mondja:
Hova mehetnék?
Minden oldalról körül fogtál. Kezedet rajtam tartod. Hova menjek Lelked elő, hova fussak orcád elől?
Ha a mennybe szállnék, ott vagy. Ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy.
Vagy is más szóval Isten azt akarja nekünk az ő szeretetével üzenni, hogy soha nem találunk olyan helyet, ahol ki tudjuk őt iktatni az életünkből. Ő mindig, az ő szeretetével emlékeztetni fog bennünket arra, hogy elintézetlen dolgaink ránk dőlnek. Ameddig időnk van rá, ameddig lehetőségünk van, addig nem csapjuk be magunkat. Nézzünk ezekkel szembe.
Mi jelent ez a szembenézés?
Ez a szembenézés éppen a zsoltáros szavaiban olyan gyönyörűen megfogalmazódik, azt mondja
„Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmetes és csodálatos vagy. Csodálatosak alkotásaid. Lelkem jól tudja ezt.”
Miről van tehát szó?
Arról, hogy nem csak semmit nem tudunk elrejteni a Mindenható szeme előtt, hanem még saját életem minden rezdülése, minden porcikám az ő akaratának, az ő jelenlétének a következménye.Éppen ezért most már jó lenne, hogy ha elszakadnék attól a hiábavaló igyekezettől, hogy életemet magyarázva, rossz dolgaimat – Bibliai szóval élve: elrontott dolgaimat – bűneimet eltitkolva megpróbáljak állandóan menekülni magam és mások elől. Hanem
odajöhetek az én teremtőmhöz.
Elmondhatom a zsoltárossal együtt: Mily drágák nekem szándékaid Istenem. mily hatalmas azoknak száma. Számolgatom, de több a homokszemeknél. A vége is csak nálad van.
Vagy is képzeljük el. Ma ahogy az internet világot behálózó nagyon-nagyon lyukacsos hálójáról, a hatalmas információs sztrádáról, ami mindent áthat. Képzeljük el, hogy Istennek ez az világmindenséget átható csodálatos gondviselése, mint egy ilyen mindent behálózó internetes sztráda, mint egy ilyen hatalmas nagy hálózat mindent érzékel, mindenre reagál.
Ebben a vonatkozásban mondja:
Nézd, ad fel a menekülésedet, nincs hová futnod.
Akár hová futsz, még a pokol mélyére is, ott is veled leszek. Ott is meglátogatlak téged, ott is megszólítalak téged. Ott is velem találkozol.
Éppen ezért fogad el, hogy én a te megszégyenüléseidet erőforrássá akarom átváltoztatni. Én azt szeretném, hogy ezekben az elrontott dolgaidban, ezekben a szégyelt dolgaidban átéld, megtapasztald, hogy az én újat teremtő erőm, szeretetem a te életedben is érvényes. A te életedben is működik.
Ahogyan Jónás prófétánál, aki szintén menekült Isten elől, ahogyan Babits olyan szépen megfogalmazza: nem akar jó tenni, rühelli a prófétaságot. Azt akarja, pusztuljanak a gonoszok. Isten visszahozza meneküléséből. Azt mondja, hogy:
Én feladatot bízok rád.
Megbocsátom neked meneküléseid gonoszságát. Megbocsátom, hogy ellenségeid halálát kívánod. Megbocsátom, hogy a gonoszok pusztulását kívánod. Most elküldelek, hogy hirdesd nekik, hogy van visszaút.
Ez a mi életünknek is a tulajdonképpeni nagy feladványa. Párbeszédeink átkeretezése ott kezdődik, amikor mi is meneküléseinket feladva, dacoskodásunkat, hogy „már pedig én veled soha többet nem állok szóba„. Gőgösségünket, amellyel azt merészeljük hinni, hogy mi majd meg tudjuk mondani, hogy ki a jó és ki a rossz. Amikor ezeket feladva végre azt tudom mondani, hogy igen én neked is segíteni akarok. Én feléd is közeledni akarok. Én nem akarom, hogy a te életed tönkre menjen azért, elválasztanak bennünket az eltitkolt, a meg nem vallott, a meg nem bocsájtott bűneink.
Szörnyű dolog az, amikor egymás számára tesszük pokollá az életünket.
Éppen ezért jelenti, egy kívül álló számára épp úgy, mint az ún. hívők számára az életüknek egyedülálló lehetőségét, amikor Jézus Krisztus azt mondja, hogy nem kell neked együtt élned a te poklaiddal. Az általad teremtett poklokban nem kell neked belefulladnod. Nem kell rettegned attól, hogy mi lesz majd, ha eljön a számadás ideje.
Mert én annak idején alászálltam a poklokra és ma is megteszem ugyan ezt. Alászállok a te poklaidba és megszólítalak téged és megkérdezem tőled, hogy nem akarod abbahagyni a hazudozást, a menekülést, a tagadást?
Nem akarod elfogadni inkább e helyett a bűnbocsánatnak csodálatos lehetőségét?
Amely neked is lehetővé teszi, hogy úja kezdjél, hogy átkeretezd kudarcaidat, traumáidat, ellenségeidet? Ebből, pontosabban ez által egy egészen új élet érzést tudjál megvalósítani. Az Istenhez fordulásnak, a párbeszéd, a szeretetben folytatott párbeszédnek csodálatos lehetőségét aprópénzre váltva.
Kívánom, hogy ilyen módon tudjanak poklaink menyországgá változni már itt e földön.