A kizárólagosság öröme

 

Ez a cím az Apostoli Hitvallás szövegének azon részéhez kapcsolódik, amelyet így olvasunk:

• Hiszek egy Istenben

Ez az „egy Istenben” kifejezés számunkra nagyon fontos, de ugyan akkor igen nehezen megfejthető kulcskifejezés lesz. Onnan tudjuk megközelíteni, amikor visszakanyarodunk egy picit arra a gondolati egységre, amely az Apostoli Hitvallás kezdő szavát magyarázta, amikor is arról gondolkodtunk együtt, hogy a bizalom mennyire alapvető minden olyan megnyilvánulásban, minden olyan életfunkcióban, amely életünket alapvetően meghatározza. Ebből a felismerésből forrásozik az a további gondolati lépcső, amely most az „egy Istenben” kifejezés kapcsán

 

 a kizárólagosság öröméről szeretne bennünket tudósítani.

 

Azért használom ez a kifejezést, hogy tudósítani, mivel nagyon sokan úgy gondolják, hogy ez a fajta kizárólagosság egyoldalúsággal azonosítható be. Ebben a vonatkozásban a tudósítás kifejezés tulajdonképpen egy látótér tágítás lenne. Valamiről való beszámoló. Egy olyan információ halmaznak az átadása, ami nagyon sokszor a hétköznapi életünkben, mintha háttérbe szorulna.

Kezdjük egyszer ott, ahol a bizalom kapcsolódási pontjairól gondolkodunk. Ha azt mondom, hogy

bízok valakiben,

akkor ez a bizalom egyúttal azt is jelenti, hogy azokat az állításokat, amelyeket a másik képvisel azokat nem kérdőjelezem meg.

Ha ebben a bizalmi kapcsolatban megjelenik valaki, és azt mondja, hogy az amit a másik állít, az nem igaz, ő hazudik, be akar téged csapni, akkor az első, ami legfontosabb lesz számodra kiinduló pontként, ennek a vitakérdésnek az eldöntésében, az az, hogy kiben bízunk meg? Ki az, aki számunkra bizalmi személy?

Akiben megbízunk, az számíthat a feltétel nélküli bizalmunkra.

Számíthat arra, hogy nem fogja a mi bizalmi kapcsolatunkat semmilyen külső információ megrendíteni.

Ha azonban ez a bizalom, abban amelyet mi bizalmi kapcsolatnak nevezünk, ezt a fajta kizárólagosságot nem tudja képviselni, akkor gyakorlatilag bárkinek a véleménye, az ún. bennfentes információja alapjaiban megrengetheti ezt az ún. bizalomi kapcsolatot.

Szeretnék egy példát erre mondani. A múlt rendszerben az egyházi emberek nagyon gyanús személyek voltak, majdhogynem az idegen országok ügynökeinek kétes státuszába tartoztak. Legalább is akkor, ha nem akartak nyilvánvalóan azonosulni azzal az ideológiával, amely Isten létét kérdőjelezte meg.

Ezeknek az egyházi embereknek a lejáratására, hitelvesztésére nagyon komoly állami beavatkozások történtek.

Tudatosan nem magyar példát hozok most, hanem másik akkori szocialista országban történő esetet hozok ide, amikor is elhatározták a titkos rendőrség tagjai, hogy ezt a lelkész kollégát úgy fogják tönkre tenni, hogy  házasságába férkőznek be. Elkezdik majd terjeszteni a gyülekezetben is, hogy neki úgymond viszonya van valakivel. Ennek az akciónak a meghiúsulása azon állt vagy bukott, hogy vajon megtudják e rengetni, ingatni azt a bizalmi kapcsolatot, ami a lelkész és az ő felesége között van.

Hiába próbálkoztak újból és újból

mindenféle lejárató kampánnyal titkos leveleket írva, fotókat összemontázsolva, ez nem sikerült. De miért is nem? Azért, mert mind a házaspár, mind pedig a presbitérium, a gyülekezet elöljárósága feltétel nélküli bizalmi kapcsolatban volt egymással.

A rendszerváltás után, amikor már hozzáférhetőek voltak az akták, akkor már lehetett ezeket a gondosan előkészített akciók – rengeteg pénz, idő, energia, hatalmas infrastruktúrális bevetések garmadája állt rendelkezésre, hogy ezt a lejárató kampányt sikerre vigyék, nos – méretét felbecsülni.

Akkor lett megint csak hatalmas értékké az a bizalmi kapcsolat ebben a gyülekezetben a lelkészt mind felesége részéről, mind pedig a gyülekezet vezetői részéről támogatta és óvta.

Ezt a példát az miatt hozom ide, amikor az Apostoli Hitvallásban az apostolok mindjárt a szöveg elejére teszik ezt a „hiszek egy Istenben” kifejezést, akkor ezzel tulajdonképpen annyit akarnak mondani, hogy ők feltétel nélkül megbíznak abban az Istenben, akihez egy különleges bizalom fűzi őket. Ez a különleges bizalom viszonya. Ebből a bizalmi viszonyból nem akarnak kilépni. Itt tehát nem arról van szó, amivel nagyon sokszor nem csak a kereszténységet, hanem más világvallást is okkal, ok nélkül vádolnak, hogy kizárólagosságra, egyeduralomra törekszik, más felfogásokat háttérbe akar szorítani. Itt nem ideológiai elképzelésekről, vagy utakról, vagy hangsúlyokról van szó.

Itt egy bizalmi kapcsolat kizárólagosságáról van szó.

Ez a bizalmi kapcsolat, és éppen ez benne a fantasztikusan új, ez oda-vissza működik.

Ebben a bizalmi kapcsolatban Isten is megbízik az emberben. Újból és újból kifejezi azt a készségét, hogy az ember megbízhatatlansága, az ember ide-oda csapódása, belső tartás és tartalom nélküli életvitele dacára kész és képes újból és újból bizalmat szavazni az embernek. Erre a bizalomra egy nagyon szép Bibliai történetet szeretnék példázatként ide idézni.

Ez a példázat egy klasszikus példázata Jézusnak.

A tékozló fiúról szóló példázat.

Ebben a főhős kikéri  a vagyonát, az örökségét, megkapja ezt minden előfeltételezés nélkül, minden korlát nélkül, pedig mindannyian tudjuk, hogy az örökség csak akkor jár, ha meghalt már az örökhagyó.

Itt megelőlegezve kapja meg az örökségét

 a tékozló fiú és semmiféle ellenőrző funkciót nem épít be ebbe  az  örökség kiadásba az örökhagyó. Aztán ahogyan ez a példázat szól, nagyon nyakára is hág. Olyan utakon, módokon, amely a dorbézolásról, pénzszórásról beszélnek, és aztán utána egyszer csak rászakad a nincstelenség, kifosztottság, megvetettség állapota.

Ebben a helyzetben emlékszik vissza arra a bizalmi viszonyra, amelyre ő nem – et mondott.

Visszaemlékszik az atyai házra, és ebben az  emlékezésben, megfogalmazódik benne a hazatérés gondolata.

Amikor elindul hazafelé, akkor a hazatérésben van egy különleges bizalmi kapocs arról szól, hogy otthon feltétel nélkül újból befogadják. Ez a feltétel nélküli újbóli befogadás ez abban mutatkozik meg, amikor az atya a példázat szövege szerint a hazafelé bandukoló fia elé szalad, átöleli őt, megcsókolja, és azt mondja: Adjatok rá ünnepi ruhát. Gyűrűt az ujjára, mert az én elveszett fiam újra megtaláltatott.

Ebben a bizalmi viszonyban a fiúnak könnyű kimondania azt, hogy

Atyám vétkeztem ellened és az ég ellen. Nem vagyok többé méltó, hogy a fiadnak nevezzenek.

Könnyű, mert tudja, hogy a bizalmi viszonyt nem alapvetően nem rengeti semmi meg, még az sem, hogy méltatlan volt ahhoz a státuszhoz, ahhoz a jogi viszonyhoz, amit ő örökösként előre meg nem érdemelten önmagának kisajátított.

Mit jelent ebben a történetben a bizalmi viszony?

Azt, hogy senki, akik közül  megbíznak benne, azok közül senki sem mondja neki, hogy:

Mit keresel itt?

Senki nem mondja, hogy menjél el oda, ahonnan jöttél.

Senki nem mondja neki azt, hogy eltékozoltad a vagyonodat, meghúzhatod magad, de innentől maximum csak béres lehetsz.

Ez a gondolat a tékozló fiúnak a fejében fogant meg, de az atya nem így viszonyul hozzá, az atya azt mondja, az én fiam elveszett, de megtaláltatott.

Visszafogadja az örökségbe

Mintha mi sem történt volna. Ez a feltétel nélküli bizalom ez egyszerűen erről szól, hogy amit elrontottál az a múlt, és ami elötted van, az a jövő.

Ebben az összefüggésben lesz aztán olyan szomorú ennek a példázatnak a csattanója.

Mert ebben a példázatban van még egy szereplő, ez pedig az idősebb testvér,

a tékozló fiú bátyja.

Aki amikor hallja a mezőről hazatérve a munkából, hogy az ő öccse hazajött, és megütközve azon, hogy apja nem bünteti meg, hanem egy örömünnepet rendez, teljesen kifordul magából.

Azt mondja:

• Ez egy méltánytalan eljárás. Ezzel én nem tudok azonosulni. Ennek a semmirekellőnek nem esélyt kellett volna adni, hanem büntetést.

Itt érkezünk vissza az Apostoli Hitvallás kezdő szókapcsolatához:

„Hiszek egy Istenben” megbízok benne, hogy amit tesz, az mindannyiunk számára hasznos és építő. Megbízok abban, hogy az Ő bizalma, de csak az Övé, irántam töretlen marad akkor is, ha én elkótyavetyélem az örökséget.  Ha méltatlan vagyok azokhoz az értékekhez, amelyeket a Jóisten születésemkor életembe belehelyezett. Ha nem tudom kamatoztatni azokat az értékeket, hanem visszaélek velük.

Akkor is bízok abban az Istenben, aki nekem újból és újból bizalmat szavaz.

Mert hogy itt nem arról van szó, hogy melyik Isten az igazi, melyik az erősebb. Nem egy olyan gyerekes vitáról, amit az óvodában szoktak a gyerekek egymással folytatni, hogy az én apukám erősebb, mint a tied. Hanem itt arról van szó, hogy melyik az az Isten a te számodra, aki feltétel nélkül bizalmat tud neked szavazni?

Melyik az az Isten a te számodra, amelyik feltétel nélküli bizalmával feléd fordulva képes téged talpra állítani?

Melyik az az Isten, aki szíved mélyén megérezteti veled, hogy akármennyire elrontottad az életedet, akármennyire vakvágányra csúszott mind az, amit valamikor helyesnek és jónak gondoltál, még is van esélyed az újrakezdésre.

Az „egy Isten” kifejezés tehát nem valamiféle világnézeti koordinátarendszer.

Az „egy Isten” kifejezés a ragaszkodásnak a kifejezése.

Annak a ragaszkodásnak a kifejezése, amelyet abban élünk meg, tapasztalunk meg, amikor átéljük, hogy érdemes ahhoz a valakihez visszatérni, akitől dacos szívvel elszakadtunk.

De aki ma is csendes örömmel vár bennünket vissza. Nem akar bennünket semmilyen módon sem emlékeztetni arra, hogy milyen haszontalanul töltöttük el életünk kisebb, vagy nagyobb szakaszát.

Befejezésül egy történetet szeretnék elmondani

egy olyan börtönviselt fiatalemberről, aki sok-sok pesties szóval élve, linksége következtében már halmozati visszaeső bűnösként egy hosszabb börtönbüntetést kellett, hogy letöltsön. Amikor több, mint tíz év után szabadult, elhatározta, hogy most már valóban jó útra tér. Nem fogja tovább ezt a felelőtlen életet folytatni. Még egy esélyt kér a szüleitől, hiszen senkihez nem tud fordulni. Segítsenek neki a talpra állásban, legalább abban, hogy egy-két napig hadd húzza meg magát náluk, míg munkát nem keres, míg talpra nem áll.

Ugyanakkor nagyon nagy szorongás volt benne, vajon befogadják -e, vajon megbocsátanak-e neki?

Ők, akik olyan nagy szeretetttel fordultak felé, és akiknek a szeretetét ő egyfolytában visszautasította, kigúnyolta őket sőt, csúnyán meg is lopta őket. Élvezeteire költve a szüleitől lopott pénzt. Úgy hogy hazafelé a vonaton egyre nőtt benne a szorongás. Az utas társához fordulva azt kérte tőle, hogy segítsen neki, mert hogy ő most nagyon-nagyon izgul. Egy nagyon nagy szívességet szeretne kérni tőle.

Az utastára meglepve fordul felé, aztán megkérdezte, hogy mi lenne az?  Hát tudja kedves Uram, mondja a hősünk. Én most szabadulok a börtönből és írtam egy levelet a szüleimnek, hogy a vonat haladva, a kert alatt megy el a vonat. Mielőtt beér az állomásra, látni fogom azt a cseresznyefát a kertünkben, melyre olyan sokszor felmásztam. ÉS hogy ha úgy gondolják, hogy vissza tudnak engem fogadni, akkor egy fehér kendőt kössenek fel erre a fára.

 Arról fogom tudni, hogy jöhetek haza. De hogyha nincs rajta, semmi baj, tudni fogom, hogy ne szálljak le az állomáson, mert nincs otthon helyem. Arra szeretném megkérni, mert nagyon félek ettől a látványtól. Egészen biztos nem lesz rajta egyetlen egy fehér kendő sem azon a cseresznye fán. Legyen szíves nézzen majd oda, és mondja el nekem, hogy mit lát?

Az utastárs megígérte, és amikor arra a szakaszra értek, a főhős lehajtotta a fejét, arra kérte az utastársát, hogy számoljon be neki arról, hogy mit látott?

Az utastársa meg sem tudott szólalni. Hősünknek nagyon inába szállt a bátorsága. Nagyon szomorú lett és azt mondta:

Ugye nincs ott egyetlen egy fehér kendő sem?

Uram, ön nagyon téved. Önt nagyon-nagyon várják odahaza.

Miből gondolja?

Hát onnan, hogy a fa telistele van fehér kendőkkel.

Hát valahogy ez a példa szemléleti azt, hogy tulajdonképpen milyen módon is hat szívünkben, életünkben az a bizalmi kapcsolat, amellyel az egy Isten felénk fordul.

Ő az egyetlen, aki újból és újból feltétel nélkül bizalmat szavaz nekünk.

Aki elénk szalad, ha hazafelé tántorgunk eltékozolt életünk súlyát cipelve.

Aki küszködéseink, erőlködéseink helyett saját szeretetének és bizalmának erejét kínálja fel nekünk újból.

Aki arra akar minket is ösztönözni, hogy mi is hasonlóan bizalommal, szeretettel forduljunk embertársaink felé. Ne hánytorgassuk föl nekik azt, amit elrontottak. Hanem adjunk esélyt nekik is az újrakezdésre.

Van tehát egy olyan Istenünk, aki így fordul felénk.

Én úgy fogalmazom meg magamnak, hogy egyetlen ilyen Istenünk van.

Mással nem találkoztam, és éppen ennek kapcsán bizalommal bátorítok mindenkit, arra, hogy próbálja ki ugyanezt. Próbálja ki ennek a kapcsolatnak a megtartó, megújító erejét. NE valamiféle felszínes ideológiába meneküljön, ne olyan vitahelyzeteket provokáljon, keressen, amelyek arra akarnak választ keresni, hogy vajon melyik az „igazibb”. Ez sehová nem vezet, de ha a feltétel nélküli, befogadó bizalom forrását keressük. Akkor nála megtaláljuk. Hiszen nem véletlenül fogalmaz az apostoli hitvallás is így:

Bízok az egyetlen Istenben.