Ez a végcél most abban az összefüggésben áll előttünk, ahogyan az Apostoli Hitvallás megfogalmazza, amikor is azt mondja:
Felment a mennybe.
Vagy is valahol van, amiről sokan úgy gondolják, hogy egy illúzió, ilyen nincs, nem létezik. Ahogyan az űrhajók egyre messzebb és messzebb jutnak – mondják nagyon sokan –
nincs a világűrben semmi olyan hely, amely erről az állítólagos menyországról árulkodna…
Hiába is hirdeti tehát ezt a kereszténység, de másfajta vallásoknál is, nagyon sokaknak igen szimpatikus az a fajta felfogás, amelyik nem valamiféle menyországról – paradicsomról – beszél, ahova el kell jutni. Ahol valami hőstett véghez vitt emberek fognak majd különleges boldogságok közepette tanyázni. Hanem nekünk legfeljebb arra van szükségünk, hogy minden szükségünk, minden kívánságunk, minden vágyunk végérvényesen kihunyjon. És majd a sok-sok átalakulás, lélekvándorlás állomásain majd csak eljutunk oda, hogy már nincs szükségünk se mennyre, se pokolra. Meg van a kiteljesedés, a megsemmisülés vagyis a nirvána.
Ezt még hajlandóak sokan elhinni, mint egyfajta végcélt, de hogy állítólagos menyországot, meg minden féle ilyen dolgot Mark Twain úgy fogalmazza meg a híres – amerikai – író a 19. század elején.
Mi az, hogy menyország?
Az ember odamegy és akkor majd kapok a szent Pétertől egy darab dicsfényt, egy darab hárfát, egy darab zsoltáros könyvet és akkor egész örökkévalóságig fogom pengetni és énekelni mindenféle zsoltárokat, hát köszönöm szépen ezt én nem kérem. Erről szívesen lemondok.
Azért is hoztam most ezeket a gondolatokat ide, hogy mutassam, én magam sem tartozom azok közé, akik a menyországot, mint egy fogalmat képzelik el. Hanem én úgy szeretnék róla beszélni, mint egy olyan végkifejletről, végcélról, ami nélkül az egész életünknek, létezésünknek nincsen értelme.
A folyó egy tenger vagy óceán a torkolatába ömlik. Olyan hatalmas víz, amelynek ha a partján állok, amerre csak ellátok vizet látok. Ha ez nincs, akkor azt mondhatjuk, hogy ennek a folyónak nincs értelme. Ne tápláljon semmit? A folyónak is az az értelme, végcélja, hogy beletorkolljon valahol az óceánba. Az óceánba bele torkollva hozzá járuljon ennek a csodálatos ökoszisztémához amely az élet forrása. Ha ez a mi biológiai rendünkben is így működik,
ha mindennek van egy végcélja, kiteljesedése, pont az emberi életnek ne lenne?
Pont az emberi személyiségnek ne lenne egy ilyen végkiteljesedése?
Most anélkül, hogy ezt a kérdést megpróbálnám megválaszolni, anélkül, hogy tovább próbálnánk ezt a logikai utat követni, szeretnék most a párbeszéd összefüggésében erre e kérdésre választ keresni.
Amikor elkezdünk egymással párbeszédet folytatni, és még úgy csikorognak a szavak. És még úgy érezzük, úgy gondoljuk, hogy jaj hát borzasztó, minden szó mellé értelmező kéziszótár kell mellékelnünk. Akkor elindul egy folyamat. Ebben a folyamatban, valahogy újból és újból magyarázzuk egymásnak, azt hogy mit miért gondolunk így vagy úgy, egyszer csak érezzük, hogy egyre jobban érezzük, hogy
már félszavakból is értjük egymást.
Már nem is kell magyarázgatnunk. Elég csak egy kifejezést bedobnunk és a másik automatikusan rákattan arra az üzenetre, amit én gondolok. Sőt eljutunk oda is, amit megint csak szoktunk is kifejezésként használni, hogy „már szavak nélkül is értjük egymást.” Nem kell már ki se mondani, egyszerűen az érzések úgy összekötnek bennünket, olyan intenzíven működnek az életünkben, hogy már ezek az érzések is megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant.
Vagy is a párbeszéd végcélja az, hogy szavak nélkül is értsük egymást.
Párbeszéd elején még ott van – pestiesen szólva – ez a nyögve nyelős igyekezet, izzadtság szagú odafigyelés a másikra, és magamra, hogy lehetőség szerint érthetően elmondjam és visszakérdezzek,
hogy érted e azt, amit mondok?
Ne félreértésekből tájékozódva, azokból gondoljunk valamit is a másikról. Ahogyan előre haladunk a kérdésekben, egyre kevesebb lesz a kérdés, egyre több az interakció, a kölcsönhatás. Egyre jobban, egyre valóságosabban meg fogjuk érteni azt, hogy az életünknek alapvető értéke, küldetése ez a csodálatos egymásra hangolódás.
Hogyha így figyeljük a párbeszédnek ezt a kiteljesedését, akkor ugyan így föltehetjük magunknak azt a kérdést, hogy vajon az apostolok, amikor az Apostoli Hitvallásnak a szövegét megfogalmazták, akkor miért nem magyarázták meg különösebben, hogy mit is értenek menyország alatt? Miért nem tették hozzá, hogy hogyan néz ki a menyország és mi történik ott? Milyen folyamatok zajlanak ott? Milyen feltétellel lehet oda kerülni.
Miért csak ennyit mondtak el, hogy felment a mennybe?
Ennek kapcsán szeretnék egy nagyon fontos összefüggésre utalni.
Hogy ez a meny, a Biblia szóhasználatában tulajdonképpen nem más, mint a háborítatlan -vagy úgy is mondhatnánk más szóval – a zavartalan fény.
Az el nem homályosuló fény lakóhelye.
Mark Twain szavaira reflektálva itt nem arról van szó, hogy mindenki kap egy dicsfényt, egy zsoltáros könyvet és egy hárfát. És majd pötyögtetheti ott örökké a zsoltárokat.
Hanem itt arról van szó, hogy ami itt ezen a földön még ami olyan homályos, kétértelmű, nem világos előttünk, az ott háborítatlan, törés nélküli, zavar nélküli fényben áll előttünk.
Egészen világossá válik a sötétség.
És a világosság közötti alapvető különbség. Nyilvánvalóvá vállnak a szívnek rejtett gondolatai. Mi úgy mondanánk, hogy a motivációk. Ezek ahogy világosságra jönnek, meg erősítik minden jóban és szépben. Lelepleződik minden álságos, minden hamis, hazug út.
Éppen ezért lenne olyan nagyon fontos számunkra, hogy ezt a fajta végkifejletet most vizsgáljuk meg. Van e ennek bármiféle kapcsolódása a mi életünkhöz?
Egyáltalán a mi párbeszédünkben ez a fajta vízió, ez megjelenik e?
Van e bármiféle vonzása számunkra egy ilyen állapotnak?
Vagy inkább azt kell mondanom, ha őszinte vagyok önmagammal, hogy hát én szeretek a zavarosban halszáni. Én szeretem, amikor nem olyan egyértelműek a dolgok, én szeretem amikor így is lehet mondani, úgy is lehet mondani. Engem zavarba hoz az olyan fény, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy itt már sumákolni nem lehet.
Csak hogy az a szerencsénk, úgy is mondhatnánk, hogy az a csodálatos lehetőségünk, hogy
ez a fény újból és újból megjelenik az életünkben.
Már itt a földön az ember az egyik pillanatról a másikra átél ilyen különleges megvilágosodásokat.
Ezek a különleges megvilágosodások eszébe juttatja az embernek, hogy van egy másik világ. Van egy olyan világ, amelyet ugyan tagadunk, amelyről azt mondjuk, hogy hát olyan nem is létezik. De valójában a szívünk mélyén érezzük, hogy erre a világra mindannyiunknak szüksége van. Ahogyan ez a világ, mint egy vakító fény nyaláb belevilágít az életünkbe, nem tudjuk letagadni, hogy igen, találkoztunk vele. Legfeljebb azt tudjuk mondani, hogy köszönjük szépen nem kérünk belőle.
Most szeretnék egy olyan embernek az életösszegzéséről pár szót most még mondani, aki tényleg találkozott ezzel a fénnyel. Találkozott ezzel a menyországból rávetülő, az egész addigi életét átvilágító fénnyel.
Ebben a fényességben felismerte, hogy egy radikális váltásra van szüksége.
Az Apostolok Cselekedete 26. fejezetében találjuk ezt az igeszakaszt, amikor is a kilencedik verstől így olvassuk.
Én egykor elhatároztam magamban, hogy mindent meg kell tennem a Názáreti Jézus neve ellen.
Meg is tettem ezt Jeruzsálemben és a főpapoktól kapott felhatalmazás alapján a szentek közül sokakat börtönbe vetettem. Amikor pedig megölték őket, én is arra szavaztam. A zsinagógákban minden felé gyakran büntetéssel kényszerítettem őket istenkáromlása, sőt ellenük való féktelen őrjöngésemben egészen az idegen városokig üldöztem őket. Egyszer éppen ilyen ügyben utaztam a főpapok felhatalmazásával és megbízásával Damaszkusz felé. Dél tájban az úton – láttam ó király- mint
a mennyből a nap fényénél is ragyogóbb világosság ragyog körül engem és útitársaimat.
Mikor mindnyájan a földre estünk, egy hangot hallottam, amint így szólt hozzám: Saul! Saul! Miért üldözöl engem? Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod. Erre azt kérdeztem, ki vagy Uram? Az Úr pedig így válaszolt:
Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.
De kelj fel és állja a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúságot tegyél arról, amiket láttál. És arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni. Megoltalmazlak e néptől és a pogányoktól, akikhez küldelek. Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségről a világosságra és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek. Hogy az én bennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek. Ezért állok hát itt és erről teszek bizonyságot kicsinyeknek és nagyoknak. Semmit nem mondok azon kívül, amit akkor hallottam. Vagy is, hogy a Krisztusnak szenvednie kell és amint aki elsőnek feltámadt a halottak közül, világosságot fog hirdetni a népeknek és a pogányoknak.
Ez az idézet sor, mint Pál apostoltól származik.
Ez az idézetsor nagyon megdöbbentő szakasszal kezdődik, amikor is ő azt mondja, hogy elhatároztam, hogy mindent meg kell tennem a Názáreti Jézus neve ellen. Aztán le is írja. Elmondja itt, tényleg hogy mindent megtett. Az első keresztények közül sokakat börtönbe vetett, arra szavazott, hogy megöljék őket. Zsinagógáikban istenkáromlásra, vagy is Krisztus megtagadására kényszerítette őket. És úgy fogalmaz szó szerint, hogy ellenük való féktelen őrjöngésemben egészen az idegen városokig üldöztem őket.
Hát ez a megfogalmazás arról beszél, hogy itt van egy ember, aki a szíve mélyééig, hogy a názáretiek szektája valami szörnyűséges métely a zsidóságon belül. Azt ki kell írtani amennyire csak lehet. Így aztán ő az, aki az első szervezett keresztény üldözést megszervezi. Létrehozza. Szisztematikusan felgöngyölítve úgy mond a szálakat ennek a názáreti szektának a kapcsolati hálóját felgöngyölítve. Ő az, aki arról is gondoskodik, hogy akik Palesztina területén kívülre menekülnek előle, azok se tudják ezt megúszni, hanem őket is majd idegen földön is eléri. Amikor ez az ember úgy szilárd meggyőződéssel, hogy amit ő tesz, amit ő gondol az helyes, úton van, hogy őrjöngő dühhel tegye tönkre ezt a kezdődő keresztény közösséget, akkor egyszer csak találkozik ezzel a fényességgel. Találkozik egy olyan fényességgel, amiről azt mondja, hogy ez a fényesség ragyogóbb volt a napnál. Olyan ereje volt, hogy földre estünk tőle mindannyian. Ebben a fényességben nem egy arctalan, személytelen energiát él meg, hanem valakit, aki őt név szerint szólítja meg. Saul, Saul miért üldözöl engem?
És amikor megkérdezi: Ki vagy te Uram?
Akkor be is mutatkozik. Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Én vagyok az a názáreti, akivel te szembe fordultál. Akire te úgy gondolsz, hogy ki kellene írtani. Akiben te azt látod, hogy a régi, megszokott életedet ahogyan berendezted ahogy generációk óta zajlik, az felforgatja. Éppen ezért mindenestől ki akarod írtani. Most én mondok neked valamit. Üzeni ez a Jézus a mennyből a dühtől őrjöngő Saulnak. Mondok neked valamit. Én nekem van egy tervem a te életedre. Az én tervem az, hogy te éppen erről a világosságról beszélj.
NE ezt a világosságot akard legyőzni.
Ne ezt a világosságot akard kiiktatni ebből a világból. Hanem éppen, hogy annak csodáját hirdesd. Hogy a mi életünk kijöhet sumákolásból, a mellébeszélésből. Kijöhet a sötétségbe való bujkálásból. Kiléphet a fényre.
Nem azért lép ki a fényre az életünk, mert ott aztán valami szörnyűséges büntetés vár ránk, hanem azért, hogy a fény bennünket is erővel töltsön meg. Világosságot gyújtson a mi szívünkbe is.
Ezen a világosságon keresztül megértsük, hogy az életünknek van egy végkifejlete.
Ahogyan a nap is felkel hajnalban, egészen a teljes délig egyre jobban és szebben, csodálatosabban betölti fényével a korábban sötétségbe boruló világot. Úgy akarja a mindenség Istene is azt, hogy az ember saját párbeszédeiben eljusson a világosság teljességére. Eljusson az egyértelmű, tiszta üzenetek szépségére. Amikor már nem az határoz meg bennünket, hogy ki mit akar hallani. Vagy milyen zászló alatt menetelünk, vagy a másik milyen zászló alatt van és éppen ezért pfujolunk vagy tapsolunk. Hanem az határoz meg bennünket, hogy mindannyian a teljes világosság felé tartunk.
Ahol mindenki leplezetlenül jelenik meg. Ahol éppen ezért nem akarok megszégyenülni. Éppen ezért felvállalom azt is, hogyha egész addigi életemről azt kell mondani Pál apostol szavaival, hogy mind az amit tettem az kár és szemét volt. Vagy is más szóval szemétdombra való. Abban nem volt érték. Mai szóval a sötétséget propagálta. A sötétség győzelmét, a sötétség uralmát próbálta tűzzel vassal keresztül vinni. De amikor találkoztam a világossággal, de amikor találkoztam a világosság Urával, földre estem. Amikor összetört az életem onnantól kezdve nem ott folytattam, ahol abbahagytam korábban. Hanem magamba szálltam és azt mondtam, igen, mostantól kezdve ennek a világosságnak akarok szolgálja, képviselője lenni.
Ez a gyakorlatban először is azt jelenti, hogy most jelen van a mennyeknek országa. Már most, itt ezen a földön, ahogy Jézus Krisztus maga mondja.
A mennyeknek országa ott van közöttetek.
Ott van, ahol ti magatok is kiléptek a sötétségből és beléptek a világosságba. Ott, ahol abbahagytok minden kétértelműséget, minden mellébeszélést, ahol már undorodtok attól a fajta gondolkodástól, ami a zavart, a hazugságot az álnokságot terjeszti. Ahol egyértelműen kiálltok az mellett, ami jó és szép. És ha ezt teszitek, akkor a világosság teljessége nem fog benneteket megszégyeníteni.
Mert a világosság eljön, ahogy Jézus Krisztus mondja, mint a villámlás be fogja világítani vakító fényességgel az egész világmindenséget. Nincs előle menekülés. Mondhatom azt, hogy hegyek boruljatok rám, fedjetek be, nem akarok vele találkozni. El akarok előle rejtőzni. De ahogyan a villámlás vakító fényessége elől sem lehet elrejtőzni, úgy ez elől a világosság elől sem.
Ez a világosság most megszólít bennünket.
Azt kérdezi tőlünk, hogy akarjuk e, hogy beteljesedjen a mi életünkben is ez a csodálatos ígéret. Ránk bízza a döntést.
Én kívánom magamnak és mindannyiunknak, hogy a sötétségben bujkálás helyett. A két értelmű beszédek helyett vállaljuk föl, sőt örüljünk neki, hogy a párbeszéd végkiteljesedése a világosságban van.