Az Apostoli Hitvallás azon szakaszával foglalkozunk, mely így szól:
“Onnan jön el ítélni élőket és holtakat.”
Mármint Jézus Krisztus. Az ítélet kifejezés számunkra az igazságszolgáltatásból ismert. Az igazságszolgálat gyakorlatában az ítélethirdetés az egy folyamatnak a végét jelenti. Bizonyítások, vádló és védő beszédek hangoznak el. Aztán ennek alapján, ezt a folyamtatot összegezve a bíró elmondja az ítéletet. Ez az ítélet persze lehet téves is. Éppen a mai nap olvastam, hogy Amerikában fölmentettek egy férfit, aki – ha jól emlékszem – 32 évig ült a börtönben ártatlanul. 32 év, egy téves ítélet miatt. Hogy ha ezt a gondolatkört egy kicsit a mindennapjainkra alkalmazzuk, akkor azt kell mondanunk – hogy ha nem is ilyen látványosan – de
a mi életünk is tele van a téves ítéleteinknek következményeivel.
Amikor tévesen ítélünk meg valakit. Tévesen viszonyulunk ezért hozzá. Ellenszenvesnek vélünk valakit, aki tele van jóindulattal irántunk. Rokonszenvesnek vélünk más valakit, aki valójában csak a bizalmunkba akar férkőzni és vissza akar azzal élni. Ezt fajta hiszékenységünket -vagy mondhatnám, hogy félrevezethetőségünket – sokan kihasználják. Ők azok, akik akár életvitelszerűen specializálódnak arra, hogy mások elhamarkodott ítéleteit a javukra fordítsák és kihasználják akár súlyos anyagi károkat is okozva.
Tehát összefoglalva mi az emberi együttélésben az ítéletet egyrészről, mint valamilyen folyamat lezárását ígérő döntést ismerjük. Másrészt pedig mint az úgynevezett előítéleteknek egy meghatározó elemét. Vagyis egy olyan állásfoglalást, amely gyorsan születik, határozottan befolyásol bennünket és a mi viszonyunkat a környezetünkhöz.
De valójában nincs megalapozva.
Hogyan tudunk tehát ebben a kérdéskörben rendet – átlátható struktúrákat – teremteni?
A mi mostani igeszakaszunk – hiszen ez valóban egy olyan idézet amely a Bibliában újból és újból visszaköszön – valójában arra utal, hogy mindenféle ítélet hozatal akkor kerül helyére és akkor lesz valóban gyümölcsöző, egyértelmű útbaigazítást közvetítő ha ez az ítélet Jézus Krisztus személyéhez kötődik. Úgy is mondhatnánk, hogy ha ezt az ítéletet odaadjuk, rábízzuk arra a valakire, akinek egyedül van arra kompetenciája, hogy ezt az ítéletet valóban pártatlanul, de ugyan akkor mindenki számára elkötelező módon vitelezze ki.
Hiszen ahogy az egyik ismerősöm mondta, aki rendszeresen járt börtönbe – hogy az ott raboskodóknak lelki támaszt nyújtson – azt tapasztalata mindenki, akit megkérdezet: „ártatlanul szenved itt”.
Egyetlen egy emberrel találkozott benti munkája során, aki azt mondta, hogy
„… én megérdemeltem, hogy ide kerültem.”
Ezzel az emberrel tudott aztán úgy segíteni, hogy valójában alapvetően megváltozhatott az élete. De miért is mondtam ezt el? Mert az ítélet igazán abban a vonatkozásban válik mindannyiunk számára nehezen megfoghatóvá, hogy az ítélet jogossága, minket érintő üzenete, az a lehető legkevesebb alkalommal válik nyilvánvalóvá. Még ha úgy mond megérdemelt is a büntetés, akkor is az esetek többségében az ítélet által érintetettek nagy része vitatja azt.
Hogyan lehet most tehát valóban igazságot tenni?
Hát úgy, ahogyan arról Jézus Krisztus is arról beszélt, hogy a párbeszédnek a tétje – ebben az összefüggésben – a valódi ítélete, az nem a különféle állásfoglalások összeméréséből fakad. Hanem az egyes, a párbeszédben résztvevő személyiségek életének gyümölcséből származik. Hogy ezt ő hogyan érti, olvassuk el a Máté evangéliuma 25. fejezetéből a 31. verstől kezdődő szakaszt.
Amikor pedig az Embernek fia eljön az ő dicsőségben és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára, összegyűjtenek eléje minden népet ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.
Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz, jöjjetek Atyám áldottjai, örököljétek a világ kezdetet óta számotokra elkészített országot.
Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok. Jövevény voltam és befogadtatok. Mezítelen voltam és felruháztatok. Beteg voltam és eljöttetek hozzám.
Akkor így válaszolnak neki az igazak: Mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna? Vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna? Vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen, vagy börtönben, hogy elmehettünk volna hozzád?
A király így felel majd nekik:
Bizony mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is, a legkisebbel az atyámfiai közül, akkor velem tettétek meg.
Akkor szól a bal keze felől állókhoz is. Menjetek előlem átkozottak. Az ördögnek és az ő angyalainak elkészített örök tűzre. Mert éheztem és nem adtatok ennem. Szomjaztam és nem adtatok innom. Jövevény voltam és nem fogadtatok be. Mezítelen voltam és nem ruháztatok fel. Beteg voltam, börtönben voltam és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki:
Uram, mikor láttunk volna téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegnek vagy börtönbe lévőnek, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik:
Bizony mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezekkel eggyel a legkisebbekk közül, velem nem tettétek meg. Ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.
Ez a magyarázat, amelyben Jézus Krisztus a párbeszéd ítéletéről beszél, ez a magyarázat nagyon sajátos, mert hogy az utolsó ítélet, az emberi élet megmérettetetése kapcsán nem valamiféle hitvallást kér számon.
Még csak nem is valamiféle keresztény életvitelt, hanem a kiszolgáltatottak, nincstelenek felé való kinyílást.
Úgy fogalmazza meg itt Jézus szó szerint: éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetetek hozzám.
Ezek az állapotok mind-mind olyan élethelyzetek az ember életében, amikor a kiszolgáltatottság teljességét éli meg. Nem tud kiszabadulni a börtönből, hiszen oda zárták. Nincs lehetősége arra, hogy jól lakjon mert nincsen rá semmijen erőforrása, egyre éhesebb és éhezik. Beteg, magára hagyatott. Ebben a betegségében nincsen senkije, aki meggyógyítaná, meglátogatná.
Ez a magárahagyatottsága, elveszettsége, kiszolgáltatottsága az embernek valaki után kiállt.
Az után a valaki után, aki ezt észre veszi, aki üzenetet érez belőle. Egy olyan üzenetet, ami őt éppen arra indítja, hogy a másikhoz közelebb lépjen. Ez az indítás az, ami tulajdonképpen a párbeszédnek a kulcsa.
A párbeszéd mindig arról az indítékról szól, ami arra ösztönöz bennünket, hogy közelebb lépjünk a másikhoz.
Egy olyan ösztönzés ez, amely bennünket megerősít a jó cselekvésére. A lényegre hívja fel a figyelmet. Abban akar mindannyiunkat megszólítani, hogy vajon észre vettük e már a környezetünkben élő kiszolgáltatottakat? Vajon az ő kiszolgáltatottságuk ösztönöz e bennünket arra, hogy tegyünk ez ellen a kiszolgáltatottság ellen? Ugyan akkor itt van egy nagyon fontos párhuzamos igehely.
Ami ezt a programot még jobban pontosítja. Más helyeken, más evangéliumi szakaszokban ugyan is azt olvassuk hogy – amikor Jézus elmondja azoknak, akik nem törődtek vele és nem foglalkoztak az ő útmutatása szerint a rászorultakkal – ezek az emberek fölhorgadnak. Azt mondják:
Na de kérem, mi a te nevedben űztünk ki ördögöket, támasztottunk fel halottakat. Hát nem a te nevedben hirdettük Isten igéjét az utcákon mindenhol? Hát miért mondod nekünk azt, hogy nem látogattunk meg téged? Hát ez nem sokkal, de sokkal látványosabb, hatékonyabb amit mi teszünk?
Jézusnak a válasza – ott ebben a kiegészítő történetben – az, hogy
“…nem ismerlek benneteket.”
Az igazi kérdés tehát éppen ez. Jézus nevében, rá hivatkozva úgymond látványos dolgokat cselekedve nem éppen az történik, hogy eljátszuk az utolsó esélyét is annak, hogy az ítéletben a mi életünk ne semmisüljön meg? Vagy úgy is megfogalmazhatnám, hogy amikor a kereszténység tulajdonképpen semmi más, mint egy fajta társadalmi együttélési norma vagy valamiféle egyházi szervezet, amelyik üzemeltet iskolákat, intézmények különféle fajtáit. De valójában ez fajta, a kiszolgáltatottakhoz odaforduló szeretet hiányzik belőle? Nem éppen ebben a vonatkozásban fog majd nyilvánvalóvá válni az, hogy minden összedől, amit nem ebből a belső indítékból tettünk?
Éppen ez az igeszakasz arra hívja fel a figyelmet, hogy
kezdjünk el foglalkozni azzal, ami jelentéktelen.
Hogy összpontosítsunk azokra, akiket mások teljesen lényegtelen embereknek látnak és éppen ezért átlépnek rajtuk. Érezzünk rá arra, hogy éppen ezek a döntéseink lesznek azok, amelyek azon az úgynevezett utolsó ítéletkor Jézus tanúsága szerint életünk vonatkozásában a végső érveket szolgáltatják. Isten ugyan is, az ő fiának, Jézus Krisztusnak tanúsága szerint, nem arra kíváncsi, hogy milyen látványos akciókat szerveztünk, hogyan vettünk részt Afrika összes éhezőjének megsegítésében és sorolhatnám. Hanem azt fogja vizsgálni, hogy ott ahol belebotlottam egy kiszolgáltatott, magatehetetlen, meghálálásra alkalmatlan, képtelen emberbe ott vajon hogyan reagáltam?
Kész voltam e az ő kiszolgáltatottságát, mint az én nekem szóló kérdést megérteni?
Akarsz e rajtam segíteni, mondja kicsoda is? Jézus Krisztus. Ebben az összefüggésben lesz aztán a párbeszéd ítélete olyan világos üzenetté számunkra. Hiszen miről is van itt szó? Tulajdonképpen a lényeg éppen az, hogy Jézus Krisztus folyamatosan mindenkit arra ösztönöz, hogy a másikkal kezdeményezett párbeszédben vegye észre és rezonáljon a másik kiszolgáltatottságára. De nem úgy, hogy kihasználva azt átlép felette. Hanem úgy, hogy segítségére siet. Segít ennek a kiszolgáltatottságnak a feloldásában, átformálásában.
Hogy ez a kiszolgáltatottság találkozási pont lehessen a mindenható Isten mindent legyőző szeretetével.
Ez a párbeszéd ítéletének csattanója, mert hogy ez valójában nem arról szól, hogy valaki is azért jött, hogy elítéljen bennünket. Jézus Krisztus éppen ezt erősíti meg, amikor azt mondja:
Én nem azért jöttem, hogy elítéljem ezt a világot, hanem azért, hogy megtartsam azt.
Ő tehát arra akar bennünket felkészíteni, hogy az ítélet napján ne kelljen szégyenkeznünk. Ne kelljen attól tartanunk, hogy hiábavaló volt minden. Hanem legyen rá erőnk és ugyanakkor akartunk is, hogy életünk igazi tétjét újból felismerjük, komolyan vegyük. Ez pedig az, hogy nem a szépen hangzó szólamainkra lesznek majd kíváncsiak. Nem ezek visznek bennünket előre. Hanem egyedül azok a gesztusok és lépések, amelyek talán mások előtt nem érnek semmit. Amelyek kapcsán a környezetünk nem tapsol meg és nem mondja azt, hogy na ez igen, te aztán népszerű ember vagy. De amelyeknek kapcsán, ahogyan Jézus Krisztus máshol fogalmazza ezt:
A ti Atyátok, aki titkon néz, megfizet nektek nyilván.
Nyilvánvalóan, egyértelműen vissza fogja igazolni az életünk érzékenységét a kiszolgáltatottak néma sikolyára. Itt szeretnék még egy kört beiktatni. Amikor nagyobb közösségekről beszélünk. Legyenek ezek akár civil közösségek, egyházak. Sőt beszélhetünk akár egy ország közösségéről is. Akkor ezeknek a közösségeknek a minősége is alapvetően azon áll vagy bukik majd, hogy mit kezdtek a saját kiszolgáltatottjaikkal? Hogyan reagáltak rájuk?
Volt e bennük vágy arra, hogy ezt a kiszolgáltatottságot csökkentsék?
Vagy azt kell inkább elmondanunk magunkról, hogy kegyetlenek voltunk a kívülállókkal szemben, mert annyira mások, mint mi. Kegyetlenek voltunk a kisebbségi sorból származókkal szemben, mert annyira elmaradottak hozzánk képest. Kegyetlenek voltunk a hátrányos helyzetűekkel szemben, mert túllépve rajtuk csak akadályt láttunk bennük, a mi önmegvalósításunk akadályát. Kegyetlenek voltunk, mert az előítéleteinkre hallgattunk. Nem kérdeztük meg őket, hogy kik ők valójában és mit akarnak. Ebben az összefüggésben számomra ez a legfontosabb kérdés, hogy vajon most tovább ragaszkodok e az általam hozott ítéletekhez, az előítéleteim ócska bilincseihez vagy
engedem, hogy a Mindenható Isten legyen az én életemnek az egyetlen bírója?
Hiszen ahogy ő máshelyen, éppen az úrvacsora alapigéjében mondja,
ha mi ítélnénk magunkat, nem ítéltetnénk el.
Hiszen mi mindig felmentjük magunkat. Viszont, ha ő általa ítéltetünk, akkor taníttatunk, hogy a világgal együtt el ne vesszünk. Hogy a saját előítéleteinknek, hamis vágyainknak, önző – a mások kiszolgáltatottság felett átlépő – természetünknek ne legyünk áldozatai.
Mert mindegyikünk fölött elvégzett dolog, hogy eljön az ítélet. Számot kell adnunk, mind azzal, amit tettünk vagy éppen elmulasztottunk. Éppen ezért olyan fontos az, hogy ez a mostani korszak – benne az a nyúlfarknyi kis rádióműsor is – tanítani akar bennünket. Tanítani és érzékenyíteni, hogy ne engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy saját téves ítéleteinket ruházzk fel a tévedhetetlenség nimbuszával. Ne szégyenüljünk meg már akkor, amikor késő változtatni. Hanem engedjük meg, hogy a mindenható Isten most változtassa meg életünknek alapvető mentalitását, ritmusát. Most szólíthasson meg. Most, amíg még nem késő. Most tudjunk megbarátkozni az ő ítéletének egyetlen mozgatórugójával, amely ebben a kérdésben foglalható össze:
Mit kezdesz a kiszolgáltatottakkal?
Hogyan viszonyulsz hozzájuk? Befogadod őket? Kinyitod a szívedet előttük? Kiállsz mellettük? Nem azt kérdeztem, hogy tüntetsz e? Hogy transzparenseket emelsz e a magasba, kit szidsz éppen? Hanem kiállsz e a kiszolgáltatottak mellett, akiknek nincs hangja? Ha igen, nem lesz félni valód. Kívánom, hogy így tudjunk mindannyian megállni az ítélet napján.