Azzal a gondolattal szeretnénk kezdeni, amit bizonnyal már sokan végig gondoltak már: „Ha Isten valóban létezne, hogyan engedhette meg azt, hogy…” Rengeteg gondolat, érzés kavarog bennünk, amelyek mind-mind fájdalmas emlékekhez, akár tragédiákhoz kötnek bennünket és amelyekben azt tapasztaljuk meg, hogy bizony valami megmagyarázhatatlan veszteség ért bennünket utol. Amelyet nem tudtuk elhárítani, legyőzni, nem tudtunk kitérni útjából sehogy sem. Ennek kapcsán felvetődik bennünk a kérdés, ha van, ha létezik egyáltalán a legfőbb jó, akkor hogyan történhet meg mind ez?
Mind ezt azért mondom, mert az a szakasz, amivel most behatóbban foglalkozunk, épp ezt a dilemmát próbálja sajátos nyelvezetén megfogalmazni:
„És ült az Atya Isten jobbján”
Ez az ülőalkalmatosság nyilvánvalóan a trónus. Ez nem egy akármilyen fotel, szék berendezési tárgy. Ez a mindent legyőző uralomnak a jelképe.
Mit ilyen, még egyértelműbben felveti azt az ellentmondást, hogy ha valóban Jézus Krisztus az Úr mindenek fölött és minden az Ő kezében és hatalmában összpontosul, akkor hogyan is van ez?
Hogyan van ez a világ – nevezzük így Pestiesen – “elfuserált” a működésében?
Amikor az Apostolok összegyülekeztek, hogy még egyszer összefoglaljak hitük foglalatát és ezt vigyék magukkal minden hová ahová csak világmissziójukban a Szent Lélek vezeti őket, akkor ez a mindenhatóság, mindet átjáró uralom Jézus Krisztus összefüggésébe egy különleges üzenetté változott. Különleges üzenet, hiszen éppen ez a lényege, hogy ez az uralom csak lépésről lépésre bomlik ki. Ez az uralom nem valamiféle túlerő, lehengerlő mindent maga alá teremtő, megfellebbezhetetlen győzelem. Hanem egy olyan erő, ami rejtett. Azok előtt bomlik ki, akik hajlandóak ennek az uralomnak a természetrajzával kicsit közelebbről megismerkedni. Mint ilyen, szorosan kötődik a párbeszéd természetrajzához.
Miről is van szó?
Amikor Jézus Krisztusról az apostolok így fogalmaznak, hogy felment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, akkor ez a trónfoglalás, amely nála történik, ez tulajdonképpen a párbeszédnek egy új formája.
Egy olyan üzenet, amely mind a mai napig egészen nyilvánvalóan valóságosan beleszól az életünkbe. Megszólít bennünket. Elgondolkodtat bennünket. Azt kérdezi tőlünk, hogy mi milyen előképekkel rendelkezünk a győzelmet illetően?
Hogyan kívánjuk a győzelem ízét megízlelni?
Nagyon sokan ezt a győzelmet úgy értik, hogy ez egyszer és mindenkorra szól. Az ellenfelet – másként gondolkodót – teljesen kiiktató győzelem. Jézus Krisztus azonban máshogy gondolkodik. Ő ezt a győzelmet egy másik dimenzióban képzeli el. Hogyan gondolkodik erről a győzelemről? Erről hadd szóljon ő maga, aki ezt a győzelmet fokról fokra kibontakozó egyértelműség összefüggésében látja és láttatja.
A jelenések könyve 3. fejezetében 15. verstől, János apostolnak lediktált krisztusi üzenet éppen ezt a fajta összefügést igyekszik közel hozni hozzánk.
“Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg sem forró. Bár csak hideg volnál, vagy forró. Így mivel langyos vagy, sem forró sem pedig hideg, kiköplek a számból. Mivel ezt mondod: gazdag vagyok. Meggazdagodtam és nincs szükségem semmire. Te nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, vak és a mezítelen. Tanácsolom neked, hogy végy tőlem tűzben tisztított aranyat, hogy meggazdagodj és fehér ruhát, hogy felöltözz. Ne lássék szégyenletes mezítelenséget. És vegyél gyógyító írt, hogy bekend a szemed és láss.
Akit én szeretek megfeddem és megfenyítem. Igyekezz tehát és térj meg. Íme az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót. Bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, ő pedig én velem .
Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon. Mint ahogy én is győztem. Atyámmal együtt ülök az Ő trónusán.”
Ennek a Bibliai szakasznak a magyarázata – központi rendező elve – az utolsó versben található. Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon. Mint ahogy én is győztem és Atyámmal együtt ülök az Ő trónusán.
Vagy is itt egy szoros közösségről van szó. Ahogyan Jézus a győzelem jelképeként elfoglalja győztesként az őt megillető győztes helyet. Úgy mi is, ha győzünk vele együtt mi is elfoglalhatjuk ezt a helyet. A győzteseknek kijáró trónust. De milyen győzelemről van itt szó?
Kiket győzött le Krisztus?
Az Ő győzelme nem emberek felett aratott győzelem volt. Ő nem győzte le sem a zsidó papokat, sem Poncius Pilátust, sem a rajta gúnyolódó tömeget.
Ő kívülről – kifelé – egy legyőzött ember volt. Ennek a győzelemnek, éppen a legyőzetés volt a díszlete. Hiszen éppen azt kellett mindenki előtt nyilvánvalóvá tennie, hogy ő újból és újból hitet tesz az egyértelmű, tiszta, világos beszéd mellett. Ez az egyértelmű, tiszta világos beszéd ott összpontosul abban a mondatban, amelyet vért izzadva így fejez ki a Getsemáné kertben:
Ha lehetséges múljon el tőlem ez a pohár, de ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg Atyám.
Vagy is más szóval életének központi rendező elve az volt, hogy még a legnagyobb szenvedés, még a halál árnyéka völgyében is, ahogy a zsoltáros mondja, kitarott abban a meggyőződésében, hogy életét nem saját érdekei köré akarja összpontosítani. Hanem az Atya világot formáló, az egész univerzumot átjáró, az embert az újbóli szabadságba vezető akarata köré.
Ez vezette őt arra, hogy fölvállalta a szenvedést, a halált. Sőt, ami még ennél is sokkal szörnyűbb volt számára, fölvállalta az Atyától való elszakítottság szörnyű ősélményét. Amikor a kereszten felkiáltott. Mindannyiunk magára hagyatottságát, Istentől való elszakítottságát fölvállalva:
Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?
És most ebben az összefüggésben láthatjuk az ő győzelmét. Az ő győzelme éppen abban állt, hogy mindvégig kitartott az Atyával való harmónia mellett. Akkor is, amikor ez a harmónia éppen hogy attól fosztotta meg, akivel a legbensőségesebb kapcsolata volt. Amikor éppen az Atya várta el tőle, hogy ezt a közösséget szakítsa meg. Hogy ebből a közösségből lépjen ki. És a mi összes nyomorúságunkat, fájdalmunkat, megvetettségünket magunkra vállalva ő maga is teljes egzisztenciája, személyisége legmélyéig – egész tudatalattijának legvégééig – átélje ezt a magára hagyatottságot. Ennek az elveszettségnek a sötétségét. Amikor következetesen végig járta ezt az utat, akkor visszatekintve erre az útra, János apostolnak megmutatva, kijelentve ennek az útnak a lényegét, fogalmaz így:
Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon, mint ahogy én is győztem. És Atyámmal együtt ülök az ő trónusán.
Mi ebben a rejtett győzelem?
Hát éppen az, hogy mi pedig más úton szeretnénk győzni. Mi szeretjük a túlerőt. Mi szeretjük az olyan győzelmeket, amikor az ellenfél végérvényesen megsemmisül. Vagy legalább is nevetségessé válik. Mi keressük az olyan győzelmeket, amelyekben teljesen egyértelművé válik, hogy kinek van igaza. „Naná, hogy nekem…” Amikor mások majd hajbókolva, porig alázkodva odajönnek és kezet csókolva elismerik zsenialitásomat.
Ez az a fajta győzelmi lázálom, ami az embert, sajnos az emberiséget újból és újból meghatározza. Gazdag akarok lenni, nagy akarok lenni. Ki akarom jelenteni, hogy nekem már nincs szükségem semmire. Közben, ahogyan Jézus Krisztus jellemez engem:
„Azt mondod, hogy gazdag vagy, és nincs szükséged semmire. Te nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas, a szegény, a vak és a mezítelen.
Ahogyan én magamat látom ebben a bódult, győzelemre ácsingózó, másokat lehengerelni akaró állapotomban, éppen ebben hagyom el azt az úgynevezett keskeny utat. És most gondoljunk egy picit bele. Hányan akartak például éppen a jónak nevében, vagy a jónak nevezett elvek nevében másokat teljesen háttérbe szorítani? Hányan akartak anyagi erőforrásokat, világi elismeréseket, szervezeti pozíciókat maguknak megszerezni, hogy minél fényesebben, minél egyértelműbben bebizonyíthassák, hogy valóban ők a győztesek.
Ez a mostani idézet a Bibliából éppen arról szól, hogy jaj azoknak, akik ezen az úton akarnak győzni.
Jaj azoknak, akik ilyen módon akarnak mindenféle jót rátukmálni másokra. Mert hogy éppen ők lesznek azok, akik „vakok, szegények, mezítelenek, és szánalmasok”. Elveszítenek mindent és ott állnak majd az ítélő szék előtt. Lemeztelenítve és megszégyenítve. És ez az ítélőszék egyeseknek még is trónszékké válik. Azoknak, akik fölvállalják a megaláztatás győzelmeit. Akik fölvállalják, hogy a párbeszédekben nem azt akarják, hogy övék legyen az utolsó szó.
Hanem Jézus Krisztus mintájára, aki a rabszolga munkát fölvállalva megmosta a tanítványok lábait.
Jézus Krisztus mintájára ők is készek újból és újból kezdeményezni. A vereségeket újból és újból tudatosan felvállalva, beleállva. Hogy nem legyőzni akarják a másikat, hanem megszelídíteni. Ebben a törekvésben tudnak győzni. Ebben a törekvéseben hív bennünket Jézus Krisztus mind a mai napig arra, hogy aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon. Nem a világ hatalmasságának trónusain. Nem a különböző pénzügyi és információs központok trónusain. Nem a rólunk tudók és a bennünket lehallgatók és manipulálók trónusain. Hanem az én trónusomon. Amelyről egy csodálatos freskó következő képet láttatja – ha jól emlékszem a Veronai kápolnában látható ez az ősi freskó – a negyedik századból. A kupola tetején mutatja a világmindenséget, a csillagokat, a napot a holdat, a különféle égitesteket. Azoknak közepén odafestette a festő Krisztust, ahogyan a golgotai kereszten függ, mint az egész világmindenségnek a középpontja, az egész univerzumnak összefogó, összetartó ereje. Mert valóban e körül a győzelem körül forog minden. Közben pedig telik a türelmi idő. Ő nem az a valaki, ha te rossz úton jársz, ha te a saját magad által gyártott utakon akarsz győzni, aki a nyakad köré csördít és azt mondja már pedig azonnal megállsz. Hanem ő egy olyan Isten, aki az Ő átszegzett drága kezével újból és újból csak simogatni akar bennünket. Megérinti lelkünk mélyeit. Megkérdezi tőlünk, hogy hogyan akarsz győzni?
Milyen módon és milyen trónusra akarsz kerülni?
Belülről bíztatást, bátorítást kapjunk, hogy ez a győzelem számunkra is vonzó legyen, hogy el tudjunk szakadni a túlerő által diktált hamis képzetektől, ezért szólít meg bennünket Pál apostolon keresztül egy másik helyen, ahol ugyan erről a győzelemről szól, a Római levél 8. fejezetének 38-39. versében, amikor ezt mondja Pál apostol biztatásul mindannyiunknak.
Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.Mindezekkel szemben tehát diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.
Mi tehát a mi győzelmünknek a valódi tartalma?
Az, hogy újból és újból megtapasztalhatjuk a szeretet legyőzhetetlen erejét. Nagyon sokan esküdnek össze arra, hogy ezt a szeretetet egyszer s mindenkorra avíttnak, lejártnak, időn túlinak, úgy is lehetne mondani, hogy teljesen jelentéktelennek állítsák be. Hogy naivnak és nevetségesnek hirdessék mindazokat, akik a szeretetben bízva újból és újból a szeretet cselekedeteit cselekszik. Akik a mi gondolataink összefüggésében újból és újból elkezdik a párbeszédet. Nem a győzelem reményében, hanem a szeretet konokságával és szelídségével. Nekik üzeni most az ige, hogy mindezekkel szemben, amik bennünket meg akarnak bennünket győzni, hogy a szeretetnek nincs értelme a halállal, a fejedelmekkel szemben. A mostani vagy eljövendő hatalmasságokkal szemben a fölénk magasodó, vagy mélységbe lefelé húzó hatásokkal szemben. Semmi ezek közül nem tud bennünket elszakítani ettől a győztes erőtől. Ettől a Krisztus kereszthalálában és feltámadásában megnyilvánuló, soha ki nem apadó forrástól. A szeretet lényegétől. Gondolkozzunk tehát el. Mi is a párbeszéd valódi ereje.
A párbeszéd valódi ereje a szeretet előtti valódi kinyílás.
A szeretetre való rácsodálkozás. A szeretet különleges hatásának megízlelése. A hálás belső megnyugvás a felett, hogy lám, még sem az erőszaké, még sem a túlerőé az utolsó szó. Ez a fajta átlényegülés. Ez a belső értékrend váltás az, ami a győzteseké. Azoké a győzteseké, akik hajlandóak elszakadni a saját túlerő görcsös akarásától. Én így kívánom, hogy ezt a csodálatos utat, a trónra vezető keskeny ösvényt mindannyian elérjük, és elkezdjünk azon járni. Mert az erősködők, a másokat legyőzni akarók a könyöklők, azok nagyon sokan vannak.
Magukkal hívnak mindannyiunkat és azt mondják: Gyere te is erre, mert az egyetlen egy út van. De Krisztus hangja szelíden szólongat most is. Én, aki valóban az Atya jobbján ülök, azon a trónuson, amit megosztott velem. Mellettem helyett készítek neked is. Erre a trónusra te is felülhetsz. Ez egy csodálatos, mindenkit befogadó fantasztikus erőközpont, amelyben mindenki otthont talál, aki a szeretet győzelmébe kapaszkodik és megbonthatatlan egységben akar maradni ezzel a szeretettel. A mi szándékunkról van most tehát szó.
Melyik úton akarsz elindulni?
Én kívánom mindannyiunknak, hogy ennek a kisugárzó szeretetnek ereje tudjon bennünket is meggyőzni arról, hogy újból – végül is nap, mint nap – a szereteté lesz az utolsó szó.