A bizalom egy olyan kifejezés, amit ma sokszor használunk, inkább negatív előjellel, hiszen arra szoktunk utalni, hogy milyen hamar elveszik a bizalom a társadalomban. Az emberi kapcsolatokban mennyire hamar felüti a fejét a bizalmatlanság.
Akár ha a mostani rendkívüli állapotokra gondolunk, amelyekben sokszor bizony vagyunk, akkor ennek kapcsán is a bizalomnak, illetve a bizalom hiányának a jelenségét tapasztaljuk.
Ebben a vonatkozásban talán kevesünknek jut eszünkbe az, hogy a bizalom valójában egy olyan ősi kifejezés, ami az egész kereszténységnek a kulcs szava.
Nem csak a kereszténységnek, hanem azon belül az Apostoli Hitvallásnak is. Utaltam már a korábbiakban arra, hogy amikor az Apostoli Hitvallást megszövegezték az apostolok, ebben a gondolkodásban, a közös látás kiformálásában, akkor egy kulcsszóra fűzték fel gyakorlatilag teljes mondanivalójukat.
Ez a kulcsszó, a HIT
vagy más szóval, mivel ennek a szónak ez is a jelentése: a Bizalom szava volt. Amikor aztán kifejtik az Apostoli Hitvallás egyes részeiben ennek a hitnek a különféle gyakorlati kérdéseit, akkor nem tesznek mást, mint a bizalom legkülönbözőbb megnyilvánulásairól tesznek tanúságot.
Ez a fajta hozzáállás azonban ma nagyon nehezen érthető. Ma sokkal inkább, ha hitről, vagy hitetlenségről beszélünk, akkor valamiféle vallási meggyőződést, vagy világnézeti vallást értünk alatta. Azt gondoljuk, hogy a hívők, azok akik hisznek, és velük szemben vannak a hitetlenek, nevezhetjük őket ateistáknak, vagy vallástalanoknak, akik nem hisznek. Bár hozzá kell tennünk, zárójelben persze, hogy vannak olyanok, és nem is kevesen sajnos, akik a „nem helyesen hívőket” is ilyen jelzővel illetik.
Ugyan akkor, ha így gondolkodunk, és csak ezt értjük alatta, akkor bizony a hit kifejezésnek az eredeti értelmét nagyon beszűkítjük. Ugyan is ennek a szónak, az eredeti mondanivalója az életünk alapfunkciójára a bizalomra épül. A bizalomra mutat és nem valamiféle túlvilági rend tényként való elfogadására.
Had utaljak ennek kapcsán Jakab apostolra, aki úgy fogalmaz nagyon provokatívan az ő levelében, hogy „te azt mondod, hogy hiszel, és jól teszed, az ördögök is hisznek és rettegnek az élő Istentől. Akarod e tudni, ó te hitetlen ember, hogy a hit cselekedetek nélkül halott.”
Jakab apostol tehát azt a nagyon furcsa, első hallásra szinte megbotránkoztató párhuzamot hozza, hogy a hívő ember, ha csak a túlvilági éltnek, valamiféle túlvilági lénynek, vagy túlvilági rendnek, világnak az elhivéséről, az elfogadásáról gondolkodik „hit” címszóval, akkor nincs messzebb az ördögtől, aki ugyan csak számol Isten jelenlétével, Isten hatalmával. Oly annyira, hogy ahogy Jakab apostol mondja, retteg is Tőle. Vagy is nem tagadja le annak hatalmas erejét, de természetesen semmi esetre sem lehet elmondani azt, hogy hogy az ördög ilyen szempontból, ilyen értelemben hívő lenne.
Jakab apostol éppen ezért hangsúlyozza, hogy a hit az nem valamiféle elfogadása, vagy belenyugvása az emberi értelemnek abba, hogy nem látott, érzékszervei által nem érzékelt rendeket, törvényszerűségeket, spirituális tartalmakat tényként kellene elfogadnia.
A hit az, ahogyan valójában Jakab apostol megfogalmazza a bizalom cselekedeteiben ölt alakot.
Ez az az összefüggés, ami az apostoli hitvallásnak is az alapja.
Az Apostoli Hitvallást úgy szoktuk említeni, hogy a „Hiszek egy”, ez a cím szó, ami közismert az Apostoli hitvallás kapcsán. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy én hiszek abban, hogy Isten létezik, hanem ezt még pontosabb lenne úgy fordítani, mint amikor azt mondjuk, hogy „bízok egy Istenben”. Bízom benne.
Amikor erre a kifejezésre akarunk most visszaemlékezni saját életünkből, akkor föl kell tennünk magunknak a kérdést, hogy
vajon miről szól ez a bizalom?
HA ez a bizalom a láthatatlan az érzékszerveink számára megfoghatatlan Isten vonatkozásában is megfogalmazódik? HA ez nem valami vallási tételnek, valamiféle felekezeti rendtartásnak az elfogadásáról szól, hát akkor vajon miről szólhat?
Az gondolom, hogy akkor járunk közel az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy ez a fajta bizalom, a bizalomban testet öltő, megvalósuló hit, az valójában egy érzelmi hangoltság.
Egy olyan érzelmi hangoltság, amely kételkedés nélkül képes megbízni a másik szavahihetőségében, ígéreteinek beteljesítésében, anélkül, hogy azt neki ellenőrizni, vagy annak beteljesüléséhez ellenőrzésként garanciákat kellene kötni.
Egy egyszerű példával, hogy ha egy baráti kapcsolatban azt mondja valaki a másiknak, hogy nézd, megszorultam, ki tudnál e segíteni? Vissza adom neked ezt a pénzt természetesen ekkora és ekkora. Akkor ebben a baráti kapcsolatban ez a segítség nyújtás ez nem arról fog majd szólni, hogy a segítséget nyújtó az egyfolytában azon fog gondolkodni, hogy na vajon a barátom majd megadja azt nekem amivel tartozik? Vajon betartja-e a szavát, hány féle biztosítékot kellett volna kötnöm, vagy kell kötnöm majd hogyha ki kell ezt fizetni, hogy ez ne maradjon el? Milyen pontos és fontos szerződést kellene kötnünk, hogy ez mindenestől megbízható módon működjön?
Tehát nem a garanciákon és a megbízhatóságon fog gondolkodni a kölcsön adó barát, hanem teljesen magától értetődőnek veszi, hogy ez a segítség az ő részéről a másik számára megvalósul. Egyszerűen azért, mert megbízik a másikban. Ennek az bizalomnak nincs racionális alapja, ez nem azért szól a barátnak, mert már máskor is kölcsönkért és már máskor is megadta. Hanem ez a bizalom a barátságnak szól. A barátság érzelmi kötelékén belül egy természetes dolog.
Hiszen fordítva is, ha azt mondanánk, hogy hú, hát igen barátom, de ki tudja, hogy igazat tényleg mond -e? Nem akar e becsapni? Nem arról van e szó, hogy nem is kölcsön kér, hanem tulajdonképpen soha nem fogja visszaadni és nincs is megszorulva, csak éppen el akarja játszani a játék automatában. Vagy nem tudom mi minden hátsó gondolatot feltételeznénk.
Nos, hát akkor joggal mondanánk azt, hogy ez nem is bartáság. Itt két olyan ember találkozik, ahol nincsen közöttük bizalom, nos éppen ezért kell magunkban is végig gondolunk azt, hogy igazán amikor a hit ajándékáról van szó, hogy amikor arról van szó, hogy „hiszek neked”, bízom benned, ahogyan Jakab apostol nagyon sarkosan és egyértelműen megfogalmazza, hogy a hit cselekedetek nélkül halott.
Hogy a hit a bizalom cselekedetei nélkül halott, akkor valóban megkérdezhetjük most magunktól, hogy ilyen értelemben hívőknek tartjuk e magunkat egyáltalán?
Vagy ilyen értelemben értjük e azt, hogy a hitnek mi a lényege? Az én megfogalmazásom szerint. Ahogyan én a Bibliát ismerem azt kell mondanom, hogy tulajdonképpen enélkül a feltétel nélküli bizalom nélkül az életünknek egyetlen egy területe sem lenne működőképes.
A feltétel nélküli bizalom hiányában nem tudunk fejlődni, nem tudunk fennmaradni. Teljesen mindegy, hogy milyen úgy nevezett világnézetünk, vagy kulturális hátterünk van. Ezt alátámasztandó megint csak szeretném Türanniusz Rufinuszt idézni, akitől már magyarázataimban idéztem. Ő az, aki 410 körül, az Apostoli Hitvallás magyarázatában nagyon fontos gondolatokat írt le. Többek között nem csak Apostoli Hitvallás keletkezéséről, hanem erről a szakaszról is, az úgynevezett „hiszek egy „ kifejezésről is, a bizalom alapvető kérdéséről.
Ő a következőképpen fogalmaz, azt mondja:
„Az első helyen tehát az „én hiszek áll.” Ahogyan Pál apostol a zsidóknak is megírja, mert aki Isten elé akar lépni, annak először is hinnie kell abban, hogy Isten létezik. ÉS a próféta azt mondja, ha nem hisztek, akkor semmilyen felismerésre nem juttok el. Ha tehát egy helytálló fölismeréshez akar magának utat nyitni, akkor helyesen eljárva, mindenek előtt el kell határoznunk azt, hogy hiszünk.
Hiszen senki sem száll tengerre és nem bízza magát a mélységes mély folyékony elemre, ha azt megelőzően nem hinne abban, hogy szerencsésen megérkezik a kikötőbe. Ahogyan a szántóvető sem szórná ki a magot. És a vetőmagot sem tenné ki a földbe anélkül, ha azt megelőzően nem hinné azt, hogy lesz elegendő eső, és napfény. Melyek segítségével a föld sokszoros kalászt hoz, melyet a szél segítsége táplál. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a világon semmit sem lehet kivitelezni anélkül, hogy korábban ne határoztuk volna el magunkat:
„Hinni akarunk”.
Így hát semmiképpen sem rendkívüli dolog az, hogyha Isten elé akarunk jutni mindenek előtt a hitet kell gyakorolnunk. Hiszen a hétköznapi életünk sem működhet anélkül.”
Türanniusz Rufinusz testvérünk két nagyon fontos dolgot említ. Az egyik, hogy amikor leszögezi, hogy az élő Istennel való találkozás éppen olyan törvényszerűségek alapján működik, mint ebben az anyagi világunkban bármi más. Ahogyan ő fogalmaz, az élő Isten elé is csak az tud járulni, aki ezen a földön is már gyakorolja folyamatosan a hit cselekedeteit a megelőlegezett feltétlen bizalomból fakadó életgyakorlatot.
Ennek kapcsán hoz két példát. Először is, a hajósnak a példáját, aki a hatalmas mélységes tengerre szál a hajójával, ami a hatalmas tengerhez képest egy kis sajka csupán. Ebbe a kis hajóba, ebbe a kiszolgáltatott állapotába úgy tud belemerülni, hogy bízik abban, hogy hajójával meg fog érkezni a kikötőbe. Meg fog érkezni a célba.
Ez a bizalom hajtja őt előre. Ennek a bizalomnak a belső erejével, tartásával vállalja föl azt a kockázatot, amit az ingoványos, bizonytalan – ahogyan Rufinusz fogalmaz – mélységes folyékony elem jelent, ahogyan a vizet leírja. Kockázatot jelent a hajós számára. Nincsen biztos talaj a lába alatt. Nem kiszámítható, az időjárás nincs a kezében. Az a hajócska, amin ő utazik, az a hatalmas tengerhez képest jelentéktelen. De belül a szíve mélyén ott van a bizalomnak motiváló ereje, hogy igen is, meg fogok érkezni.
A másik, ebben az összefüggésben szintén nagyon szemléletes példa, amikor Rufinusz arról ír, hogy a szántó vető is bizalommal megy ki, és veti ki az ő magvát a szántóföldre. Bizalommal táplálja, bizalommal műveli azt. Azzal a bizalommal, hogy a kellő napsütés, a kellő eső, kellő szél, ami ugye ahhoz kell, hogy a beporzás is megtörténjen, ez mind-mind meg fog érkezni.
És hogy ha most ez elmarad, akkor valahogy bepótolja az időjárás. Miért is fogalmaz így Rufinusz? Azért mert ezek megint csak nincsenek a szántóvetőnek a kezében. Sok mindent megtehet. Öntözhet, kapálhat, trágyázhat a szántóvető, de az alapvető fejlődési vonal az nincs a kezében. Ő csak bizalommal ki tudja vetni a magot, és bízni tud abban, hogy ez a mag majd a maga idejében termést hoz.
Éppen ezért mondja Rufinusz és éppen ez a mondanivalójának a második nagyon fontos eleme, hogy ha nem hisztek, akkor semmilyen fölismerésre nem juttok el.
ÉS itt megint csak had hangsúlyozzuk. Ha ennek a világnak a működtetéséből a bizalmat, mint kötő elemet kivonjuk, és azt mondjuk, hogy ez a bizalom már többé nem létezik, ez a bizalom már idejét múlt, ezzel a bizalommal többé már ne számoljunk, akkor had kérdezzem meg:
Mi fog maradni?
Milyen tevékenységet fogunk egyáltalán még fölvállalni?
Adnak – hitelt a bankok?
Megengedik e egyáltalán a gazdasági életben a gazdasági élet szereplői, hogy átutalással lehessen fizetni?
Egyáltalán lehet-e bármilyen kapcsolatot létrehozni és működtetni?
Milyen borzasztó az, amikor a bizalom híján ellenőrizzük a másikat.
Szörnyű példáit hallom ennek a bizalmatlanságnak, amikor a másik telefonjába belecsempészik a különféle kémprogramokat, csak azért, hogy tudják hol jár, mit csinál, kivel beszél, ne hogy véletlenül olyas valami történjék, ami titok, aminek nem szabad megtörténnie.
Éppen ezért mondja tehát a próféta és éppen ezért idézi Ézsaiás prófétát Türanniusz Rufinusz testvér:
„ Ha nem hisztek, akkor semmilyen fölismerésre nem juttok el.”
Éppen ezért ennek kapcsán szeretném most, az én gondolataim befejezéseként föltenni azt a kérdést:
Itt tényleg arról van szó, hogy vannak az úgynevezett hívők, akik templomba járnak, és vannak az úgynevezett hitetlenek, akik pedig ezt a fajta vallásos gyakorlatot megvetően, felvilágosult emberek módján elutasítják?
Tényleg itt húzódnak a frontvonalak?
Nem sokkal inkább ott, hogy vannak emberek, akik akarnak megbízni, és akarnak a bizalom cselekedeteiben, a hit gyakorlati megnyilvánulásaiban élni és járni. Vannak megint csak olyanok, akik ezt elutasítják? Akik letették a voksot a bizalmatlanság világrendje mellett.
Meggyőződésem, hogy tulajdonképpen erről van szó.
Az ember nem a vallás és a vallás tagadása között fog dönteni soha sem. Hanem a bizalom és a bizalmatlanság között fog dönteni.
A bizalom mellett döntve azt is el kell döntenem, hogy ennek a világnak nincsen egyetlen egy olyan eleme sem, amelyet bizalmatlanul meg lehetne ismerni, amely bizalmatlanul hozzáférhetővé válik.
Hiába van – megint maradjunk annál a példánál, amit Rufinusz testvérünk a tengerre szálló hajós példája kapcsán említ – hiába lennénk a legbiztonságosabb hajón, amelyet emberi kéz csak építeni képes. Ha mi magunk nem bízunk annak a hajónak tengerjáró képességeiben, akkor ez az utazás számunkra egy gyötrelmes utazás lesz. Tele félelmekkel, tele aggódással az utazásból mi semmit nem fogunk érzékelni, sem annak szépségéből, varázsából. Nem fogunk örülni a megérkezésnek, mert folyamatosan ez a félelem fog bennünket igazgatni. Ezért lenne olyan fontos, hogy döntsünk.
Akarunk-e a hit gyakorlati megnyilvánulásában, a bizalom erőterében élni?
Csak ez az erőtér az aki képes ugyanis bennünket a párbeszédre felkészíteni. A párbeszédet a bizalom légköre biztosítja. A párbeszédet, amelyben minden megnyilvánulás, az a fajta odafordulás határoz meg, ami ebből a fajta bizalomból fakad.
Hogy én nem megkérdőjelezni akarom amit mondasz és képviselsz, hanem megérteni. Ennek kapcsán tehetjük föl a kérdést most az apostol gondolataira fölfűződve, hogy vajon, mi kimondhatjuk e azt, hogy:
”- Hiszek. Bízok.”
Vagy mondjuk, hogy nem. Tulajdonképpen, ha alapvetően őszinte vagyok önmagamhoz, tulajdonképpen bizalmatlan ember vagyok.
Bizalmatlanul közelítek mindenhez és mindenkihez. Egyetlen egy feladatunk van csak, hogy eldöntsük, hova akarunk tartozni? A bizalom emberei a bizalmat építő és a bizalmat megélő emberek közé? Vagy pedig a bizalmatlanság foglya ként, a bizalmatlanságot tápláló, a bizalmatlanságot valamiféle életszemléletként indokló csoportjába akarunk tartozni?
Ez a mi életünknek alapvető kihívása! Ezért kell mindannyiunknak alapvetően dönteni:
Mi hova akarunk tartozni?
Mert ahogyan a próféta nagyon helyesen megfogalmazza:
„Ha nem hisztek, semmilyen felismerésre nem juttok el.”
A hit, vagy a hitetlenség, a bizalom, vagy a bizalmatlanság az nem valamiféle bizonyítékokon múlik, hanem az én döntésemen.
Hogy én vajon megbízok e valakiben, vagy bizalmatlan vagyok vele szemben az nem attól függ, hogy ő milyen garanciákat tud nekem adni, hanem attól, hogy én őt, az ő személyét el akarom e fogadni, vagy sem.
Ez a világ így fejti meg önmagát, ha bizalommal ráhagyatkozom, ha bizalommal megértem és ráérzek arra, hogy a világnak a legfőbb rendje az a szeretet, amely ezt a világot értem, javamra akarja működtetni, kamatoztatni.
Én kívánom magamnak és mindannyiunknak, hogy ezzel a fajta növekvő bizalommal, a szakemberek szavával, ezzel a fajta ősbizalommal tudjunk újból a környezetünk, az egész nagy világunk és önmagunk felé is fordulni.