A párbeszéd akadályai

A párbeszéd akadályai

Mielőtt belevágnánk mostani témánkba, elöljáróban szeretnénk az olvasókat arra bátorítani, hogy észrevételeiket, visszajelzéseinket küldjék el nekünk e-mail címünkre:

Minden visszajelzésre válaszolunk, illetve az abban felvett gondolatokat a következő műsorokban szeretnénk feldolgozni.

A mostani alkalommal a Párbeszéd akadályát szeretnénk kicsit közelebbről megvizsgálni. Mégpedig éppen annak kapcsán, hogy újból és újból minthogyha egy láthatatlan falba ütköznénk, amikor valakivel elkezdünk kommunikálni, amikor megpróbáljuk megérteni szavainak mozgatórugóit, mondanivalójának magvát. Ezt a fajta láthatatlan falat fogjuk most egy kicsit közelebbről megvizsgálni.

A kommunikáció elmélyülését akadályozó láthatatlan fal jellemzőeként most egy szókapcsolatot szeretnék használni, amely így szól:

megkötöző erő

Ha ezt a megkötöző erő szókapcsolatot egy kicsit közel engedjük magunkhoz, akkor két dologra kell felfigyelnünk. Egyrészről van benne egy utalás, amely egyértelműen nem valami féle visszahúzódó, alig észre vehető hatásról szól, szókapcsolat erőről beszél, másszóval energiáról. Egy olyan ellenhatásról, amely mindenféle párbeszéd kapcsán nagyon erőteljesen, nagyon világosan megjelenik kitapintható szinte, ellene áll minden olyan közeledésnek, ami az embereket a másik szívéhez, szándékához közelebb viszi. Egy példával valahogy úgy tudnám ezt szemléltetni, mint amikor a rövidtávú futók edzésein az úgynevezett futógép egy olyan gumicsörlőből áll, amelyet rákötnek sprinternek a derekára egy külön erre a célra gyártott rögzítő segítségével, és ő minél gyorsabban, minél nagyobb erőkifejtéssel igyekszik előre futni, annál erőteljesebben húzza őt vissza ez az úgynevezett futógép.

Persze amikor aztán a konkrét versenyre kerül a sor akkor már enélkül a csörlő nélkül fut, és ez az úgynevezett futógép segíti abban, hogy ugyan azt az erőkifejtést, amit akkor megszokott, amikor még a gumicsörlő ellenében kellett futnia, ugyan azt fogja akkor is, amikor már nincsen rajta ez a szerkezet, akkor is ugyan ezt az erőt fejtse ki. Igen, a sprinterek edzésprogramjában ez megoldható. De vajon nekünk, embereknek az edzésprogramunkban benne van-e az, hogy ez a fajta megkötöző visszahúzó erő akkor amikor élesben megy a dolog, akkor hirtelen megszűnik? Sajnos nem így van. Éppen ellenkezőleg akkor, mint hogyha megsokszorozódna.

Mennyire szükség volna arra, hogy összefogjunk, hogy megértsük egymást, hogy egymással kooperálva forduljunk szembe krízisekkel, válságokkal? 

Éppen ilyen helyzetekben figyelhető meg szomorúan, hogy felsokszorzódik, megerősödik az emberek közötti idegenkedés. Éppen ebből a tapasztalati háttérből indulva, nagyon fontos számunkra, hogy ennek a szókapcsolatnak a másik tartalmát, másik összetevőjét közelebbről megvizsgáljuk, amikor is azt látjuk, hogy megkötöző erőkről beszélünk.

A megkötöző kifejezés az a Bibliából ered

A Biblia minden sötét erőt, minden lefelé húzó erőt ezzel az összefoglaló, melléknévvel jellemez. Megkötöznek ezek az erők bennünket. Ez a kifejezés arra utal, hogy az ember ezeknek a lefelé húzó erőknek fogjaként a cselekvőképességét veszíti el. Olyan, mint hogyha valaki lába gúzsba lenne kötve, és így parancsolnának rá: – Most aztán fussál!

Természetesen lehetetlen a dolog. Hiába próbálná meg, legfeljebb csak hamar orra bukna. Egy nagy elesés, nagy bukás lenne a vége. Gúzsba kötözött lábakkal nem lehet futni. De mi még is újból és újból megpróbáljuk. Megpróbáljuk, hogy megkötözött lélekkel. Gúzsba kötött személyiséggel próbáljunk szót érteni egymással.

Ideje most már szembe néznünk saját megkötözöttségeinkkel!

Ideje most már őszintén számot vetni ezzel a láthatatlan fallal. Mert ha nem tesszük, akkor minden féle próbálkozásunk mely a dialógusról, a párbeszédről, az értsünk már szót végre óhajról szól eleve biztos kudarcra van ítélve. Miről szól tehát ez a megkötöző erő? Milyen irányba akar bennünket befolyásolni?

Arra a szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez a megkötöző erő, az égi inspiráció utáni vágyakat akarja kiölni a szívünkből. Arra akar bennünket ösztönözni, hogy ragadjunk bele a hétköznapokba, amely alatt nem mást értek, mint a megváltoztatatlanba való belenyugvást. Azt az elképzelést, hogy az élet mindig is ilyen volt és mindig is ilyen lesz. Hogy az életben a szép és a jó után hiába vágyakozunk, mert az úgy sem valósul meg. Hogy az életben minden az, ami fölfelé mutat és fölfelé húz, azt tulajdonképpen mindig reménytelen próbálkozás.

A megkötöző erőknek üzenete elsősorban ez: „Ne akarjál semmire se vágyakozni, ami jobb és szép. Ne akarjál semmifajta módon a lelkiismeretre hallgatni. Mert te is csak úgy jársz, ahogy a többiek. Te is ugyan úgy el fogsz bukni, mint bárki más. Ne akarjál kitűnni a többiek közül, nyugodjál bele, hogy az élet az egyszerűen a túlélésről szól.”

De jobban belegondolunk ebbe az üzenetbe, akkor azt látjuk, hogy tulajdonképpen e mögött az üzenet mögött nem a túlélésbe való belenyugvás az, ami bennünket megszólít központi rendező üzenetként, hanem az személyes sikerről és a személyes érvényesülésről szóló kényszeres üzenet. Amely minden embert ellenségnek tekint valahol a szíve mélyén. Mindenkire gyanakszik. Mindenkiben valahol riválist lát. Olyan személyt, ki azért jött és azért van itt jelen, hogy valahol azt, amit én kivívtam magamnak, amit én elértem azt valahol aláássa, kisajátítsa és ahogy nagyon sokszor mondjuk, ellopja tőlem annak dicsőségét. Ez a fajta a személyes siker és érvényesülés bűvkörében élő forgolódó életszemlélet az, ami teljesen leköti a mi energiáinkat, és ebben a megkötözöttségben képtelenné tesz bennünket arra, hogy felfigyeljünk arra a többletre, ami a szeretet inspiráló erejéről szól. Mert igen is, a szeretetnek van egy ilyen csodálatos, inspiráló ereje. Egy csodálatos felülmúlhatatlan kreativitása, ami az embert arra bátorítja, hogy lépjen ki saját önzésének börtönéből, és próbáljon ebben a fajta különleges kreativitásban a másik javára tevékenykedni.

Hogyan lehetséges ez?

Először is úgy, hogy őszintén szembe nézünk mindazokkal a megszégyenülésekkel és megsemmisülésekkel melyet életünkben eddig átéltünk. Erre nagyon sokszor azt szoktuk mondani, hogy mind ez azért történt, mert ez, vagy az a személy ellenünk volt, nem engedett bennünket érvényesülni, nem értette meg, hogy amit akarunk, milyen jó lett volna neki is. És hát ezért kénytelenek voltunk a harcot feladni. Valójában azok a felépítmények, semmisülnek meg, amelyek önzésünk, öntörvényű alkotásai. Nézzük csak meg a mostani válság helyzetet. Való igaz, hogy emberek százezrei kerülnek újból egyik napról a másikra a létbizonytalanság küszöbére. Való igaz, hogy vajon az egész világunkban van egyáltalán egy valaki, aki körülbelül sejtené, hogy ez az egész válság hova fog vezetni? A hatalmas bizonytalanság tényezői és az elszegényedésnek a fenyegető réme vesz mindannyiunkat körül. Ha kicsit megkapargatjuk a felszínt, akkor azt kell mondanunk, hogy azok a rendszerek, amelyek most meginognak, vagy akár megsemmisüléssel fenyegetnek, mind olyan felépítmények, amelyeket a saját önzésünk kiszolgálására alkotottunk, hoztunk létre. Amikor olyan iparágakat üzemeltettünk, amelyek gyakorlatilag mind-mind arról szóltak, hogy az ember még gyorsabban, még öntörvényűbben tudjon egyik helyről a másikra jutni. Amikor olyan tudományokat működtettünk, amelyek még hatékonyabban, még kegyetlenebbül bódítják az embert tudatát és hadd ne soroljam tovább.

Ezek az ember számára annyira „fontos alkotások” most hirtelen recsegve, ropogva meginognak. Az ember újból fölteszi magának a kérdést:

Mi az, ami megsemmisül?

Vajon az amit szeretet törvényszerűsége alapján tettem? Vagy sokkal inkább az önzésem öntörvényű alkotásai azok, amelyek ebben a válságban megégnek, összedőlnek?

Amikor most a párbeszédünket megkötöző erőkre figyelünk, akkor szeretnénk éppen ennek kapcsán egy pozitív, előre vivő mintázatot is magunk elé állítani.

Az apostoli hitvallás ősi szövegét szeretném figyelmünkbe ajánlani, Ez a hitvallás ugyan is olyan páratlan irat, amelynek már a létrejötte is arról szól, hogy itt emberek azért váltak egységesekké a szeretetben, azért váltak késszé az őszinte párbeszédben egymást megérteni és egymás véleményére gondolatára odafigyelni, mert a szívük mélyén ott volt az az őszinte vágy, hogy ők az igazi párbeszéd forrását szeretnék tovább adni mindenki számára hozzáférhetővé tenni.

Apostoli Hitvallás

Ennek az ősi szövegnek a születéséről létre jöttéről Türraniusz Rufinus presbiter i.sz. 404 körül egy nagyon fontos iratot írt, ennek az iratnak a címe az ez volt: Kommentár az apostoli hitvalláshoz, ennek az első bekezdése így szól, hogyan jött létre az apostoli hitvallás. Ez a presbiter tehát, gyülekezeti elöljáró, aki akkoriban még minden olyan nagyon fontos gondolathoz, hagyományhoz hozzájutott, ami az Apostoli Hitvallásról szólt. Leírja, hogy amikor az Úr Jézus Krisztus a mennybe ment, akkor Ő maga adta tanítványainak azt a feladatot, hogy ha eljön majd a pünkösd, akkor a pünkösdi csoda átélése után induljanak el széles e világra és tegyenek tanítványokká minden népet, hirdessék nekik mind azokat az alapvető igazságokat, melyeket Ő is megbeszélt velük.  Ezek az alapvető igazságok nem egyszerűen valamiféle tantételek voltak, hanem ahogy Jézus is ezt gyakorolta, a tanítványokkal való párbeszédben formálódó alapvető igazságok, vagyis, megtartó erejű nem megkötöző erejű, hanem megtartó erejű igazságok voltak. Amikor tehát Jézus Krisztus ezt az utolsó akaratát megfogalmazta, akkor a tanítványok lélekben készültek erre a küldetésre, de szembesültek azzal a fajta kihívással, hogy ők egyszerű emberekként csak arámi nyelven tudtak nem tanultak semmijen idegen nyelvet és ebből fakadóan világos volt előttük, hogy ha a Jóisten csodát nem tesz, ők nem fognak tudni szót érteni olyan népek fiaival, akik más nyelven beszélnek, mint ők. A pünkösd csodája számukra azonban ahogyan az apostolok cselekedet könyve le is írja, éppen ezt az addig hiányzó felhatalmazást adta meg. Ezek az emberek az apostolok, ahogy Türraniusz Rufinus leírja innentől kezdve értették a környező más nyelven beszélő népeknek gondolatait, szót tudtak velük érteni. Éppen ebben a felszabadító, új képességben ma úgy mondanánk:

  • a dialógus képesség, a párbeszédek csodálatos légkörében elhatározták, hogy elmennek széles e világra

Ahogy például Tamás apostol eljutott egész Indiáig, mások Örmény országig, vagy Egyiptomig, vagy Hispániáig. Mindenhol elhangzott az evangélium. Igen ám, de mi legyen ez az evangélium? Mi legyen a legfontosabb ebből az evangéliumból? Tették fel egymásnak a kérdést a tanítványok, és mielőtt elindultak volna ahogy azt leírja Türanniusz Rufinus, erre az utolsó nagy találkozásra, összejöttek, hogy megbeszéljék, mi a legfontosabb mind abból, amit átéltek, amit megtapasztaltak.

Ebből a párbeszédből született az Apostoli Hitvallás

Az Apostoli Hitvallás minden egyes tulajdonképpen egy párbeszédnek csodálatos foglalata. Emberek, akik közös élményanyagból jöttek elő, akik közösen élték meg, tapasztalták meg a világtörténelem fantasztikus időszakát, amikor Istennek Fia emberré válva az emberekkel párbeszédet folytatva tanítja meg őket a lényeges dolgokra. Nos, ezek az emberek nem egymással veszekedve, nem különféle hitvallásokat egymásnak szegezve vitatkozna egymással, hanem egységben, szeretetben fogalmaznak meg közösen egy szöveget. Ennek a szövegnek a birtokában indulnak aztán széles e világra. Türraniusz Ruffinius pedig mind ezt úgy fogalmazza meg, hogy a Bibliában kétfajta párhuzamos történet van. Az első történet az a megkötöző erőkről szól. A Bábeli toronynak a története ez. Amikor az emberek már nem értenek egymással szót, amikor az emberek ahogyan ő fogalmazza, a saját kevélységük tornyát akarják építeni. Ez a kevélység tornya, ez mindig össze fog dőlni. A kevélység tornya, a gőg, a saját beképzeltségünknek a tornya akárminek nevezzük azt, mindig össze fog omlani. Az mindig félbe fog maradni. De ahogyan itt a presbiter Türanniusz Rufinus fogalmazza, akik a hit tornyát építették, azoknak megadatott minden nyelv ismerete és értése.

Ők tehát a hit tornyát építették. A hit emlékművét

Amely ellenáll, ahogyan ő fogalmazza:

„A szelek rohamának, a villámok pusztító hatalmának, a földet rengető zúgó zivataroknak is, viharoknak.”

Mi tehát a mi életünk alapvető kérdése, Ez az alapvető kérdés így szól. Mit építesz? A saját kevélységed a saját önszereteted, a saját önzésednek a tornyát? Erre azt mondja a Biblia, és ezt tapasztaljuk most is, hogy ezek a tornyok, ezek összedőlnek. Ezek újból és újból hiába próbáljuk, újból és újból talpra állítani ezeket a tornyokat. Amikor az utolsó LEGO kockát is úgy gondoltuk, hogy felhelyeztük a helyére, egyszer csak jön egy kő, emberi kéz érintése nélkül, ahogy Dániel próféta mondja, és összezúzza az egész felépítményt, porrá lesz minden. De, amikor a hit tornyát építjük, ahogyan ezek a tanítványok teszik, vagyis a szeretetnek, a párbeszédből ki növekvő szeretetnek a felépítményeit, amikor áldozatokat vállalunk másokért, amikor szót akarunk velük érteni, amikor közeledünk hozzájuk. Nem azért, mert meggyőzni akarjuk őket, hanem nekik is el akarjuk mondani, hogy az élet nem a túlélésről szól.

Hogy az élet nem az önmagunk körül forgolódásról szól, hogy van egy különleges létforma ebben a világban, amit úgy hívunk, hogy tanítványság.

 Ez a fajta különleges létforma az amiért érdemes élni. Hogy ebben a létformában akar bennünket a mindenség Ura, a bennünket is tanítvánnyá fogadni kívánó, Jézus Krisztus megszólítani. Lehetőséget akar nekünk adni arra, hogy ne mi is életünk szürke egyhangúságába csömörlődjünk bele, ne mi is az önigazság kereséseink vagdalkozásaiban sebesüljünk, és sértsünk másokat. Hanem a tanítványság csodálatos, felfedező útján tudjunk magunk is a párbeszédre egyre inkább nyitottakká válni.

Hiszen mit is mondott Jézus Krisztus? Azt mondja Máté Evangéliuma 28. fejezetében a 18 -tól 20. versig tartó szakaszban. Tegyetek tanítványokká minden népet, tanítva őket, hogy megtartsák mind azt, amit én parancsoltam néktek. Íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.

Mit mondott tehát a mi drága Mesterünk?

Nem azt mondja, hogy térítsetek meg minden népeket. Nem azt mondta, hogy tegyétek őket ilyen-olyan-amolyan felekezetűvé. Azt mondta: „tegyétek őket tanítványokká”. Vagyis beszélgessetek velük, ugyan úgy, ahogy én beszéltek veletek. Magyarázzátok el nekik mind azt, amit velem együtt átéltetek. Éljétek meg velük együtt mind azt, ami az egésznek a kulcsa. Mert a lényeg az, hogy tartsák is meg, amit én parancsoltam. Mit parancsoltam? Hogy szeressétek egymást. Tartsátok meg, ez minden parancsolatnak a lényege, közepe. Ha csak beszéltek róla, ha csak a kirakatba teszitek, ha különféle segélyakciókban hirdetitek magatokat büszkén, hogy ti mennyire szerettek, semmit nem ér. Nem megtartani fogjátok, hanem megcsúfolni fogjátok ezt az én parancsolatomat. De ha megakarjátok tartani, ha tiszta szívből ragaszkodtok hozzá, ha minden emberi erőtlenségen túl újból és újból kitartatok emellett, akkor megfogjátok tapasztalni, hogy én veletek vagyok a világ végezetéig.

Én ezt a csodát számtalanszor átéltem az életemben. Erről a csodáról teszek örömmel bizonyságot. Kívánom, hogy ez a csoda hordozzon mindannyiunkat. Hadd legyen egyre többünknek a megtapasztalása, hogy ebben az önző, maga körül és magába forduló világban van egy másik út, a tanítványságé. A szeretet útja. Adja az Úr, hogy mindannyian egyre jobban ennek a bűvkörében és erőterében élhessünk.