Ez a cím arra a Valakire utal, aki ebben a fajta párbeszédet kezdeményező egy, egyáltalán azt lehet mondani párbeszédet létrehozó, lehetővé tévő önfeláldozásban előttünk járt, utat mutatott, akit az Apostoli Hitvallás így nevez:
„Hiszek a Jézus Krisztusban.”
Ez a név megjelölés, akkoriban amikor ez megszólalt, az első határozott állásfoglalás volt Jézus Krisztus természetéről. Úgy szólt: Jézus a Krisztus. Ez a kifejezés, ami egy ó-latin kifejezésből formálódott át mai formájára, azt jelenti: felkent.
S a felkenés az, mint ahogy a történelmi tanulmányainkban többször szembesültünk már vele, a királyoknak, a császároknak méltóságba emeléséhez tartozik. A felkenetés, az a különleges vezetői szerepnek egy elmaradhatatlan – ma úgy mondanánk – kelléke.
Na most, amikor az ókeresztények így fogalmazták meg, hogy ők hisznek Jézusban, mint Krisztusban, akkor ezzel azt fejezték ki, hogy az ő számukra Jézus Krisztus, mint a mennyei Atya felkentje, vagyis más szóval, mint a mennyei Atya által tisztségébe emelt világmindenség Ura jelentkezik ezen a földön.
Na most eddig ez a magyarázat ez inkább egy teológiai magyarázatnak tűnik, vagy egy ilyen Biblia ismeret sablonjába beleilleszthető ismeretanyagnak.
De ha mögé nézünk ennek a megjelenésnek, akkor mindjárt látjuk, hogy sokkal izgalmasabb ez.
Mert hogy miről is van szó?
Hát először is arról, hogy van egy egyszerű ácsmester, a Názáreti Jézus, a József fia – vagy ahogy inkább nevezik őt, a Mária fia. Később kitérünk erre, hogy mit is jelent ez a megjelölés. Aki 30 éves koráig mesterségét gyakorolja, a család legidősebb férfi tagjaként apja halála után a család elöljárója. Gondoskodik özvegyen maradt édesanyjáról, testvéreiről. Aztán 30 éves korában egyszer csak vándor tanítóként lép fel. Járja az országot, mint ahogy abban az időben sokan, tanítványokat gyűjt maga köré, mint ahogy abban az időben sokan.
Sőt még azt is állítja magáról, hogy ő a Messiás. Megint egy másik, egy zsidó hátterű szó ugyanúgy. Gyakorlatilag ennek a felkent szónak a magyarázata, úgy is mondhatnánk, hogy egy fajta kibővített változata. (Majd később visszatérünk arra, hogy pontosabban milyen értelemben is.) De ugyan akkor leginkább nem ezt használja, nem ezt a megjelölést, hanem azt mondja önmagáról, hogy Ő az Embernek Fia. Ezzel a megjelöléssel aztán gyakorlatilag egész élete végééig, földi pályafutása végéégig járja az országot, amikor aztán már földi szenvedései kezdődnek, és Pilátus előtt áll, akkor Pilátus maga kérdez rá: -Te vagy a király?
Vagyis: Te vagy a Krisztus?
Ugye? Te vagy az, aki valóban a világ ura? S előtte áll egy összevert, egy vérző, ruháiban is megszaggatott ember, egy kigúnyolt, egy megvetett ember. Itt pedig még is a római helytartó, aki a zsidó provinciának a tejhatalmú ura, azt olvassuk, hogy félni kezdett ettől az embertől. Megérzi, hogy ennek az embernek a királysága, ahogy maga is mondja, ez egy másik királyság.
Máshonnan jön, nem ebből az anyagi világból való. Nem arról szól, hogy hogyan lehet a másikat legyőzni, leigázni, megsemmisíteni hanem – és akkor itt térünk vissza a Messiás kifejezésre, ahogyan Jézus Krisztus máshogyan nevezi magát, ill. ahogyan mások beszélnek róla, ez a kifejezés ugyan is azt jelenti, hogy a megigért királyi származék, a megígért királyi üdvösséghozó, aki – megszabadít bennünket.
Megszabadít bennünket az elnyomásból.
Tehát itt a messiás olyan értelemben fontos kiegészítés a Krisztus szóhoz képest, hogy a messiás az a jövőbe mutat. Jövőbe mutatóan nagyon fontos üzenetet hoz:
Isten nem feledkezett meg rólatok, és a ti nyomorúságaitok, elesettségeitek – a mi témánk összefüggésében – elnémultságaitok dacára meg akar szólítani benneteket, át akar járni benneteket önmagával. És ebben az ajándékban akarja az életeteket önmagával kiegészíteni.
De hogyan képes erre valaki, aki ilyen megsemmisítő vereséget szenved? Akin végül is aztán 33 éves korában a zsidó főpapok gúnyoldóhatnak? A zsidó helytartó összeveretheti, aztán keresztre feszítheti. Hogyan lehetne egy ilyen emberről azt mondani, hogy Ő lenne a Messiás, Ő lenne a Krisztus? Ő lenne a megígért szabadulásnak a hozója? Ő lenne a világ ura, az Istentől felkent király?
Éppen ez az, ami a fő témánkat aláhúzza. Ez a különleges, sajátos ellentmondás. Mert hogy az a fő témánk, hogy az
önfeláldozás, mint a párbeszéd forrása, a párbeszédet létrehozó, előremozdító önfeláldozás.
Ez az ami alapvetően most a gondolatainkat meghatározza. Ha így tekintünk Jézus Krisztusra, akkor azt kell mondanunk, hogy mind az amit ő tesz, mind az amit ő magára vállal, az tulajdonképpen nem más, mint egy ilyenfajta önfeláldozás. Amelyről maga Pilátusnak azt mondja:
– Úgy gondolod talán, hogy én ne tudnék 12 légió angyalt idehívni, hogy küzdjenek érettem, a zsidókkal szemben? De nem teszem.
Nem teszem, hogy beteljesedejenek az írások, vagyis más szóval tudatosan lemond a hatalmáról. Tudatosan lemond mind arról, ami úgy mond rendelkezésére áll. Azért, hogy az emberi erőtlenség, tehetetlenség köntösébe bújva mindenkinek lehetővé tegye a talpra állást.
Van egy nagyon szemléletes történet amelyben ezt az apostolok vezetője, szóvivője Péter apostol nagyon érzékletes szavakkal fogalmazza meg.
János evangéliumában találjuk ezt az összefüggést. Még pedig a 6. fejezet 66 – 69 -ig tartó szakaszban:
Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak és nem jártak vele többé. Jézus ekkor megkérdezte a tizenkettőt, vajon ti is el akartok menni?
Simon Péter így felelt:
– Uram, kihez mehetnénk? Örök élet beszéde van tenálad és mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.
Az alaphelyzet a következő. Jézus Krisztus egyre nyíltabban vállalja föl, hogy az Ő Istentől kapott küldetését hirdesse az emberek között. Elmondja azt képletesen fogalmazva, képeket használva, hogy az emberi életnek az igazi tápláléka, ő az igazi étel ő az igazi ital. Mind az az energia pótlék. Amire nekünk égetően szükségünk van ahhoz, hogy talpon maradjunk, azt egyedül a vele való azonosulásban, az ő életpéldájának a követésében kapjuk meg.
Ez a fajta egyoldalúság a tanítványok közül sokaknak nem tetszik, ők azt mondják:
„kemény beszéd”. Ma úgy is mondhatnánk, hogy ez egy irgalmatlan, ez egy egyoldalú, ez egy beképzelt beszéd. Hogyan állíthatja magáról ezt?
Hogyan állíthatja magáról ezt? Hogyan állíthatja magát ennyire a középpontba? Éppen ezért sokan elhagyják őt, és marad egy kis csapat Jézus Krisztus körül, és Jézus Krisztus nekik is fölteszi a kérdést:
– Nem akartok-e ti is elhagyni engem? Elmehettek. Nem tart vissza titeket semmi.
Ha úgy gondoljátok, hogy nem tudtok azonosulni velem, akkor nektek is lehetőségeket van arra, hogy a közösséget velem megszakítsátok. Erre Péter apostol nagyon egyértelműen megfogalmazza, hogy mi az egyetlen alternatíva. Azt mondja:
-De hát kihez mehetnénk?
Vagy is más szóval hol találnánk még egy olyan erőforrást, mint amit benned, általad felismertünk, amihez általad, benned hozzáférhetünk?
Hiszen ha te nem vagy velünk, te nem könyörülsz meg rajtunk, ha te nem áldozod bele magadat ebbe a korlátolt világba, akkor nekünk nincs esélyünk. Akkor mi egyszerűen nem tudunk talpon maradni.
Ahogyan más helyen mondja Jézus Krisztus magáról:
Én vagyok a világ világossága, aki engem követ az nem járhat a sötétségben.
Vagy ahogy megint máshogy fogalmazza:
Én vagyok az élő víz, aki ebből a vízből iszik soha többé meg nem szomjúhozik. Aki engem követ, annak bensőjéből az élő víznek forrásai fognak ömleni.
Itt olyan ígéretekről van szó, amelyek gyakorlatilag kipróbálásra várnak. Amelyeknek alapján újból és újból azt mondhatja a mai Krisztus követő, vagy az Ő művével ismerkedő, hogy nézzük meg, hogy ez igaz e?
Ennek az ígéret csokornak a középpontjában ott áll egy ember. Az Embernek Fia. Aki beleáldozza magát ennek a világmindenségnek a megannyi kudarcába, nyomorúságába, elesettségébe. Aki fölvállalja az emberi létforma ármánykodásokkal, hamisságokkal, hátsószándékokkal teli tehertételeit. Azt mondja, hogy én elszenvedlek benneteket. Én nem akarok belőletek szenteket faragni. Én elhordozlak benneteket így, ahogy van.
Újból és újból döntés elé akarlak állítani benneteket. Ti magatok döntötök, hogy maradtok, vagy elmentek.
Ebben a vonatkozásban bomlik aztán ki előttünk igazán az önfeláldozásnak a valódi tartalma. Mert az önfeláldozás csak akkor tud párbeszédet munkálni, ha ebben az önfeláldozásban benne van egy határozott állásfoglalás.
„Hiszek a Jézus Krisztusban.”
Megbízok Jézusban, mint a királyban.
Mint aki kézben tartja ezt az egész világmindenséget. Őrá bízom az életemet. Legyen Ő az én életemnek a gazdája. Ez más szóval annyit is jelent, hogy jó gazda módjára Ő lesz majd az, aki életemben rejlő értéket napvilágra hozza.
Aki hozzáférhetővé teszi számomra azokat az elhívásokat, azokat a lehetőségeket amelyek belém vannak rejtve. Hogy akár széllel szemben, akár hátszéllel, de meg tudjam futni az éltemnek pályáját és úgy tudjak visszagondolni az elmúlt életszakaszokra az életemben, vagy csak akár a mai napra is, hogy nem éltem hiába.
Ez a fajta döntés volt az őskereszténységnek a legfontosabb döntése. Ez a fajta döntés hozta őket nagyon hamar összetűzésbe a római császársággal. Mert a római császárság éppen attól volt olyan hatalmas, egyértelművé tette:
Ennek a rendszernek egyetlen ura van. Ennek a rendszernek egyetlen egy krisztusa, egyetlen egy felkentje van. Ez pedig maga a római császár. Aki őt nem imádja, előtte nem hajol meg, nem őhozzá fog fordulni, mint élete gazdájához, az kő kemény megtorlásban részesül.
Ez a fajta elvárás ütközött azzal a hitvallással, amit az ó-egyház megfogalmazott, hogy már pedig
nekünk egyetlen egy Krisztusunk van, és az pedig a Názáreti.
Mi egyedül csak Őhozzá fogunk ragaszkodni, mint életünk gazdájához. Csak Őrá bízzuk az életünk alapvető kérdéseinek megoldását. Nem fogunk más emberi vezetők, hatalmas rendszerek, birodalmak összefogóinak hajbókolni.
Nem fogjuk magunkat becsapni, azt gondolva, hogy ezek az emberek majd képesek lesznek a mi életünknek a vezetésére.
Ez mind a mai napig a legnagyobb kihívás és ugyan akkor azt lehetne mondani, hogy az egyértelmű választó víz a kereszténység és a másfajta gondolkodású emberek között. Itt nem egyoldalúságról van szó. Nem kizárólagosságról. Hanem abban az értelemben vett hitvallásról, amit az apostoloktól kezdve minden keresztény, aki az eredeti gondolkodás módot, az őskeresztény gondolkodásmódon akarja felvállalni, ragaszkodik ahhoz, hogy az ő életének nem lesznek ideológiák a gazdái. Hogy ő nem fog függeni különféle kapcsolatokban másoktól. Had fogalmazzam meg ilyen egyértelműen nem függ még a férjétől, vagy a feleségétől sem. Nem függ majd a konkrét gyülekezetének nagy tekintélyeitől, az abban megfogalmazott elvárásoktól. Nem függ a munkahelyi főnökétől, még hogy ha egzisztenciálisan fenyegeti is őt, hogy ha esetleg nem fog hajbókolni előtte, akkor majd különféle hátrányai lesznek ennek, amelyeket aztán majd neki el kell szenvednie. Akkor is ragaszkodik ahhoz, hogy az ő életének egyetlen egy gazdája van. Vajon miért ilyen fontos ez?
Azért, mert ahogyan az ó egyház és annak apostolai ezt újból és újból megfogalmazták:
Te vagy az egyetlen, akihez úgy tudunk menni, akire úgy tudjuk rábízni az életünket, hogy éppen te leszel az, aki önálló személyiséggé formálsz bennünket.
Itt érünk vissza a mi mostani adásunk kezdő mondatához. A párbeszédet lehetővé tevő önfeláldozás. Mert Jézus Krisztus nem uralkodni akar, nem leuralni akarja az embert. Hanem azt akarja neki mondani, hogy én létrehozom azt az erőteret számodra, amelyben biztonságban tudsz élni. Mindenki más csak leuralni akar téged. Nézzük csak meg a 20. század nagy ideológiáit. Akár a fasizmusról beszélünk, akár a bolsevizmusból kinőtt különféle baloldali áramlatok, beleértve az ún. létező szocializmust is. Nem mindegyiknek az volt a közös nevezője, hogy embereket állítottak a középpontba, akiket isteníteni kellett? Aztán lehetett azt mondani elhajlásnak, meg személyi kultusznak. Valójában a lényük legmélyén ott volt ezeknek a rendszereknek az a függést parancsoló, az emberi önállóságot csírájában megölő kisugárzó erő. De Jézus Krisztus nem ezt közvetíti. Ezért is mondhatja Péter apostol néki válaszul:
– Kihez mehetnénk, örök élet beszéde van nálad, mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az élő Istennek szentje.
Ez a mai kifejezésekkel azt jelenti, hogy megtapasztaltuk, átéltük, hogy belőlünk korábban teljesen alkalmatlan, korábban kiszolgáltatott, csak magunkat látó, kereső emberekből te faragtál önálló személyiségeket. Ahogyan a főpapi tanács – miután kihallgatja őket – csodálkozik ezeken az egyszerű embereken. Mert azt veszik észre, hogy tanulatlanok és mégis olyan öntudatosan vállalják föl önmagukat és az ő látásmódjukat. Miről is van itt tehát szó?
Valaki, aki Isten fia, belealázkodik ebbe a világba.
Lemond mindenféle uralomról. Lemond mindenféle hatalomról. Mindenét feladja azért, hogy az emberek akik az ő nyomdokain haladnak párbeszédre képes, másokat megértő, másokat elfogadó, nem leuraló emberek legyenek.
Ez Jézus Krisztus útja. Ezen az úton haladva egészen egyértelműen és világosan megértheti – és meg akarja értetni velünk, ő bennünket csak vonzani akar, de nem leuralni.
Vonzani akar egy helyes, egy világos, egy egyértelmű útra. Egy olyan útra, amely számunkra valóban az egyedüli út. Egy olyan útra, melyen számunkra egy egyedüli út.
Egy olyan útra, amelyen egyedül fogjuk mindvégig az egyre növekvő és egyre jobban kiteljesedő önállóságot megtapasztalni. Hiszen Jézus Krisztus azt mondja:
…ha felemeltetem akkor mindeneket magamhoz vonzok.
Magamhoz, aki az ember fiaként. Ebben a nyomorúságos világban. Aki nem azért jöttem, hogy az embereket leuraljam, kizsákmányoljam, hogy istenítsem magamat. Hanem azért jöttem, hogy az embereket visszavezessem az eredeti és elvesztett méltóságukhoz. Megmutassam nekik, hogy honnan estek ki. Segítsek nekik abban, hogy visszataláljanak. Újból megértsék, hogy a párbeszédnek lényege az, hogy csak az tud valóban párbeszédet folytatni, aki végre önálló, autonóm lény lesz. Ezt az önállóságot, ezt az autonóm felfogást, életszemléletet csak az tudja átélni, megtapasztalni, akinek az életében van egy belső kötődés. Akinek más szóval van gazdája.
Egyetlen egy döntési helyzetet had tárjak most a kedves Hallgató felé!
Ha életedet kiértékeled, akkor hogyan fogalmazol:
Vajon függő kapcsolatrendszerekben, viszonyulásokban élő ember vagy-e? Vagy egy olyan valaki, akinek az életében van egy gazdád, és ez a gazdád lehetővé teszi számodra, hogy te teljesen autonóm módon, saját önbecsülésed folyamatos erősödésében tudjál élni?
Én azt kívánom mindannyiunknak, hogy függő kapcsolatrendszereinkből, függőségeinkből, amelyek csak elnyomorítanak és mások kiszolgálóivá, bábjaivá tesznek, ezekből kitörve megtaláljuk életünk gazdáját. Egyetlen urát, aki nem elnyomorítani akar, aki nem leuralni akar, hanem felszabadítani. Hiszen ahogyan már mondtuk, ő valóban a messiás.
Messiásként jött el és így akar bennünket is megszabadítani minden függőségi viszonyt ápoló kapcsolatból. Én így kívánom mindannyiunknak, hogy ezt az örömöt, ennek a felszabadulásnak örömét átélve mindannyian valódi párbeszédekben tudjunk megerősödni.