Ma sajátos témával foglalkozunk. Mégpedig az apakép, a pozitív előjelű apakép hatásával. Azzal a hatással, amit az apa-kép fejt ki a párbeszédünkre.
Talán először nagyon furcsán hangzik ez a cím, hiszen főleg a mai társadalmunkban, amikor az egyenjogúságnak, az autonómiának, az önállóságnak a jelszavai olyan erőteljesek, az apakép jelentősége szinte teljesen a háttérbe szorul.
Ennek ellenére most újból szeretnék egy ősi mintát a kedves hallgatók figyelmébe ajánlani, mégpedig amiatt, mert az Apostoli Hitvallás is arra ösztönöz bennünket, hogy ennek a pozitív apaképnek a megléte, vagy éppen a hiánya kapcsán gondolkozzunk el önmagunk párbeszédeiről. Arról ahogyan ezekben a párbeszédekben részt veszünk, ahogyan ezeket formáljuk, alakítjuk vagy éppen amilyen módon túllépnek ezek a párbeszédek rajtunk.
Nos, ha az Apostoli Hitvallás szövegét vesszük most ismét górcső alá, akkor most azt a kifejezés sort vesszük közelebbről szemügyre, amely így szól:
„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában.”
A múlt alkalommal már beszéltünk arról, hogy mit jelent ez a kizárólagosság, miféle lehetőséget teremt a párbeszédben, a kötődések, a belső stabilitás fenntartására, az abból való, az arra való utalások, az oda való visszatérések, újból és újbóli megélésére. Valahogy úgy, mint amikor a repülőgéphordozó anyahajó lehetővé teszi, hogy a repülőgépek onnan felszálljanak és aztán miután befejezték küldetésüket, újból visszatérjenek oda, mint egy biztos támpont a viharos tengeren. Valahogy így kell elképzelnünk ezt az egyedüliséget is, amelyet a múlt alkalommal részletesen elemeztünk.
Most ennek a kizárólagosságnak a mentén haladva tovább, fedezzük fel, hogy itt tulajdonképpen egy olyan kizárólagosságról van szó, ami ma sokunk számára már ilyen értelemben ismeretlen fogalom, de még is életünknek alapvető tartó oszlopaként működik és ez a kizárólagosság az apaképhez kapcsol bennünket.
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában.
Nos ez az atya kifejezés nagyon fontos, azt lehetne mondani, hogy tulajdonképpen egy fordulópontot jelentő kifejezés az Apostoli Hitvallásban.
Hiszen hogyan lehet az Isten jellemezni?
Mi az Ő legfontosabb meghatározása?
Mivel tudnánk Őt tulajdonképpen leginkább közérthetővé, hozzáférhetővé tenni az emberek számára?
Az apostolok úgy döntöttek, hogy azt hangsúlyozzák ki, hogy
az Isten mindenható Atya.
Ez a legfontosabb jellemvonása.
Ezt a fajta jellemvonást egy kicsit engedjük közel lépni. Ha közel engedjük a szívünkhöz akkor már mindjárt érezzük benne, hogy itt a mindenható Isten, az nem valami távoli Istenség, nem valamilyen haragvó, rajtunk mindenféle nyomorúságot és bűnt számon kérő Isten, hanem egy Atya.
Ahogyan Pál apostol megfogalmazza a Római levélben, egy „apuci”. Aki egészen közel lép hozzánk. És az Ő közel lépésében kizárólagos igénnyel rendelkezésünkre áll. Nem úgy, ahogy egy modern „patchwork” családban, ahol a klasszikus vicc szerint az anyuka odamegy az apukához és azt mondja:
– Gyere már légy szíves, mert az én gyerekem és a te gyereked veri a mi gyerekünket…
Szóval itt nem arról van szó, hogy valamiféle kesze-kusza hol ilyen, hol olyan apuka van jelen a képben, hanem itt egy kizárólagos apukáról, egy mennyei apuciról beszélünk. Aki ebben a vonatkozásában, ebben kizárólagosságában tud mindenható módon mellénk rendelődni. Tud bennünket kiemelni a saját igen csak tehetetlen és cselekvőképtelen állapotunkból. És tud újból és újból önmagával, az önmaga apai jelentőségével megajándékozni.
Ebből a háttérből tudjuk igazán megérteni azt, amit a lélektan és az ősbizalomnak nevez. Amikor ezt tanultuk, tanuljuk vagy hallottunk róla akkor ezt a kifejezést általában az anya-gyermek kapcsolatra szoktuk érteni. A korai gyermekkorban kifejeződő, megérlelődő kapcsolatrendszerre. Nagyon sokszor elfelejtjük, hogy ennek a kapcsolatrendszernek a stabil pontja, legalább is egy olyan családi rendszerben, ami egészségesen működik, tehát egy stabil, kiegyensúlyozó pontja az az apakép.
Ennek az apaképnek van egy olyan stabilizáló jelentősége, mint amilyen stabilizáló jelentősége van, mint például a hajó esetében a kormánykeréknek, amelyik újból és újból a kormányos segítségével korrektúrát végez. A tenger, a szél, a különféle külső hatások módosító, az eredeti útvonaltól eltéríteni akaró hatásaival szemben tud fellépni és tudja újból és újból korrigálni a hajót, hogy az eredeti útirányon haladhasson a cél felé.
Ilyen értelemben van szükségünk az apakép kiegyensúlyozó jelenlétére. A pozitív apakép egy ilyen jelentőségű, egy ilyen hatású apakép.
A stabilizáló, a kiegyensúlyozó szerepet felvállaló hatást képvisel a családi rendszerben.
Amikor az apostolok az Istenről, az istenség lényegéről ezt a kifejezést fogalmazták meg, hogy :
Mindenható Atya,
akkor éppen ezt akarták aláhúzni, hogy amikor az ember találkozik ezzel a csodálatos Lénnyel, azzal a valakivel, aki egyszülött fiát küldi erre a földre, hogy az ember emberszabású Istenként találkozzon a párbeszéd kezdeményezőjével, nos az ember akkor már megértheti végre, hogy az ő Istene nem egy távoli Isten. Nem egy szigorú félelmetes Isten, hanem valaki, aki apaként egyedüli, kizárólagos apaként akar gondoskodni róla és közel lépni hozzá.
Vajon ennek a fogalomnak mi a jelentősége a mi párbeszédeinkben?
Ha ezt közelebbről meg akarjuk érteni, akkor Pál apostol már a korábban idézett okfejtését a Római levélből kell egy kicsit alaposabban szemügyre vennünk. Pál apostol ugyanis ott két fajta nézőpontot, két fajta emberi személyiséget különböztet meg egymástól.
Az mondja, hogy vannak olyan emberek, akik a különféle külső hatásoknak erőteljes, rájuk telepedő nyomásoknak a kiszolgálói és kiszolgáltatottjai. Őket nevezi azoknak, aki a szolgaság lelkét kapták. Ez a szolgaság, az eredetiben a rabszolgaságot jelenti, hogy valakinek nincs önálló akarata, személyisége, látásmódja. Hanem cselekedeteiben, döntéseiben gyakorlatilag mindig az erősebb nyomásnak engedve sodródik abba az irányba, amelyre mások befolyásolják őt.
Nem tud arról valójában véleményt formálni, hogy az amit tesz, az jó vagy rossz. Inkább csak annyit tud mondani, hogy
„…én is azt teszem, amit a többség.”
Nem is lát bele, hogy az, aminek részese; hogy az most vajon milyen irányba hat? Nem tudja, hogy annak mi lesz a következménye.
Egyszerűen csak annyit érez, hogy amerre ő megy, arra megy a többség is.Amerre a többség megy, neki is oda kell csatlakoznia.
A másik látásmód Pál apostol okfejtése alapján a fiúság lelke.
A fiúság lelke Pál apostol útmutatása alapján azokat az embereket jellemzi, akik tisztában vannak az örökségükkel. Olyanokról van itt szó, akik az Atyai házban laknak, de tudják azt is, hogy az édesapjuk mire készül, milyen tervei vannak, mibe vezeti bele őket. Tulajdonképpen úgy kell ezt elképzelni, mint egy családi vállalkozást. Ahol is a vállalkozást alapító apuka lépésről lépésre belevezeti a jövendő cégvezetőt, az ő fiát, az örökösét ennek a családi vállalkozásnak a csínjába-bínjába.
Más szóval Pál apostol azt mondja, hogy a fiúság azt jelenti, hogy
egyre inkább birtokba veszed azt a világot, amelyet Isten teremtett.
Úgy veszed birtokba, hogy egyre inkább átlátod, hogy mi működteti a te világodat, mi az ami ebben a világban valóságosan, hozzáférhető módon megjelenik. Melyek azok a törvényszerűségek, amelyek a körülötted zajló eseményeket alapvetően meghatározzák.
Hogy tudod ezeket a törvényszerűségeket a jónak, a szépnek aláhúzására, támogatására fordítani.
Vagy is más szóval a mindenható Atya abban mindenható, hogy bennünket is egyre inkább meghatározóvá tesz a saját helyünkön.
Azon fáradozik, hogy mi magunk is megértsük és átérezzük, hogy az ő jelenlétében ez a világ nem egy ismeretlen, kikutathatatlan világ, nem egy félelmetes világ, hanem egy olyan világ, amelyben mi főszereplőkké léphetünk elő.
Csak hogy ez a főszereplés, ez nem a másik leigázásáról szól.
Itt fogjuk megérteni, hogy ennek az apaképnek milyen szerepe van a mi párbeszédeinkre vonatkoztatva.
Hiszen éppen azt figyeljük meg a nevelésben is, hogy azok a gyermekek, akik bizonytalan hátterűek, labilis családi rendszerekből származnak, tele vannak agresszivitással, tele vannak a mások leuralásának kényszeres cselekedeteivel. De azok, amelyek kiegyensúlyozott családi háttérből származnak, stabil apaképpel rendelkezve belülről is nyugodtabban, stabilabban állnak hozzá a világ eseményeihez, kihívásaihoz és nem érzik folyamatosan annak szükségét, hogy bebizonyítsák nekik van igazuk.
Valahogy így csapódik le az ember életében az, amikor megismerjük a mindenható Atyát, az Őbenne megjelenő pozitív apaképet, mint ami életünknek a meghatározó, előre vivő erejét.
Éppen ezért, az Apostoli Hitvallás ezt kérdezi tőlünk ezen a mai napon:
hogy vajon milyen apánk volt, van? Milyen apa vagyok én magam?
Hogyan életem meg a saját viszonyomat az édesapámmal?
Ha férfiként hallgatom ezt a műsort én magam milyen apaként vagyok jelen a családomban?
Ennél sokkal jelentősebb kérdés, hogy
A Mindenhatót ismerem e, mint az én Gondviselő apámat?
Aki akkor is mellém áll, ha az én testi, biológiai apám csődöt mondott, ha netán súlyosan megsebzett, vagy el is hagyott.
Tudom e azt, hogy mindenen túl és mindenek felett van egy mennyei édes Atyám? Tudom e azt, hogy az Ő jelenléte az én életemben fölszabadít bennem minden görcsös bizonyítási vágyat, és megszabadít engem mindenféle másokat leuraló szándéktól?
És hogy ez mennyire fontos összefüggés az életünkben, erre szeretnék egy olyan Bibliai őstörténetet mondani, amely a Bibliában Ábrahám hitpróbájaként jelentkezik. Ez a történet arról szól, hogy amikor Ábrahám hosszú 25 éves várakozás után végre megkapja a várva várt áldást, megszületik az ő fia, akkor egy különleges próbában részesül.
Ez a próba arról szól, hogy meg kell válnia az ő hőn szeretett fiától, legalább is Isten ezt kéri, ezt parancsolja neki, és azt is kijelöli, hogy hol van a hely, ahol ez a nagyon szörnyűnek látszó búcsú létre kell, hogy jöjjön.
Ábrahám, ahogy a Zsidókhoz írt levél leírja, azzal a bizalommal várja és vállalja fel ezt a búcsút, hogy Isten
– Mindenható Atya – nem hazudik
neki. Nem fogja tőle elvenni az ő fiát, hanem még ha időlegesen el is kell válniuk egymástól, akár arra is képes, hogy feltámassza az ő fiát Izsákot.
Hogy újból visszakaphassa úgy őt, ahogy őt a mindenható Atya megígérte neki. Aztán valóban így is történik. Elmennek egészen a végsőkig. A történet arról szól, hogy Ábrahám az oltárra helyezi saját fiát, egyfajta égő áldozatul, de mielőtt az áldozat bemutatására sor kerülne egy égi hang szólal meg, ami ezt mondja:
Elég Ábrahám most már látom, hogy valóban ragaszkodsz hozzám. Nézz körbe!
Ahogy körbetekint Ábrahám látja, hogy egy kos a bokorban fönnakadt a szarvánál fogva, és ezt az állatot áldozza fel. Megerősödik benne, hogy
Isten itt valóban mindenható Atyaként jelentkezett.
Újból bebizonyította neki, hogy Ő nem akar semmilyen veszteséget az ő életében előidézni, hogy amit Ő megígért neki, azt be is tartja, hogy az
Ő ígéretei valóban az Ő atyai szívéből származnak.
Ábrahám ezért bizalommal tekinthet az ő jövőjébe, saját fiára, mint aki tovább viszi az ő örökségét.
Mi magunk is sokszor átélhetjük azt, hogy valaki, vagy valami, aki vagy ami hosszú – hosszú várakozás után bekapcsolódott az életünkbe, és úgy érezzük, hogy na végre megtaláltuk, na végre megkaptuk azt, amire vártunk, vágytunk, amit Isten nekünk ígért, ( Ez lehet valami állás, lehet egy emberi kapcsolat.) egyszer csak megrendül a kapcsolat. Egyszer csak úgy tűnik, hogy ezekben a vészterhes időkben mintha az, amit kaptunk volna, amit talán mi magunk is megköszöntünk, ami mögött felsejlett bennünk, hogy még is van Isten valahol, mégis csak gondoskodik rólunk, mégsem hagy bennünket egyedül, kiszolgáltatottan ebben a világban. Mind ha még is csak mindez mintha összedőlne. Ez nem így van. Nem dől össze. Visszakapjuk, sokszorosan megerősödve.
Megerősödve abban a bizonyosságban, hogy
nekünk valóban mennyei édes Atyánk van.
Nekünk egy olyan édesatyánk van, aki segít nekünk abban, hogy egy magától értetődő bizonyossággal, úgynevezett egy ősbizalommal tekintsünk erre a világra. Ne kelljen attól félnünk, attól tartanunk, hogy kártyavárként dől majd össze világunk, és maga alá temet. Hanem mi magunk lehessünk belülről bizonyosak abban, hogy a Jóisten valóban apaként fordul felénk. Ha így fordul felénk, akkor mi miért ne lehetnénk gyermeki lelkülettel jelen a saját párbeszédeinkben? Olyan gyermekként, aki nem a saját igazát akarja bizonygatni mindenek felett, hanem képes kíváncsian figyelni a környezetére, képes meghallgatni azokat, akik körülötte vannak, képes újból és újból kérdezni. Képes újból és újból a másik válaszaiból kiindulva a saját álláspontját kifejteni.
Úgy, ahogyan Jézus Krisztus is tette, amikor a tanítványokkal beszélgetett. Amikor megkérdezte például őket, hogy miről beszélgettetek az úton? Amikor nyilvánvalóvá tette előttünk: „Én tudom miről beszéltek, én tudom ki közületek a nagyobb Nem akarlak ezért benneteket megszégyeníteni, nem akarlak éppen ezért benneteket pellengérre állítani. Nem. Hanem a mennyei Atya képviselőjeként itt e földön szeretném hozzátok közel hozni azt a kérdést,
miért fontos számotokra, hogy egymás fölött uralkodjatok?
Miért nem tudjátok elfogadni azt a modellt, amit én mutatok néktek, amely éppen arról szól, hogy a legnagyobb öröm ezen a világon az, ha az egymás fölötti uralkodás helyett az egymás támogatásának rögös útját választjuk.
Ezen az úton járt előttünk a mi mennyei édes Atyánk is, amikor nem leigázni, megtörni, megbüntetni akar bennünket, hanem gondoskodni rólunk. Amikor a Biblia tanítása szerint az Ő
hatalmát nem ellenünk használja, hanem értünk.
Bennünket is ebben a hatalomban részesítve képessé tegyen arra, hogy környezetünkben újra és újra kifejtsük a mindenható Atya szeretetét, hatalmát.
A mai alkalommal tehát arról volt szó, hogy a pozitív apaképnek milyen megtartó, ujjá teremtő hatása van a párbeszédeinkre. Én azt kívánom mindannyiunknak, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel. Akár pozitív apaképpel rendelkezünk, akár sebzettel vagy semmilyennel, sose felejtsük el, hogy a mi mennyei édes Atyánk mindig szeretetével fordul felénk.
Ha ezt a szeretetet be akarjuk fogadni, meglátjuk és megtapasztaljuk, hogy mi magunk is képesek leszünk az Ő szeretetének megújító, óvó, védő gondolkodásmódját tovább adni saját párbeszédeinkben.
Kívánom, hogy ennek örömét megtapasztalhassuk nap, mint nap.