A gondviselés felelőssége összefoglaló cím mentén gondolkodunk az Apostoli Hitvallás azon szakaszáról, amelyet már a múlt héten is górcső alá vettünk, amikor is arról gondolkoztunk együtt, hogy mit jelent ma számunkra ez a megfogalmazás:
„Hiszek Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”
A múlt alkalommal, egy héttel ezelőtt arról a nagyon fontos összefüggésről gondolkoztunk együtt, hogy a kereszténység örökségében Krisztus úrságának elfogadása nem egy újabb függést, nem valaki előtti feltétlen meghunyászkodást jelent. Hanem sokkal inkább egy olyan vonzó erőnek a felismerését, amelyhez kizárólagosan akar igazodni az ember. Egy példát tudnék erre mondani. Olyan ez, mint amikor a hajós elhatározza, hogy az ő tájékozódásának alapvető kiindulási pontjaként az iránytű szolgál. Az iránytű lesz ilyen értelemben az ő útjának ura. Viszonyítási pont, amihez az ő tájékozódását, úti célját viszonyítja, így számolja ki azt a földrajzi távolságot, saját haladási útját, ami előtte van.
Persze lehet manipulálni mindent. Lehet az iránytűt is manipulálni, amikor az ember egy mágnest helyez az iránytű alá, és akkor úgymond az iránytű megbolondul, már rossz irányt mutat.
Így van ez, mindennel az életünkben.
Mindenféle uraság, mindenféle hódolat az az ember életében újból és újból manipulációknak lesz a tárgya.
Egyetlen egy olyan viszonyulás van, amelyben ez a fajta manipuláció nem tud érvényesülni, nem tud teret nyerni. Ez pedig az apostolok tanúságtétele szerint az emberré lett Isten, Jézus Krisztus.
Nagyon fontos ebben az összefüggésben hangsúlyozni azt, hogy az apostolok az ő hitvallásuknak a középpontjába nem valami ideológiát helyeztek, nem valamiféle tantételt. Hanem azt mondták, ami Urunk Jézus Krisztus. Hanem más szóval egy személyes kapcsolatot állítottak a középpontba. Ezt azért olyan fontos hangsúlyozni, mert minden olyan beavatkozás ebbe a viszonyrendszerbe, amely Jézus Krisztusból vallást, ideológiát, elvárás rendszert csinál, és egy élő, valóságos személy helyett valamiféle történelmi tradíciót akar számon kérni és meg tanítani az embereknek, nos ez valóban olyan, mint amikor az iránytű alá mágnes kerül és az onnantól kezdve már nem a helyes funkcióját tölti be. Nem képes valóban a hajósnak utat mutatni. Így kell nekünk is arra ügyelnünk, hogy amikor az apostolok Jézus Krisztusról beszélnek, akkor személyes megtapasztalásról beszélnek. Olyan kapcsolat rendszerről, amelyben benne éltek. Amelyről János apostol azt mondja, az ő evangéliumának folytatásaként megírt leveleiben, hogy mi azt a Krisztust hirdetjük néktek, akit szemünkkel láttunk, kezünkkel illettünk, vagy is megtapinthattunk, és aztán még érdekesebb ahogy folytatja:
Nektek is ugyan olyan közösségetek legyen vele, mint amilyen nekünk volt.
Vagy is ő sem az az apostol, aki a legtovább élt. Leginkább lehetett volna módja, hogy úgymond az összes többi apostol halála után összefoglalva a kereszténység lényegét megfogalmazza azt, hogy milyen elveket kell követni. Ő sem ezeket hirdeti, hanem egy személyt állít a középpontba és egy személyes kapcsolatot, egy személyes kötődést. Nos, mind ezt azért mondtam el elöljáróban, mert amikor ma a gondviselés felelősségéről szeretnék beszélni, akkor éppen arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Biblia tanulsága szerint az úrság,
az Isten uralmának elfogadása az nem valamiféle behódolást jelent, az ember előtt, hanem sokkal inkább felelősségvállalást.
Szeretnék a mai eseményekre, a közelmúlt eseményeire utalva egy konkrét kérdést felvetni.
Amikor nem is olyan régen a múlt hét végén fiatalok nagy csapata egy német nagyvárosban nekiesett a rendőröknek és egy olyan rendkívüli helyzetet idéztek ezzel elő, amellyel a német rendőrségnek legalább 30 éve, de még több, nem volt dolga. Akkor ennek kapcsán azóta újból és újból felvetődik, hogy na vajon, mi ennek az oka. Milyen ideológiai feszültség, kulturális feszültségek, netán esetleg éppen a járvány bezártságából fakadó feszültségek állnak e mögött mozgató rugóként?
Én azt gondolom, hogy alapvetően az a fajta tévedés, irányvesztés, céltévesztés áll e mögött a tömeges méretű rombolás, pusztítás mögött, ami sem anyagi értelemben, sem emberi életekben nem engedett semmiféle meggondolásnak, semmiféle gátlásnak teret. Hanem gátlástalanul pusztított embert és anyagi értékeket. Egyaránt, nos ennek a fajta hozzáállásnak a magyarázata
a felelőtlenség, amely éppen a gondviselés felelősségét tagadja meg.
Nem vesszük észre, nem tudjuk, hogy ez a teremtett világ, és az emberi kapcsolataink és a mellettünk élő ember az a gondjainkra bízatott. Számon kéretik rajtunk, hogy ezekhez mi hogyan viszonyulunk? Mert nem azzal fogunk elszámolni, hogyan tomboltuk ki magunkat, nem azzal fogunk elszámolni, hogy hogyan tudunk már minél hatékonyabban keresztül vinni saját elképzeléseinket.
Hanem azzal fogunk elszámolni, hogy a lehetőségeinkkel képességeinkkel, az adottságainkkal mihez kezdtünk?
Ennek kapcsán amikor az apostolok missziós útjukra indulva megfogalmazzák az Apostoli Hitvallást, akkor egy nagyon komoly párbeszédnek a kezdetét fogalmazzák meg ezzel a rövid félmondattal.
Amikor azt mondják, hogy:
„Hiszünk az Úr Jézus Krisztusban a mi Urunkban.”
Mert ehhez a kitételhez hozzá tartozik már a Biblia kezdő lapjaitól egy nagyon fontos felismerés, a teremtés történetnek egy felhívása, amelyben azt mondja a mennyei Atya, az első emberpárnak, hogy őrizd és műveld ezt a kertet, amit rád bízok. Én megteremtettem, én megalkottam, de innentől kezdve ennek te vagy a gazdája. Én nem uralkodni akarok rajtad, feletted, hanem partnerként akarok viszonyulni hozzád. Ez a teremtett világnak az eredeti, ősi rendje. Ezt fejezi ki a teremtéstörténet olyan plasztikusan, amikor azt mondja, hogy az Isten alkonyatkor kertben sétálva beszélget az emberrel. Megbeszéli vele tulajdonképpen az élet ügyes-bajos dolgait, de itt sem azt olvassuk, hogy az ember parancsokat vesz át és azt mondja, hogy igen is, értettem. Innentől kezdve az teszem, amit te mondasz.
Hanem az embernek döntési szabadsága van.
Az egész bűnbeesési történetnek a tragikuma abban áll, hogy az ember ezt a partneri viszonyt nem hiszi el. Nem hiszi el, hogy Isten ebben a partneri viszonyban akar közelíteni hozzá, hanem valamiféle titkos összeesküvést sejt, ahogyan a Sátán sugalmazása is megfogalmazódik: Ne hogy elhidd, hogy Isten téged megóvni akar, amikor bármitől kéri, hogy tartózkodjál, amikor eltilt valamitől. Amikor azt tanácsolja, hogy ebből ne egyél. Ez nem igaz, nem óvni akar téged, hanem féltékeny rád. Nem akarja, hogy te képessé váljál olyan dolgokra, amellyel az ő riválisa tudsz lenni.
Más szóval már ebben a kezdő történetben plasztikusan kiábrázolódik az a kettősség, hogy az ember nem fogadja el, nem veszi komolyan az ő gondviselésének felelősségét. Az, hogy neki gondot kell viselnie környezetéről, és akkor lesz helyén. Hanem mindazokat az erőforrásokat, amik körül veszik őt, azokat magának akarja kizárólagosan, és mindenkit, aki abban megjelenik, még ha partneri szándék vezérli is, még hogyha valójában neki köszönhet mindent, akkor is ezt a személyt, történetünkben a teremtő Atyát, riválisként látja.
Ez a mi életünknek az alapvető problémája:
Ha nem tudjuk fölfedezni a saját felelősségünket abban, hogy igen is gondot kell viselnünk a környezetünkről, a környezetünkben élő emberekben csak riválisokat látunk, akik titkos összeesküvések mentén ellenünk forralnak valamit és nekünk magunkat meg kell ellenünk védenünk, és ezt ugyanezekkel a módszerekkel kell tennünk, akkor ennek a világnak az összes erőforrása nem lesz arra elegendő, hogy kielégítse hatalmi igényeinket.
Ez az, ami ebben a rövid szakaszban benne van. Először is az ember elismeri, hogy számot kell adni a dolgairól. Tudja azt, hogy csomó mindent kapott, hatalmas kincseket, amiket gyakorlatilag a távlatait sem tudja felmérni. Ezeknek a kincseknek a felfedezése, felkutatása a velük való élés az az ő életének kiteljesedését jelenti. De tudnia kell, hogy ezekről az akcióiról, ezekről az életében megjelenő tervekről, elképzelésekről, cselekedetekről számot kell majd adnia. Ebben az összefüggésben jelentkezik egy olyan történet, amelyet Jézus Krisztus mond el. Amelynek kapcsán éppen ő fogalmazza meg ennek a számadásnak lényegét.
Azt mondja, hogy tulajdonképpen az ember az egy olyan „sáfár” ma azt mondanánk, hogy tiszttartó, gondviselő, aki az ő tulajdonosa, az ő gazdája távollétében megkapja azt a feladatot, hogy működtesse azt a gazdaságot, mindenkinek jól kiossza a munkáját, jól beossza az erőforrásokat. Amikor a gazda hazajön, akkor majd számoljon el, mire jutott, hogyan fektette be a vagyont?
Két alternatívát sorol fel Jézus Krisztus.
Azt mondja, hogy vannak, akik hűséggel, odafigyeléssel gondot viselve mindenre, mint ha a sajátjuk lenne úgy bánnak a rájuk bízott erőforrásokkal. Amikor visszajön a gazda és mindent rendben talál, akkor megdicséri őket. Azt fogja nekik mondani, hogy jól van, jó és hű szolgám kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután. Menjél be a te atyádnak örömébe.
Ez konkrétan annyit jelent, hogy amit egy másik példázatban mond Jézus Krisztus, hogy akire sok bízatik, az még többet kap. Vagy is, aki hűséges abban, amit megkapott, ami rábízatott, aki lelkiismeretesen gondját viseli mind annak, ami a környezetében van, az azt fogja megtapasztalni, ilyen a világ, így rakta össze a mi teremtő Urunk, hogy egyre többet fog kapni. Egyre több kincset, egyre több lehetőséget, egyre több ajándékot.
Isten minden egyes ajándékba belehelyezi azt a kérdést, hogy: „Hogyan bánsz vele?
Gondját viseled? Ha most például egy kis kezdő vállalkozásként indultál, egy-két emberrel, gondját viselted a rád bízottaknak? Nem akartad kiszipolyozni őket, te ugyan annyit dolgoztál, mint amit elvártál másoktól? Egyszer csak azt veszed észre, hogy egy kisvállalkozásból egy közepes vállalkozás lett, már nem egy-két ember van körülötted, hanem akár 20-30. Hogyan állsz akkor hozzá? Azt mondod, na végre, megérkeztem, most akkor végre mehetek Hawaiira üdülni, és engem nem érdekel, hogy mit kapnak a dolgozóim, milyen fizetést, legfeljebb kirúgom őket, és majd helyettük jönnek mások, ha nem elégedettek. Ha ezen a szinten, amit elértél, ott is tudsz szeretettel, ugyan olyan hűséggel, megbízhatósággal gondját viselve mind afelé fordulni, amit elértél, amit megtapasztaltál, azt fogod átélni, hogy
Isten nem hagy cserben, még többet fog rád bízni.
De az egész életünknek ez az alapvető mottója. Alapvető kihívása. Vajon tudjuk, e számolunk e azzal, hogy bármikor az életünkben és ez most nem csak a halálunk utáni részre korlátozódik, ezt szeretném hangsúlyozni. Ez nem az utolsó ítéletről szól csupán. Hanem életünkben bármikor, bármilyen pillanatban eljöhet az az időszak, amikor számot kell adnunk a ránk bízottakról.
A kezdetekben említett Jézus Krisztustól származó példázat is erre utal, hogy van egy másik alternatíva.
Amikor azt mondja a sáfár, a gazdáját helyettesítő intéző:
– Ó, hát ki tudja, hogy mikor jön haza az én gazdám?
És elkezd a haverjaival dorbézolni, verni kezdi a szolgákat, nem adja ki a járandóságokat, nem törődik azzal, hogy vajon az állatok, a gépek, a különféle eszközök rendben vannak e?
Nem törődik azzal, hogy a munkát elvégezték-e, nem ellenőriz semmit, hanem él saját kénye-kedvére, elherdálva a rábízottakat. Egyszer csak megjelenik az ő ura, amikor nem várja, iszonyú büntetésben lesz része.
Én valahogy úgy gondolom, hogy az életünkben most egy világméretű számadáson vagyunk mindannyian, nem túl, hanem éppen kellős közepén ennek a folyamatnak. Anélkül, hogy most bármire is konkrétan utalnék, hiszen a vízcsapból is már mindenféle pandémiás hírek folynak. Egy dologra szeretnék utalni. Ha az életünkben bár milyen módon beérkezik, bekövetkezik egy cezúra, egy olyan nem várt esemény, amikor nem folytathatod azt, amit eddig tettél, akkor alapvetően nem a kétségbeesésé a hely, nem a jajj, Istenem, most mi lesz velem hangulat kell szükségszerűen bekövetkezzen. Hanem akkor ez a számadásnak az ideje.
Mit tettél, hogyan sáfárkodtál eddig a rád bízottakkal? Tudsz, felkészülni, egy következő szakaszra?
Vagy azt mondod: Hát nincs is semmim. Hát tulajdonképpen csak üres csillogás volt minden.
Ahogy valaki egyszer elmondta nekem, szintén egy nagy vállalkozó, aki helikopterrel utazott egyik üzlet tárgyalásról a másikra:
– Robikám, megmondom neked őszintén, hogy ha hazamentem, akkor még a hűtőszekrényben is sok esetben előfordult, hogy nem volt semmi. De kifelé mutatnom kellett, hogy én vagyok a megfellebbezhetetlen, a felső tízezerhez, mi az, hogy tízezerhez, tízhez tartozó szuper gazdag.
Hát igen, ha így fogunk ilyen számadási időszakokhoz eljutni, akkor szükségszerűen meg fogunk szégyenülni. Szükségszerűen azt fogjuk megtapasztalni, amit Jézus Krisztus mond, hogy eljön a gazda és számon kér, mit tettél eddig?
Mihez kezdtél azokkal a lehetőségekkel, ajándékokkal, képességekkel, amelyeket rád bíztam?
Megértetted e azt, amit én ezekbe belehelyzetem, vagy pedig úgy gondoltad, hogy ezeket majd magadnak hasznosítod, másokat pedig kizársz belőle?
Sőt, arra fogod használni, hogy másokat riválisként kezelve őket tönkre tegyed?
Ha ezt az utóbbi gondolatot tettük magunkévá, akkor keserű módon fogunk majd rájönni arra, hogy hatalmas bukásba torkollik az életünk. De éppen ennek kapcsán szeretném én most a mai közös gondolkodásunk utolsó egységeként felhívni arra figyelmet, hogy:
minden valódi párbeszédnek az alapja az, hogy egymást nem riválisként kezeljük.
Egymásra nem úgy tekintünk, mint akik kölcsönösen kiiktatni akarjuk a másikat és elvenni az ő erőforrásait. Hanem, mint akiknek feladata van, mint akikre rá bízattak különféle javak, értékek, emberek, kapcsolatok és ezekben akarunk megfelelni, és ezekben akarjuk a gondviselő felelősségünket felvállalni. Amikor egymással párbeszédet folytatunk, akkor éppen ezért nem az a célunk, hogy egymást kölcsönösen befogjuk saját érdekeink szekere elé, hanem az a célunk, hogy kooperáljunk egymással, hogy lássuk, hogyan tudjuk együtt a közös értékeket összegezve a jót és a szépet munkálni. Hogyan tudjuk valóban együtt a közös értékeket megerősítve a jót és a szépet előre mozdítani.
Ez a gondviselés felelősségét fölvállaló párbeszéd légköre.
Ebben az összefüggésben szeretnék most egy szép, számomra megható eseményre utalni befejezésül.
Vasárnap egy aranymisés volt kollégámnak az ünnepi miséjén voltam. Feleségemmel együtt vettünk ezen az ünnepi alkalmon részt. Az aranymise azok kedvéért, akik ezt a kifejezést nem ismernék, azt jelenti, hogy valaki már 50 éve szolgál papként természet szerűleg a katolikus egyházban
Ott köszöntötték különféle egyházi elöljárók, vezetők és a gyülekezet különböző tagjai óvodásoktól kezdve, és aztán az ökomenikus körből az evangélikus lelkész is köszöntötte, aki maga is már nyugdíjas, elárulta, hogy ő négy évvel ezelőtt volt aranymisés, vagyis négy évvel ezelőtt, köszöntés előtt töltötte be az 50. évét lelkészként.
ÉS ő ugyan erre az igére utalt, azt mondta, nézd, én azt kívánom neked, amit magamnak is?
Hogy majd ha a Jóisten előtt megállunk, akkor ő is azt mondhassa nekünk, hogy jó és jól van hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután. Menj be a te atyád örömébe.
És ezt ott, a zsúfolásig telt katolikus templomban mondta el evangélikus lelkészként a katolikus papnak, lelkészkollégájának jókívánságként.
Mindenki csak bólintani tudott rá, és valóban úgy gondolom, hogy ez egy csodálatos jelképe annak, hogy a párbeszéd milyen hatalmas ívű összefogásokat eredményez. Különféle felekezetből találkoznak a szolgálatban kipróbált, sok mindent átélt lelkészkollégák, és mindannyian arra dobbannak rá, hogy igen, az életünknek ez az egyetlen értéke.
Hogy ha majd számot kell adni az életünkről, akkor majd ne kelljen szégyenkeznünk. És én így kívánom mindannyiunknak, hogy így tudjuk fölvállalni ebben az életben és majd akkor, amikor odaát meg kell állnunk Krisztus ítélőszéke előtt. Azt az életet, amit éltünk. A gondviselés felelősségével, hogy ne kelljen szégyellenünk elherdált éveket, elherdált lehetőségeket, hanem így tudjunk ragaszkodni mind ahhoz az értékhez, amit kaptunk, hogy kamatoztassuk és továbbadjuk.