Az őszinte párbeszéd erőtere

Az őszinte párbeszéd erőtere

“Ismerjük meg az őszinte, teherbíró és kreatív erejű párbeszéd törvényszerűségeit egy ősi szöveg, az Apostoli Hitvallás segítségével.”

Sola Rádió – Párbeszédműhely 2020. április 30-i előadása

Az őszinte párbeszéd erőteréről szeretnék alapvető gondolatokat megosztani.

Az első, ami ennek az összefüggésében fontos, az az, hogy őszintén számot vessünk azzal a helyzettel, ami az őszinte kreatív erejű párbeszédektől való idegenkedés kapcsán megmutatkozik. Hiszen, ha őszintén nézünk szembe ezzel a kérdéssel, akkor azt kell megállapítanunk, hogy az embertársaink többsége, talán beleértve magunkat, félelemmel és visszahúzódással reagál minden olyan élethelyzetre, amelyben az önvizsgálat, a saját álláspont kritikus fölülvizsgálata lenne a beszélgetésnek a vezérelve.

Ez a fajta elzárkózás, ez a fajta félelem arra ösztönöz, talán még bennünket is, hogy sokszor csupán formális, felszínes, külső hatásoknak, erőteljesebb külső hatásoknak engedünk, de egyéni állást fel nem fedő párbeszédekben vegyünk csak részt. Amikor ezt a rejtőzködő álláspontot nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy tulajdonképpen ennek hátterében az a fajta belső bizonytalanság áll, amely nem akar alapvetően más fajta nézőpontokat megismerni, nem akar alapvetően más fajta látásmódot közel engedni magához, mert ez a fajta kockázat esetleg éppen azzal járna, hogy amit én eddig jónak, helyesnek láttam, arról most kimondjam, hogy tévedtem, azokra az alapelvekre, amikre építettem az éltemet, azokra most azt kelljen mondanom, hogy ezek nem állták ki az idő próbáját, helyettük mást kell keresnem. Ezt a fajta felülvizsgálatot, akár egy egész életnek belső átrendezését nagyon kevés ember hajlandó következetesen felvállalni. Még az ún. „megtérést” hirdető keresztények is, és itt sajnos azt kell mondanom, tapasztalatból beszélek, tulajdonképpen nem egy alapvető életváltozást, hanem külső szokásoknak a megváltozását hangsúlyozzák. Ez a fajta megközelítés is saját tapasztalatom szerint is éppen arra utal, hogy ahogyan valaki egyszer azt megfogalmazta: „Mielőtt az ördög kitakarodik valakinek az életéből, azelőtt nagyon vallásos lesz.” Vagy is más szóval tulajdonképpen addig amíg a külső díszleteket lehet csak megváltoztatni, kell csak megváltoztatni, az ember belemegy ugyan még az életének szóhasználatában új szavak felcserélésre, a régiek elhagyására, új helyeknek, új közösségeknek látogatására, a régiek elhagyására. De már az életszemlélete, kapcsolatainak minősége, a belső indítékainak változásainak terén nagyon nagyon nehezen akar változni.

Most éppen arra bátorítanám a kedves hallgatókat, hogy gondoljuk végig egyszer át éltünkben nem lenne jó valódi változásokra törekedni, nem lenne jó olyan párbeszédekre szorítkozni az életünkben, amelyek valóban megújítanak bennünket?

Nem lenne jó külső kényszerek helyett a rejtőzködő, állásgos, kívülről vezérelt, az elvárásokat visszhangzó párbeszédek helyett, olyan valódi dialógusokat felvállalni, amelyekben nyitottak vagyunk az őszinte változásra?

Az Apostoli Hitvallás keletkezési története pont erre tanít bennünket, hogy a szeretet erőterében a személyes meggyőződés állásfoglalása és a közösségi normaképzés szempontrendszere nem zárja ki egymást.  Mit ahogyan az első tanítványok az apostolok is le tudtak úgy ülni beszélgetni egymással, a hit általuk legfontosabbnak tartott tartalmairól, hogy ez nem hitvitákat eredményezett közöttük, nem egyházszakadást és kölcsönös kiátkozást, hanem egy olyan íratnak-e egy olyan hitvallásnak a megfogalmazását, amely most több mint kétezer év múlva is máig ható elevenséggel, kisugárzással szólít meg bennünket.  Nos éppen ez a fajta szöveg bizonyítja, hogy ha a szeretet erőterében egymást kölcsönösen tisztelve egymásra kölcsönösen hallgatva, az őszinte párbeszéd folyamatos kölcsönhatásában tanulunk egymástól és osztjuk meg egymással saját meggyőződésünket, akkor abból valami különleges életminőség születik.

 Ezt a különleges, új életminőséget nevezte Jézus Krisztus az ő nyelvén „Isten országának”, s ebben az országban, ahogyan Ő tanít bennünket, olyan különleges értékek képesek megszületni, amelyek éppen abban bátorítanak bennünket, hogy az ellentétek, különbözőségek azok nem egymás kioltása révén tudnak a továbbiakban működni, nem egymással rivalizálva kell megmaradniuk, hanem ha igazán az „Isten Országának”  erőterébe, vagyis a szeretet erőterében, és  a személyes meggyőződés tisztaságának vonzásába kerülnek, akkor képesek egymást bátorítva a végkifejlet felől megengedni egymásnak, a békés egymás mellett élést. Ez az alapelv így első hallásra talán furcsának tűnik, de éppen ezért szeretnék most két igeszakaszt is idehozni, vagy is két idézetet a Bibliából, ahol ezekről az alapelvekről részletesen szó van.

Az első ilyen igeszakasz Pál apostol Rómainak írt levelében található a 14. fejezet 1-18 jelölt szakaszban. Itt Pál apostol azt az alapvető vitahelyzetet hozza elő, amit a különböző tanítások mentén megtapasztalt hitviták generálnak. Azt az alap problémát fogalmazza meg, hogy a gyülekezetben különféle származású, vallási felfogású emberek találkoznak, és ezek az emberek aztán megpróbálnak valamiféle közös látást kidolgozni. Kinek van most igaza, kihez kell igazodni, ki az, aki ún. „helyesen hasogatja az Istennek igéjét?” Ez az a kérdés, amelyben Pál apostolhoz fordulnak, és akkor példának hozzák az étkezési szokásokat, példának hozzák a hét ünnepnapjainak a meghatározását, annak ünneplését, ünneplési szokásaikat. Konkrétan megkérdezik Pál apostoltól, hogy ezekben az állásfoglalásra váró helyzetekben mi a követendő norma. Pál apostol nagyon izgalmasan, szemléletesen fogalmazza meg az Isten országának megközelítési módját.

A következőképpen fogalmaz Pál apostol:

A hitben erőtlent fogadjátok be, nem ítélgetve vélekedéseit, némely ember ugyan is azt hiszi, mindent megehet. A hitben erőtlen pedig zöldséget eszik, mai szóval vegetáriánus, aki eszik ne vesse meg azt, aki nem eszik. És aki nem eszik, ne kárhoztassa azt, aki eszik, mert az Isten befogadta őt. Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? Az ő tulajdon urának áll vagy esik, de talpon fog maradni, mert az Úr által képes arra, hogy megálljon. Ez az egyik napot különbnek tartja a másiknál, az pedig minden napot egyformának tart, ki ki a maga értelme felől legyen meggyőződve. Aki ügyel a napra az Úrért ügyel, és aki nem ügyel a napra, az Úrért nem ügyel. Aki eszik az Úrért eszik, mert hálákat ád az Istennek, és aki nem eszik, az Úrért nem eszik és hálákat ád szintén az Istennek. Mert közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának, mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár élünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. Mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék. Te pedig miért kárhoztatod az Atyádfiát, te is miért veted meg a te atyádfiát, hiszen mindnyájan odaállunk a Krisztus ítélő széke elé, mert meg van írva, hogy „Élek én, mondja az Úr, mert nékem hajol meg minden térd és minden nyelv Istent magasztalja. „Azért, hát mindegyikünk maga ad számot magról az Istennek, ezért egymást többé ne kárhoztassuk, hanem inkább azt tartsátok, hogy a ti atyátok fiának ne szerezzetek megütközést, vagy megbotránkozást, tudom, és megvagyok győződve az Úr Jézusban, hogy semmi sem tisztátalan önmagában, hanem bármi annak tisztátalan, aki tisztátalannak tartja, de ha a te atyádfia az ételedért megszomorodik, akkor te nem szeretet szerint cselekszel. NE veszítsd te a te ételeddel, akiért Krisztus meghalt. Ne szidalmazzátok azért a ti javatokat, mert az Istennek országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélek által való öröm. Mert aki ezekben szolgál a Krisztusnak, kedves Istennek és az emberek előtt megpróbált.”

Ez a tanítás, amit Pál apostoltól idéztem most az előbb három alapelvet rögzít. Az őszinte, kreatív párbeszéd vonatkozásában.

Az első alapelv, az vissza-vissza térő módon, újból és újból felhangzó intés mindenki számára. Ne kárhoztasd atyádfiát, ne ítélgesd, ne kárhoztasd, vagyis más szóval ne minősítsd, ma így mondanánk. Ez a felszólítás ez egy nagyon nagyon fontos felszólítás, ugyan is mindenki, aki minősíti a másikat, azzal automatikusan azt fejezi ki, hogy ő abban a pozícióban érzi, látja önmagát, ami a másik fölött áll, mint egy fajta minőségellenőr, képes megítélni a másik élletétnek a minőségét. A másik életgyakorlatának a tartható vagy tarthatatlan voltát. A kérdés éppen ennek kapcsán az, hogy mi emberek, hogyan gondolnánk önmagunkról azt, hogy ilyen fajta minősítésre mi képesek vagyunk. Ez nem a mi kompetenciánk, mondja Pál apostol, mindannyiunknak meg kell állnia a Krisztus ítélőszéke előtt, ahogy megfogalmazza. Szó szerint mindnyájan oda kell, hogy majd álljunk a Krisztus ítélőszéke elé. Ez az az egyetlen kompetencia, ami majd ezeket a minősítéseket, amelyeket olyan hamar és előszeretettel magunknak próbálunk kisajátítani, ezeket a minősítéseket egyszer és mindenkorra lehántja rólunk. De akkor mi legyen az állásfoglalásunk?

Az állásfoglalásunk is erről szól a második alapelv, az őszinte kreatív párbeszédek vonatkozásában, Pál Apostol így fogalmazza, mindenki a saját lelkiismerete felől legyen meggyőződve. Vagy is, mindenki saját maga belső meggyőződése alapján cselekedjék, és a gond az ott keletkezik, amikor ez a belső meggyőződés hiányzik.

Záró jelben hozzá teszem, azt tapasztaltam, hogy a másokat ítélgető, másokat lenéző, megvető, minősítgető hozzáállásoknak a gyökerében, ez a belső bizonytalanság van: nem tudom igazán belülről nem tudok igent mondani arra, hogy amit teszek, azt helyesen teszem, és éppen ebből a bizonytalanságból fakadóan másokat ítélgetek, másokat próbálok úgy mond önmagamhoz képest értéktelenek beállítani, hogy ezzel is megtámogassam bizonytalan önbecsülésemet.

De nagyon fontos, ne ezen az úton járjunk, legyünk a saját lelkiismeretünk elől meggyőződve és küzdjünk meg azért, hogy ez a lelkiismereti meggyőződés a miénk lehessen, és addig ne nyugodjunk, amíg életünknek alapvető lelkiismereti problémáira nem találtunk megnyugtató választ.

A harmadik alapelv pedig a mit Pál apostol ebben a vonatkozásban említ, az az, ami ebben a mondatban fogalmaz meg, önmagában semmi sem tisztátalan, hanem tisztátalan annak, aki tisztátalannak tartja. Vagy is más szóval, a mi életünkben, amikor eljutottunk a belső meggyőződésre, akkor az rólunk szól, ha mi belső meggyőződésből maradjunk ezeknél a példáknál, arra jutottunk el, hogy vegetáriánus életmódot akarunk élni, akkor számunkra a húsevés tisztátalan, és ez így van rendjén, ami belső meggyőződésünk vonatkozásában akkor vagyunk következetesek, lelkiismeretünket akkor támogatjuk meg, akkor hagyjuk egyészségesen működni, ha innentől kezdve nem eszünk húst. De nem azért tesszük ezt, mert a húsevés tilalma a világmindenséget átjáró törvényszerűség, hanem azért tesszük ezt, mert erről nekünk belső meggyőződésünk van, és ez a lényeg, de ugyanakkor a másik embertársunk, akinek belső meggyőződése, az, hogy a húsevés ugyan olyan fontos, mint a növények fogyasztása, nála ez a belső meggyőződés ugyanolyan erő, mint az én esetemben, ha vegetáriánus vagyok, a vegetáriánus étrend félvállasa. Ez a két lelkiismereti meggyőződésen alapuló döntés Isten országában egymással kompatibilis. Nem egymást kizáró, mert nem az a lényeg, hogy eszek húst vagy nem eszek húst, mondja Pál apostol, hanem az a lényeg, hogy belső meggyőződésből cselekszem e vagy nem. Ha belső meggyőződésből cselekszem, akkor számomra ez megnyugtató lesz, és a másiknak a belső meggyőződése alapján születő döntését ugyan olyan tiszteletben tartom, mint a saját magamét.

Mind ezt azért teszem, mert az Isten országa, ahogy Pál apostol megfogalmazza, nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélek által való öröm. Más szóval az Isten országának valódi minőségei azok nem valamiféle külső normákról szólnak, hanem az igazságról a megtalált, az általam helyesnek tartott felismerések megbecsüléséről, a békességről, vagy is azoknak szeretetteljes mindenféle agressziótól és másokat lerohanó másokra azt rátukmáló hozzá állástól mentes képviseléséről, és a Szentlélek által való örömről, vagyis is arról az örömről, amit éppen ez a belső felszabadulás hoz meg nekem.  Hiszen miről is van szó, hadd kérdezzek már így, ilyen egészen egyszerűen megfogalmazva, átélted már kedves hallgatóm, azt az örömet, amikor úgy folytathattál párbeszédet bárkivel, hogy mentes volt ez a párbeszéd a saját meggyőződésnek ráerőszakolásától? Amikor úgy tudtatok beszélgetni, felszabadultan, odafigyelve egymásra, és egymástól kölcsönösen tanulva, hogy közben nem volt ott a másik meggyőzésének a kényszere? Készek voltatok egymástól tanulni? Mert ez a valódi öröm. Ez az öröm az, ami hordoz bennünket, amikor úgy tudunk az ismeretben növekedni, hogy egymás meggyőződését tiszteletben tartva az abból meggyőződésből fakadó erőre figyelünk föl, és ezt az erőt adjuk tovább egymásnak is. Hiszen milyen erő van vajon abban, ha sikerül a másiknak lyukat beszélnem a hasába, és sikerül őt úgymond az én igazamról meggyőzni? Ez milyen erőt ad neki? Vagy milyen erőt demonstrál az én oldalamon? Ez maximum, az erőlködés, a másikat leuraló agressziónak erőszakosságáról szól. De az, aki ezekben szolgál a Krisztusnak, mondja Pál apostol, vagyis az őszinteségről, igazságról, a békességről, a Szentlélek által való örömről szóló párbeszédben szolgál az embereknek, az kedves Istennek és az emberek előtt megpróbált.

Én most így szeretnék ezen az úton járva, ezen a mostani alkalmon is kiállni a mellett, hogy nekem nincsen igaza. Kiállni amellett, hogy a véleményemet mondatm el, azt, amire hosszú-hosszú évtizedek keresgélései, kutatási során eljutottam, hogy nem tartok igényt arra, hogy bárki nekem igazat adjon, de ugyan akkor bátorítok minden kedves hallgatót arra, hogy nem álljon meg fél úton, ne elégedjen meg felszínes ideológiák szajkózásával. Ne elégedjen meg külsődleges formáknak a leutánzásával, hanem járja meg a belső meggyőződéshez vezető rögös és keskeny utat. Egy nehéz út ez. Nehéz, de érdemes rajta járni, mert aki eljut ehhez a belső meggyőződéshez, az onnantól kezdve csodálatos belső szabadságban él. Egy olyan szabadságban, amely többé már nem a külső kényszerek fogjaként rángatja őt jobbra, ballra. Hanem képes fölvállalni azt, amit ugyan nem mindenkit leuraló igazságként, de belső megtapasztalásként élt meg. Kívánom, hát mindannyiunknak, hogy a belső meggyőződésnek ez a szabadsága egyre többünknek lehessen osztályrésze.

Elköszönésként kívánok egy olyan hetet, amelyben nem csak elgondolkodhat, hanem másokat is elgondolkodtathat belső meggyőződéseik megtartó erejéről.

A témához kötődő kérdéseke, hozzászólásokat erre a címre várjuk: [email protected]