A mostani címünk kapcsán, vagy is a párbeszéd teremtő ereje kapcsán egy olyan jelenséggel szeretnék indítani, amely mindannyiunknak szembetűnő és sok kellemetlenséget, bosszúságot okoz. Arra a vandalizmusra gondolok, amely mindennapunknak – gyakorlatilag akár akarjuk, akár nem – letagadhatatlan velejárója. Ha csak a buszmegállóinkra gondolunk, ha egy-egy éjszakai bulizás után a hajnali utca látványára… de akár most szélsőséges esetként gondolhatunk akár azokra a szélsőséges tiltakozásnak induló és utcai fosztogatásba torkolló tüntetés sorozatokra is, amelyek az Egyesült Államok területén napjainkban zajlanak.
Ezek a jelenségek újból és újból elénk hozzák azt a megmagyarázhatatlan emberi ösztönzést, hogy amikor felgyülemlik az emberben valamiféle – most rossz szóval, tudom, hogy nem ide illő jellemző, de még is éppen az ellentét kihangsúlyozásaként használom – „tenni akarás”. Ezt a tenni akarást a rombolás, a pusztítás tevékenységében éli ki. Ennek az ösztönzésnek, ennek a tevékenységnek a magyarázata valójában megfoghatatlan. Hiszen ha arra gondolunk, hogy vajon mi köze van a rombolásnak, pusztításnak a tiltakozáshoz? Mi köze van a rombolásnak, a pusztításnak a feldobott hangulathoz? Akkor azt mondjuk, hogy ezek nem kapcsolódó, egymáshoz nem köthető fogalmak. Még is újból és újból kéz a kézben jelennek meg.
Az a véleményem, saját tapasztalatom alapján is mondom ezt, hogy az embernek, mintha természetes lenne ez a fajta kapcsolat, hogy amikor az életében különböző, úgy mond gátlástalanul megvalósuló életesemény sorozatokban vesz részt, akkor ezeknek mintha természetes velejárója lenne a rombolás, a pusztítás.
Éppen ezek a jelenségek hívják fel arra a figyelmet, hogy a teremtés, a valaminek a létrehozása az az életünkben egy különleges teljesítmény.
Nem természetes. Azt lehetne mondani, hogy tulajdonképpen mindannyiunk számára egy olyan kihívást jelent, amely valóban mintha nem igazán a hétköznapunknak a természetes velejárója lenne. Minthogyha magunkat erőnek erejével, újból és újból rá kellene vennünk arra, hogy egy ilyen alkotói tevékeny hozzáállással nyúljunk a világ eseményeihez. Ha ebben az összefüggésben bárkinek kételye támadna, akkor csak egyetlen egy dologra had hívjam fel a figyelmet, ez éppen a párbeszédeinknek a sajátossága.
Vajon mennyire természetes az, hogy a párbeszédeinkben figyelünk egymásra?
Mi a tapasztalatunk, mennyire természetes ezekben a párbeszédekben az, hogy valamilyen közös tevékenységben próbálunk megjelenni kooperálva egymással?
Azt gondolom, hogy nem csak az én tapasztalatom az, hogy ezek a jellegű párbeszédek inkább a kivétel kategóriájába tartoznak. Éppen ezért úgy gondolom, hogy amikor az Apostoli Hitvallás az Atya jellemzőjeként úgy fogalmaz, hogy „Hiszek az egy Istenben, a Mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében”, akkor ezzel a teremtő jelzővel, amivel éppen az Atya mindenhatóságát jelzi, ezzel a lényeget fogalmazza meg.
Ez a lényeg ugyan is éppen arról szól, hogy az egész, számunkra megfogható univerzumban, ahogyan az Apostolok Cselekedek könyve mondja, a menny és a föld koordináta rendszerében megjelenik egy teremtő akarat, úgy is mondhatnánk, hogy egy újjáteremtő akarat.
Egy olyan energiamező, amelyben az elpusztuló, lerombolt, újból és újból tönkretett emberi értékek és életek talpra állhatnak és megújulhatnak, sőt új életerőt élhetnek meg, adhatnak tovább.
Amikor az apostoli atyák éppen azon gondolkodtak együtt, hogy az Atyának milyen jellegzetességét emeljék ki, mi lenne az a fontos tulajdonsága, ami igazán, mindenki számára alapvető üzenetté válik, akkor ezt az újjá teremtő, ezt a megújító, ezt a világ végezetéig egyfolytában működő energia mezőt állítják a gondolataink középpontjába.
Itt megint szeretnék egy félreértést tisztázni. Sokan azt gondolják, hogy ez a fajta kijelentés ez arról szól, hogy hogyan jött létre ez a világ, hogy a keresztények hisznek abban, hogy ez a világ hét nap alatt jött létre, a felvilágosult, modern embere pedig csak mosolyognak ezen, tudva, hogy mind ez az evolúciónak a következménye. Az a helyzet, hogy a Biblia ebben a vitahelyzetben nem foglal állást. A Biblia sokkal inkább arra ösztönöz bennünket, hogy elgondolkozzunk azon, hogy az életünkben az újjá teremtő, a regeneráló, a talpra állító, az új kezdeteket és kiteljesedéseket munkáló energiának vajon mi, pontosabban ki a forrása?
Mi lennénk vajon azok, akik ezt magunkból kiizzadjuk? Akik – most kicsit visszautalva az evolúció alapelméletére – kifejlődjük magunkból?
Valóban, ahogyan őszintén szembenézünk magunkkal, valóban képesek vagyunk mi erre?
ÉS itt most nem egyszerűen az egyedfejlődés alapvető dilemmáira szeretnék én itt utalni. Hiszen mi nem egy tudományos ismeretterjesztő beszélgetés sorozatnak a műfajában gondolkodunk együtt. Hanem sokkal inkább az életünk zsákutcáira szeretnék utalni.
A megromlott kapcsolatainkra, a pusztuló és pusztító erejű indulatkora. Vajon ezekből mi csak úgy akaratilag, fog összeszorítva találunk ki, jövünk vissza?
Ezekből a megzuhanásainkból tényleg mi vagyunk azok, akik saját erőből úgymond visszajövünk? Visszalépünk oda, ahonnan lezuhantunk? Én azt gondolom, hogy az ember, ha őszinte szívvel szembenéz magával, akkor azt mondja, hogy nem.
Ezek a talpra állások, ezek az új kezdések tulajdonképpen inkább ahhoz hasonlóak, mint amikor valaki egyszer csak, hogy a költő szavaival éljek:
Váratlanul, hátulról átölel. Ez a valaki, a bennünket talpra állító és újból a hónunk alá nyúló valaki, ez az Apostoli Hitvallás szavai és tanúbizonysága szerint nem más, mint a mindenható Atya.
Mit jelent ez számunkra a gyakorlatban? A párbeszédeink vonatkozásában – hiszen a Párbeszéd Műhelyben ez a keret adja meg a gondoldatainknak az értelmét – a teremtő erő azt jelenti, hogy nem adjuk föl a másik emberrel való párbeszéd lehetőségét. Újból és újból esélyt szavazunk és eközben várunk arra a mennyei Atyára, aki ezt a belső szándékunkat és nyitottságunkat fölhasználja arra, hogy valóban ez olyan kooperáció jöjjön létre, amely a párbeszédet egy új teremtő erőnek a megjelenítésére használja fel.
Hadd hozzak egy konkrét példát: A német és a francia nemzet évszázados ellenségeskedése, sok-sok háborúban öltött testet. Mígnem aztán újból eljött egy olyan idő, amikor a háborúskodások, konkrétan a 2. világháború lezárása után két államférfi de Gaulle a francia oldalon és Adenauer[1] a német oldalon rájöttek arra és – nem csak rájöttek arra, hanem erejük is volt rá, belső elhatározás, hogy nekik nem szembeállásra kell felkészíteni újból nemzeteiket, hanem a megbékélésre, a partneri viszonyra. Arra, hogy ez a két nemzet ne egymással szemben állva próbálja érvényesíteni a saját látását, hanem tanuljon meg együttműködni a másikkal. Évszázados ellenségeskedések, háborúságok, gyűlölködések, sok-sok ember ártalmatlan és értelmetlen halála után volt két államférfi meg tudta lépni, azt is lehet mondani, hogy kegyelmet kapott a teremtő Istentől arra, hogy újjá teremtse népeik kapcsolatrendszerét.
Mi kellett ehhez? Ehhez az kellett, hogy ez a két ember, a két államférfi ne rájuk hagyott, az elődeik által átkos örökségként „kiművelt” úton haladjon tovább. Hanem szakítson ezzel és elhatározza, hogy igen is párbeszédet akarnak a másikkal folytatni. Természetes, hogy ebben a párbeszédben nagyon-nagyon sok akadály volt.
Sok-sok érzelmi, sok-sok történelmi hordalék, de ahogyan ebben a párbeszédben határozott következetességgel előre léptek, úgy tudtak ezek az akadályok is lépésről lépésre leomlani.
Ezt a történetet most azért hoztam ide, mert meg vagyok róla győződve, hogy ez a fajta közeledés, ez a fajta megbékélés, amely Európa békéjének alapvető záloga, mind a mai napig, ez a fajta megbékélés éppen a teremtő mennyei Atya jelenlétének a következménye.
Itt nem emberi okoskodások, nem emberi bölcsességek, nem emberi ügyeskedések érték el a célt. Hanem volt egy olyan akarat, egy olyan szándék, amely megálljt parancsolt a gyűlölködésnek, az indulatok kiáradásának, a békétlenségnek. Vágyat ébresztett az emberek szívében arra, hogy egy új világra nyíljanak ki.
Honnan gondolom ezt?
Ezt onnan gondolom, hogy a Biblia utolsó könyve – az ún. Jelenések könyve – is abból indul ki, hogy a mennyei Atya teremtő szándéka az nem ott fejeződött be, amikor megteremtette ezt a világot, még csak nem is ott, amikor az egymással békétlen embereket újból és újból arra ösztönzi, hogy odafigyeljenek egymásra, hanem sokkal inkább az úgynevezett új ég és új föld az égből alászálló szent város a Jeruzsálem megteremtésében ölt alakot.
Ez az új emberi létforma az, amelyik a csúcspontja a Biblia tanúsága szerint Isten teremtő művének.
Hadd olvassak fel erről a szent városról olyan információkat, olyan gondolatokat amelyek talán bennünket is fellelkesítenek arra, hogy másfajta szemmel nézzük ezt a romlásba tántorgó világot.
Tehát a Jelenések könyve 21. fejezetében a 10. verstől a következőket olvasom.
Elvitt engem lélekben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely az Istentől a mennyből szállt alá. Benne volt az Isten dicsősége, ragyogása hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristály fényű jáspishoz.
Nem láttam templomot a városban, mert az Úr a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma. Napra sincs szüksége a városra, se holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világította meg, és lámpása a Bárány.
A népek az Ő világosságában fognak járni és a föld királyai oda viszik be dicsőségüket. Kapuit nem zárják be nappal, éjszaka pedig nem lesz. A népek odaviszik dicsőségüket és tiszteletüket.
Ez a leírás, amely egy gyönyörű leírás egy új égről és egy új földről, és annak csodálatos fővárosáról a mennyei Jeruzsálemről ez a János apostol által leírt látomás arra hívja fel a figyelmünket, hogy a mi világunk az nem a pusztulás felé, hanem a vajúdás állapotában, az újjáteremtés felé halad.
Ez az újjá teremtés ugyan is éppen arra tesz bennünket méltóvá, hogy mindazokat a harcokat és küzdelmeket, amelyeket itt e földön a párbeszéd megújítása érdekében, az elrontott emberi életsorsok talpra állítása érdekében folytatunk, hogy azoknak értelme legyen. Hogy azok kiteljesedjenek és azoknak gyümölcsét soha meg nem szűnő módon átélhessük, megtapasztalhassuk. Ezért hirdeti az Apostoli hitvallás majd később a testnek feltámadását és az örök életet.
Ezért utal arra, hogy a párbeszédek izzadságos munkája és munkálása az nem itt e földön fejeződik be többé kevésbé eredményesen vagy eredménytelenül. Hanem ennek van egy spirituális dimenziója, egy olyan összefüggése, amely mintegy folyó az óceánba belefolyik az új ég és az új föld víziójába.
Egy példával szemléltetve azt mondhatnánk, hogy ez tulajdonképpen olyan, mint amikor valaki a sivatagban fáradságos munkával kutat ás és lehetővé teszi, hogy a felfakadó víz körül egy oázis jöjjön létre.
Természetesen az oázis nem szünteti meg a sivatagot, de még is cáfolja azt. Napnál világosabban megtapasztalhatóvá teszi, hogy nem a sivatagé az utolsó szó:
Lehet másfajta módon élni.
Lehet az élő vízhez gyülekezve teremtő erőket felszabadítani az önzés sivataga helyett. Amikor ezek az oázisok a teremtő akarat, a teremtő szándékot megjelenítő párbeszédek, az ember szívében mint egy belső ősi vágy felfakadnak, akkor ez a kép János apostolnak a Jelenések könyvében megfogalmazott csodálatos látomása éppen arra ösztönöz bennünket: hogy ne veszítsük el a kedvünket, hogy ne engedjünk azoknak a hangoknak, amelyek azt mondják, hogy nincs értelme a párbeszéd kezdeményezésének, mert úgy is mindenki csak a saját igazát hajtogatja. Fogadjuk el, és engedjük meg, hogy szívünkhöz közel férkőzzön az a mennyei szándék, amely a mennyei Atya akarata szerint mindent újjá tesz.
Hiszen ahogy Pál apostol a Római levelében megfogalmazza, az egész teremtett világ és benne mi magunk is sóvárogva várjuk az Isten fiainak megjelenését.
Azoknak az embereknek a megjelenését, akik nem a pusztulás, nem a pusztítás, nem a rombolás, parttalan, gátlástalan vandalizmusának engednek.
Hanem szembe fordulnak vele. Megmerik azt tenni, hogy leteszik voksukat a teremtő akarat, a teremtő szándék mellett.
Emlékszem, régi lakóhelyemen, amikor az egyik éjjel a körforgalom gyönyörű virágokkal feldíszített belső körét tönkretették. Hamarosan elfogták az elkövetőket. Megdöbbentek maguk a rendőrök is, mert kiderült, akik ezt elkövették maguk is kertész mérnökönek tanultak.
Amikor megkérdezték ezeket a fiatalokat, hogy hát akkor miért tették, hiszen éppen azt tanulják, arra szerződtek, hogy nem rombolni kell a virágokat, hanem ültetni. Hogy nem elpusztítani a virágok harmóniáját, hanem megtervezni. Nem tudtak a kérdésre válaszolni.
Nos, most hadd tegyem fel én a kérdést. Vajon nem lenne jobb, azt a belénk ültetett víziót, azt a menyei látást megjeleníteni, amely a virágültetésről és a kert építésről szól? Ami bennünket visszavezet abba az ősi vágyba, amelyből kiestünk valamikor. Amiről a Biblia kezdőlapjai szólnak, ahol az Éden kertjében az Isten és az ember folyamatos párbeszédben élték meg mindennapjaikat.
Szemléletes módon azt olvassuk ott, hogy együtt sétáltak a kertben. Így beszélgettek, így cserélték ki gondolataikat egymással. Nem lenne ez az állapot, ahova nekünk vissza kellene térnünk?
Kívánom magamnak és mindannyiunknak, hogy amikor ezt a kérdést ízlelgetve azt mondjuk, hogy igen, ide szeretnék én is visszajutni, akkor határozzuk is el, hogy ennek a világnak újjáteremtő erőit beengedjük a szívünkbe. Megengedjük, hogy az újjáteremtés atyja, a mindenható Isten, a mi Atyánk is legyen. Nekünk is segítsen abban, hogy eddig kilátástalan, eddig zavaros és csak saját érdekeinkről szóló párbeszédeink végre teremtő erőket közvetítsenek.
[1] Konrad Adenauer és Charles de Gaulle II. világháború utáni látványos kibékülése napjainkig az európai egyensúly alapja és a kontinens további integrációs fejlődésének elengedhetetlen felétele. A békekötésre 1958. szeptember 14-15 Colombey-les-deux-Eglises-ben a tábornok otthonában került sor. Kőmíves Benedek – De Gaulle és Németország – http://acta.bibl.u-szeged.hu/2939/1/historica_118_093-098.pdf (a szerk.)