Az érzelmi megújulás szükségessége

Az un. „Apostoli Hitvallás” első szava így szól: „hiszek”. Ezt a hitet viszont csak akkor tudjuk átélni, megtartó erővel gyakorolni, ha azokat az emberi személyiség lényegi meghatározottságát jelentő akadályokat leküzdjük, melyek a hit gyakorlása ellen hatnak.

Ezen a ponton azonban gyorsan közbe kell szúrnom, hogy a közkeletű fölfogással szemben a Biblia a hit lényeges akadályát nem az ateizmusban, vagy a vallástalanságban (értsd: felekezeti szocializáció nélküli életvitel) látja. Jézus Krisztus egész földi működése ennek ékes bizonyítéka, hiszen olyan emberek között forgott, azokkal vállalt közösséget, akiket mások éppen az un. istentelenségük miatt ítéltek el[1]. A Biblia sajátos látásmódja egyébként is úgy tekint a hitetlenségével küzdő, az Istentől elhidegült emberre, mint aki megszólítható és szeretetével Hozzá visszaédesgethető, – szemben azzal, aki az üres vallásos formák ápolásával eleve érzéketlenné válik a szeretet erejére[2]. Ezt az állapotot, – vagyis az Isten szeretetének érintésére érzéketlen, attól idegenkedő, csodáit észrevenni nem akaró személyiséget jellemzi a Biblia nyelve kemény szívűként.

A kemény szívűként jellemzett személyiség nem abban különbözik a Krisztus szeretetére fogékony személyiségképtől, hogy az első ateista, a második csoporthoz tartozók viszont vallásosak. A különbség sokkal inkább az átélt Krisztus-i csodákra adott válaszokban keresendő. Ennek, a szeretet erejét visszautasító reakciónak ékes példája két bibliai történet, melyet a következőkben típushordozóként elemzünk:

Az első ilyen típus a gadarai lakosok által megjelenített. Gadara virágzó régió volt, hellén stílusban épült régióközponttal, legnagyobbrészt pogány, vagyis nem zsidó lakosokkal. Területe Galilea keleti határát képezte, és egészen a Genezáret tóig terjedt. A gadaraiak a következőképpen találkoznak Jézus Krisztus szabadító szeretetének erejével: „És áteveztek a Gadarénusok tartományába, mely Galileával átellenben van. És mikor ő kilépett a földre, elébe jött a városból egy ember, kiben ördögök voltak hosszú ideje, ki sem ruhába nem öltözött, sem házban nem lakott, hanem a sírboltokban. És mikor meglátta Jézust, felkiáltott és lábai elé esett, és hangosan kiáltotta: Mi közöm van hozzád Jézus, felséges Istennek Fia? Kérlek téged, ne gyötörj engem! Mert azt parancsolta annak a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből. Mert gyakran elragadta őt: ezért láncokkal és béklyókkal megkötözve őrizték; de a köteleket elszaggatta, és az ördög a pusztákba hajtotta. Megkérdezte pedig őt Jézus: Mi a neved? És ő így válaszolt: Légió; mert sok ördög szállta meg. És kérték őt, hogy ne parancsolja nékik, hogy a mélységbe menjenek. Volt pedig ott egy nagy disznónyáj, legelészve a hegyen; és kérték őt, hogy engedje meg nékik, hogy azokba menjenek. És megengedte nékik. És miután kimentek az ördögök az emberből, bementek a disznókba; és a disznónyáj a meredekről a tóba rohant, és megfulladt. A pásztorok pedig látván mi történt, elfutottak, és hírt adtak arról a városban és a falukban. Az ott lakók kimentek azért megnézni, mi történt; és odamentek Jézushoz, és ott ülve találták az embert, kiből az ördögök kimentek, felöltözve és eszénél, a Jézus lábainál; és megrettentek. Elbeszélték pedig nékik azok is, akik látták, milyen módon szabadult meg a megszállott. És kérték őt a Gadarénusok tartományában lakók egész sokasága, hogy közülük menjen el, mert nagyon féltek: ő pedig beülvén a hajóba, visszatért. Kérte pedig őt az az ember, akiből az ördögök kimentek, hogy ő vele lehessen; de Jézus elbocsájtotta őt, mondván: Térj vissza házadhoz, és beszéld el, milyen nagy dolgokat tett az Isten veled. Elment azért, hirdetve az egész városban, milyen nagy dolgokat cselekedett Jézus ő vele.”[3] Ha a gadaraiak keményszívűségét akarjuk jellemezni, akkor a következő sajátosságokra érdemes fölfigyelnünk:

A szeretet ereje őket egy olyan okkult eredetű fenyegetettségből szabadította ki, mely annak hordozóját és közösségüket is leuralta. Még a halottaikat sem tudták látogatni, mivel az őrjöngő ott lakott a temetőben, és nem tudták őt onnan elűzni, semlegesíteni. Senkinek nem volt ellenszere, az ördögi hatás háttérbe szorítására tett próbálkozásaik csődöt mondtak. A szeretet szabadító erejéből fakadó élményük lényege az volt, hogy megszabadultak a félelmeiktől, és mostantól biztonságban, nyugalomban, fenyegetettségtől szabadon élhettek.
A szabadulás velejárója volt az anyagi veszteség. A disznónyáj elvesztése valóban komoly bevétel-kiesést jelenthetett a gadaraiaknak. Ez a veszteség egy újfajta félelmet generált bennük: régebben a biztonságukat és nyugalmukat fenyegette a démoni-okkult hatás, most az anyagi boldogulásukat féltették a szeretet szabadító erejétől.
A gadaraiak keményszívűsége abban mutatkozott meg, hogy nem akarták megfizetni a szeretet befogadásának árát. Megijedtek attól, hogy Jézus Krisztus ottléte számukra anyagi veszteséget okoz. Ezért inkább arra kérték, hogy – nyugalom ide vagy oda – távozzon közülük, hagyja őket abban az életfelfogásban, melyben addig is voltak, melyben megvolt a rossznak éppúgy a helye, mint a jónak… A rosszat elviselték-elszenvedték, a jót pedig, – melyet az ásatási leletek is alátámasztanak – az anyagi jólétben vélték fölfedezni. Ez a fájdalmasan tragikus döntés különösen abban a kontrasztban tűnik föl, ahogyan a megszabadult gadarai ragaszkodik Jézus Krisztushoz, – és szabadító erejének hírnöke lesz… Egyedül. Más szóval: ő, aki megváltozott tudatállapotában nem volt a maga ura, most, Krisztus szabadítását átélve-befogadva az egyetlen olyan ember volt a gadaraiak között, aki nem volt kemény szívű, – annak ellenére, hogy korábban éppen róla állíthatták volna ugyanezt.
A keményszívűség mai is ugyanezt az érzéketlenséget jelenti: inkább kiegyezünk a meglévő megkötözöttségekkel, sötétségekkel, mivel nem akarjuk hétköznapjaink kicsike előnyeit a szeretet szabadító erejének befogadásáért cserébe föladni. Ez az érzéketlenség valójában teljes aránytévesztést jelent: Krisztust elküldjük, Aki egyedül képes arra, hogy életünk sötét erőitől megmentsen bennünket, – csak azért, hogy a „jótékony félhomályban” tovább folytathassuk kétes értékű, minden szépet és jót romboló életvitelünket.[4]

A második ilyen típus a tanítványok által megjelenített, amikor a viharos Genezáret-tavon keményszívűségük miatt Mesterüket kísértetnek vélik. A történetet Márk evangélista a következőképpen írja le: „Ettek azért mindnyájan, és jóllaktak; és maradékot is szedtek fel tizenkét tele kosárral, és a halakból is. Akik pedig a kenyerekből ettek, mintegy ötezren voltak férfiak. És azonnal kényszerítette tanítványait, hogy hajóba szálljanak, és menjenek át előre a túlsó partra Bethsaida felé, amíg ő a sokaságot elbocsátja. Miután pedig elbocsátotta őket, fölment a hegyre imádkozni. És mikor beesteledett, a hajó a tenger közepén volt, ő pedig egymaga a szárazon. És látta őket, amint vesződnek az evezéssel; mert a szél szembe fújt velük; és az éj negyedik szakában hozzájuk ment a tengeren járva; és el akart haladni mellettük. Azok pedig látva őt a tengeren járni, kísértetnek vélték, és felkiáltottak; mert mindnyájan látták őt és megrémültek. De ő azonnal megszólította őket, és monda nékik: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek. Ekkor bement hozzájuk a hajóba, és elállt a szél; ők pedig magukban igen álmélkodtak és csodálkoztak. Mert nem tanultak a kenyérszaporítás csodájából, mivelhogy a szívük megkeményedett volt. És átkelve, eljutottak a Genezáret földére, és kikötöttek. De mihelyt kiszálltak a hajóból, azonnal megismerték őt, és azt az egész környéket befutva, elkezdték a betegeket az ágyaikon ide-oda hordozni, amerre hallották, hogy ő ott van. És ahová bement a falvakba vagy városokba, vagy majorokba, a betegeket letették a piacokon, és kérték őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. És ahányan csak érintették, meggyógyultak.”[5] Ha a tanítványok keményszívűségét akarjuk jellemezni, akkor a következő sajátosságokra érdemes fölfigyelnünk:

A tanítványok a kenyérszaporítás csodáját átélve, annak tevékeny részeseként találkoznak a vízen járó Jézus Krisztussal. Mindez azt jelenti, hogy keményszívűségük első jellemvonása: elfelejtik a szeretet gondoskodó csodáját, és természetesnek veszik a gonoszság fenyegető erejét… Olyannyira belefeledkeznek saját erőfeszítéseikbe, hogy fel sem tételezik: Mesterük jön, hogy segítsen nekik. Ezért ismerik olyan tragikusan félre őt.
Jézus Krisztus látta a tanítványokat, amint a széllel szemben küszködnek a feltornyosuló hullámokkal. Nem feledkezett el róluk, nem hagyta őket magukra még akkor sem, ha egyedül küldte el őket, – valójában inkább próbára téve, hogy mennyire képesek lelkükbe vésni az őket szerető, róluk gondoskodó Mester képét. Sajnos ők erre képtelenek voltak, a Mester fizikai távolléte elhitette velük: magukra maradtak.
Jézus Krisztus ennek ellenére nem hagyja őket magukra, nem „teremti őket le”… Vagyis nem a „vetés és aratás törvényét” – állítólagos bibliai tanításként sokat emlegetett, valójában a krisztusi szeretet parancsának ellentmondó tévtanítását – követi, alkalmazza. Nem a tanítványok keményszívűségére, hitetlenségére reagál, hanem segítségre szorultságukra. „Bízzatok, ne féljetek, én vagyok”, hangzik az eligazító, gyógyító szó, – és eláll a szél, megnyugszik minden…
…Csak a tanítványok kemény szívében marad meg a kétely. Csupán az álmélkodásig, a csodálkozásig jutnak el, de addig nem, hogy belássák saját makacsságukat, megátalkodottságuk bűnét, azt, hogy már a második hatalmas csodát élik meg rövid időn belül anélkül, hogy alapjaiban módosítanák Jézus Krisztushoz fűződő viszonyukat.[6] Éppen ez a reakció a legékesebb bizonyítéka annak: a természetfeletti csodák sem képesek a kemény szívű embert meggyőzni arról, hogy érdemes Krisztusra bíznia sorsát.
A kemény szív egyetlen ellenszere a segítségre szorult ember fájó hiányérzete. Csak a maguk hiábavaló erőlködéseiből kiábrándultak, a mástól segítséget nem kapók, a magukra hagyatott elesettek futnak oda örömmel Jézushoz, ők azok, akik tudatában vannak annak, hogy elég, ha „ruhája szegélyét megérintik”. Nem várnak bizonyítékokra, nem kérnek különleges bánásmódot… Egyszerűen ráéreznek arra, hogy Jézus Krisztusból gyógyító erők áradnak.

A döntés tehát a miénk: vajon a krisztus szeretetének csodájára érzéketlen, tehát ilyen értelemben hitetlen emberek közé tartozunk, – vagyok azok közösségébe, akik hálásan kinyílnak szabadító és gyógyító szeretete előtt? És ne feledjük: ez nem vallási, netán felekezeti kérdés…

Elgondolkodtató kérdések:

Hol látod saját életedben a keményszívűség veszélyét?
Volt-e az elmúlt hónapban legalább egy olyan ember, akinek kemény szívét meg tudtad lágyítani, és ha igen, hogyan, milyen élethelyzetben történt ez?

[1] „De kihez hasonlítsam ezt a nemzetséget? Hasonlatos a gyermekekhez, akik a piacon ülnek, és kiáltoznak az ő társaiknak, és ezt mondják: Sípoltunk néktek, és nem táncoltatok; siralmas énekeket énekeltünk néktek, és nem sírtatok. Mert eljött János, aki sem nem eszik, sem nem iszik, és azt mondják: Ördög van benne. Eljött az Embernek Fia, aki eszik és iszik, és ezt mondják: Íme, a nagyétkű és részeges ember, a vámszedők és bűnösök barátja!” (Máté 11,16-19)

[2] „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld.” (II. Timóteus 3,1-5) „A Laodiceabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének kezdete: Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem forró; bárcsak hideg volnál, vagy forró. Így, mivel langyos vagy, sem hideg, sem forró, kiköplek téged az én számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: Azt tanácslom néked, hogy vegyél tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne látsszék a te meztelenséged rútsága; és szemgyógyító kenőccsel kend meg a te szemeidet, hogy láss. Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg. Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem. Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében.” (Jelenések 3,14-21) „És mikor a tanítványokhoz ment, nagy sokaságot látott körülöttük, és írástudókat, akik azokkal vitatkoztak. És az egész sokaság meglátva őt, azonnal elcsodálkozott, és hozzásietvén köszönté őt. Ő pedig megkérdezte az írástudókat: Mit vitatkoztok ezekkel? És felelvén egy a sokaságból, monda: Mester, ide hoztam hozzád az én fiamat, akiben néma lélek van. És ahol csak előfogja, szaggatja őt; ő pedig tajtékot túr, a fogát csikorgatja, és elfonnyad. Mondtam hát tanítványaidnak, hogy űzzék ki azt, de nem tudták. Ő pedig felelve néki, így szólt: Ó, hitetlen nemzetség, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt hozzám. És hozzá vitték azt; és mihelyt meglátta, a lélek azonnal szaggatta őt; és leesve a földre, tajtékot túrva fetrengett. És megkérdezte az atyját: Mennyi ideje, hogy ez történik vele? Az pedig válaszolt: gyermeksége óta. És gyakorta veti őt tűzbe is, vízbe is, hogy elveszítse őt; de ha valamit tehetsz, légy segítségül nékünk, könyörülve rajtunk. Jézus pedig monda néki: Ha hiszel, minden lehetséges a hívőnek. A gyermek atyja pedig azonnal kiáltva, könnyek között mondta: Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek. Jézus pedig mikor látta, hogy a sokaság még inkább összetódul, ráparancsolt a tisztátalan lélekre, így szólva: Te néma és süket lélek, én parancsolom néked, menj ki belőle, és többé belé ne menj! És kiáltás és erős szaggatás között kiment; az pedig olyan lett, mint egy halott, annyira, hogy sokan azt mondták, hogy meghalt. Jézus pedig megfogva kezét, fölemelte; és az fölkelt.” (Márk 9,14-27)

[3] Lukács 8,26-39

[4] „És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az Ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. Aki hisz ő benne, el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivel nem hitt az Isten Egyszülött Fiának nevében. Ez pedig a kárhoztatás, hogy a világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedeteik gonoszak voltak. Mert minden, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek; Aki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek.” (János 3,14-21)

[5] Márk 6,42-56

[6] „Egyszer pedig egy napon beszállt a hajóba ő és az ő tanítványai; és mondta nékik: Menjünk a tónak túlsó partjára. És elindultak. De hajózásuk közben elaludt; és szélvész csapott le a tóra, és a víz becsapott a hajóba, és veszedelembe kerültek. És hozzá menve, felköltötték őt mondva: Mester, Mester, elveszünk! Ő pedig felébredve ráparancsolt a szélre és a háborgó vízre; és megszűnt a vihar, és nagy csendesség lett. És ezt kérdezte tőlük: Hol van a ti hitetek? És félelemmel vegyes csodálattal mondták egymásnak: Ugyan ki ez, hogy a szeleknek is, a víznek is parancsol, és engednek néki?” (Lukács 8,22-25)