Ha ezt a szót halljuk, hogy „lélek”, akkor óhatatlanul magyar nyelvünknek egy sajátos szójátékára gondolunk. Lélek. Lélegzet.
Ez a szóösszefüggés éppen arra utal, hogy az ember lelkében egy megelevenítő, életet adó erőt érzékelünk. A lélek, ahogyan a lélegzet is az ember személyiségének megelevenítő erőhordozója.
Így közelítünk hozzá mi is. Amikor a lélekről van szó ebben a csodálatosan megfogalmazott tömör, ősi szövegben – az Apostoli Hitvallásban – akkor ez a hitvallás most azt hangsúlyozza, hogy minden létezésnek és jelenségnek a középpontjában egy megelevenítő erő van. Mely ráadásul nem valamiféle személytelen világenergia, hanem
a személyes Isten megjelenése és kiáradása közöttünk.
Ahogyan ugyan is a lélegzet is egy-egy élőlény személyes tulajdonaként jellemvonásaként jelenik meg. A lélegzet nem valamiféle általános világenergiaként fúj ide-oda, hanem minden egyes emberben, élőlényben külön-külön jelenik meg, külön ritmussal.
Miután elszállt a lélek, elszálljon a lélegzet is. Ebben az összefüggésben most szeretnék annak a gondolatnak a nyomába szegődni, amely azt az alapkérdést feszegeti:
Ez a megelevenítő erő jelen van e az életünkben és mennyire érzékeljük a jelenlétét?
Nem csak saját, hanem környezetünk működésében is. Egy olyan rövid, Jézus Krisztustól származó üzenettel szeretnék kezdeni, ami szerintem ezt a kérdéskört alapvetően meghatározza mind a mai napig. Jézus Krisztus így fogalmaz amikor a tanítványokat bátorítja és egyben figyelmezteti is életük valódi tétjére. Azt mondja:
“Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek, mert a lélek az kész, de a test erőtlen.”
Ebben a rövid megfogalmazásban két nagyon fontos gócpont található. Az első gondolati hangsúly oda esik, amikor azt mondja Jézus Krisztus, hogy az életünket újból és újból körülveszi a kísértés vagyis az a belénk maró hatás, amelyet nevezhetnénk sokféle módon, de mindig ugyanazt munkálja, hogy az erő elszálljon belőlünk. Hogy az élettel teli, dinamikus hordozó ereje kiszálljon – vagy legalábbis háttérbe vonuljon. Mint az apálykor a tenger, visszahúzódik. Vagy a mikor a rozsda megtámadja a fémet, aminek következtében az elveszíti alakját és teherbíró képességét.
Valahogy így kell gondolnunk a lelkünkre, amely a mindennapok pörgésében, feladataiban folyamatosan keresi azokat az erőforrásokat, amelyek segítségével megújulhat. Ezeknek az erőforrásoknak a hiánya tesz bennünket aztán erőtlenné. Okozza azt, hogy egyre inkább alkalmatlanokká válunk a párbeszédekre. Nincs erőnk meghallgatni már a másikat és odafordulni felé, az ő gondolatait, érzéseit meghallani, ezekbe belehelyezkedni. Elfogyott az erő. Ezekben a kihívásokban, ahol már a rutinszerűen odadobott mondatok, a gyorsan megoldásra törő akarat már rég nem elég, ezekben lesz igazán égető a kérdés, – ez Jézus Krisztus mondanivalójának másik fele:
Vajon imádkozunk e azért, hogy ez a Szentlélek, ez a lelkünket újból erővel megtöltő lélek megjelenjen az életünkben?
Itt szeretnék egy következő nagyon lényeges mondatra utalni. Ez pedig a lélekkel való betöltekezés, a Szentlélekkel való keresztségnek a gondolata. Nagyon sokan – egy bizonyos vallási felfogásból – úgy gondolják, hogy ezt a fajta elképzelést, látást egyrészt ők képviselik helyesen, más részt pedig erre a fajta látásra kellene mindenkinek eljutni ahhoz, hogy valóban erőtől duzzadó, a nehézségekkel, kockázatokkal és kihívásokkal jól megküzdeni tudó életté váljon az, amit élnek.
Nyilvánvalóan nem valamiféle tanításbeli különbözőségről, vagy különcségről van itt szó, hanem sokkal inkább egy olyan gondolatiságról, amely úgy gondolja, hogy aki ezen és ezen az úton jár, arra utalva amelyet én-mi-ők helyesnek tartunk, az majd erős lesz lelkében és meg tud küzdeni minden kihívással. Csak hogy a párbeszéd lelke éppen arra akar bennünket figyelmeztetni, hogy saját igazságunkat szajkózva, saját meglátásainkat képviselve – mint egyedüli üdvözítő megoldásokat – nem a párbeszédnek, hanem a leuralásnak a lelkét, szellemiségét fogjuk csak megismerni és továbbítani.
Éppen ezért az úgynevezett Szentlélek keresztség körüli vitában, zűrzavarban, veszekedésben jó lenne végre a lényegre összpontosítani. Nem az a lényeg, hogy ki milyen felekezethez tartozik és ki hogyan imádkozik és mit ért meg és mit hogyan nem ért. Hanem az a lényeg, hogy ez a megelevenítő erő ott van e az ő életében? Ennek a megelevenítő erőnek a hatása nem abban fog megmutatkozni, hogy nekem igazam van és hogy az én felekezetem vagy istenképem fog egyedül helyesnek mások előtt is érvényesülni, hanem arról van szó most, hogy vajon az élet gyakorlati kihívásaiban, amelyek mind-mind leszívják az erőimet, mind-mind újabb megoldhatatlan stressz helyzetek elé állítanak, hogy vajon ezekben megélem, megtapasztalom – vágyom e – azt, hogy Isten Szent Lelke újból erővel töltsön el.
Mert gondoljunk csak a tanítványokra. Ezek az egyszerű emberek mielőtt elindulnak a világba, hogy mindenhol hirdessék ezt az új, megelevenítő, valóban vitális energiával teli istenképet, a Názáreti Jézus Krisztus párbeszédre hívó, mindenki előtt nyitott és mindenkit személyválogatás nélküli szeretettel fogadó látásmódját jelzik egyértelműen. Ez nem magadtól megy. Ez a fajta új világlátás egyedül az Isten Szent Lelke által működik.
Ő az, aki erőt ad neked, életet teremt, megújít téged, újból a hónod alá nyúl és talpra állít téged.
De vajon hogy teszi ezt? Két Bibliai idézetet szeretnék ez ügyben ismertetni és röviden megmagyarázni. Az egyik a Biblia első lapjain található. A teremtés történet kezdetén, amikor is azt olvassuk, hogy Isten Lelke, vagy is a Szentlélek ott lebegett a vizek felett. Ez a lebegés a héber eredetiben azt jelenti, hogy „ott kotlott a vizek felett.” Ő költögette ki, mint ahogy a kotlós kikölti a tojásokat. A mennyei Atya teremtő akaratát Ő jelenítette meg, tette valóságossá, láthatóvá, érzékelhetővé, tapinthatóvá mind azt, amit a mennyi Atya az Ő csodálatos rendje szerint kigondolt és megalkotott. Ez azóta is így van. Isten Lelke az alkotás, a teremtő akaratnak a Lelke. Isten Lelke az, amelyik a pusztulás, leépülés, kilátástalanság felett lebegve, mint egy kotlós kikölti az újra kezdés, a talpra állás, a felépülés energiáit.
Ő az aki, így szólít meg minket és így akar most is szívünkben egy új világot megteremteni. Amely nem a régi elpusztításáról szól, az úgynevezett régi uralkodó osztálynak a háttérbe szorításáról vagy megsemmisítéséről. Hanem a szíveknek a megváltozásáról, az indítékoknak a megújulásáról szól. Hogy végre most már ne az önzőségünk béklyóiban vergődve akarjuk egymást kölcsönösen elpusztítani hadd tudjunk ez által a Szentlélek által meg újulva mi is másokat megújítani. Ha párbeszédet akarok, akkor kell nekem ez az Isteni Lélek, aki egyedül képes és le is tudja leküzdeni a lefelé húzó erők sötétségét.
De ha ez valóban kell nekem, akkor még egy dologra szükségem van. Ez pedig a hívó szónak való engedelmesség. Ez a hívó szó ez nem hangos. Ahogyan a Biblia is mondja: nem kiabál és nem lármáz az utcákon. Ez a hívó szó nem reklámokban hirdeti magát, de egyértelművé és világossá teszi, hogy:
Ő bennünket megvédeni akar.
Ez a hívó szó egyértelművé és világossá teszi, hogy ha hallgatunk rá, akkor biztonságban vagyunk. De azt is egyértelművé teszi, hogy ezt a döntést mi hozzuk meg. Valahogy úgy, amikor Jézus is Jeruzsálem látképével maga előtt, ahogyan megáll Jeruzsálemet övező hegyen és a városra tekintve sírni kezd, mert az mondja:
„Hányszor akartalak összegyűjteni, mint a kotlós a kiscsirkéit, de te nem akartad. Íme pusztán hagyatik a te házad.”
Itt arra a szörnyű ostromra gondolt, ami Titusz idejében történt, aki Krisztus után körülbelül hetvenben a római légiókat vezetve megostromolja a zarándokokkal teli Jeruzsálemet és a kor beszámolói szerint körülbelül másfél millió ember halálát okozó vérengzés következik. Ahol valóban nem marad kő kövön és a csodálatos templomból is csak a máig látható sirató fal marad emlékül. Igen, ha halljuk, hogy valaki, mint a kotlós a kiscsirkéit a veszély elől szárnyai alá akar gyűjteni bennünket és mi nem engedünk ennek, akkor meg fogjuk tapasztalni a veszély pusztító erejét. És a Szentlélek éppen ebben akar mellénk állni,
hogy figyelmeztessen önmagunkra számítva nem tudunk előbbre jutni!
A saját erőnkbe kapaszkodva nem tudjuk az életünket talpra állítani, ahogy szokták mondani, magunkat hajunknál fogva kirángatni a sárból. Szükségünk van egy olyan erőforrásra, aki kiapadhatatlan erőtartalékokkal rendelkezik, aki képes bennünket folyamatosan megújítani.
Aki képes magárahagyatottságunkban, depressziónkban, csüggedésünkben és reménytelenségünkben újból és újból elmondani nekünk, hogy van következő lépés. Van nem csak kiút, hanem kiteljesedés is. Ez az, amit egy ősi történet szemléltet. Ez az ősi történet Izrael népének a szabadulás története az egyiptomi fogságból. Ez a történet, 10 csapással kezdődik, amikor is a még rabszolga sorban élő nép azt tapasztalja meg, hogy Isten különféle csapásokat hoz egész Egyiptomra, de úgy, hogy ezek a csapások ott, ahol ők laknak nem érvényesülnek. Ott nincs jégeső, pestis járvány. Ott nincsenek szörnyű fekélyeket okozó böglyök. Ott nincs mindent – ami a szabadban van – elpusztító jég eső. Amikor az Egyiptomiak látják ezt a különleges védelmet, amit Isten az izraelitáknak nyújt, akkor vannak olyanok, akik hisznek ebben a védelemben.
Ezek az emberek az egyiptomiak közül átveszik mindazokat a szokásokat, engedve a figyelmeztetéseknek, amelyeket Isten az ő népének figyelmeztetésül előre megmond. Például, amikor a jégeső jön elmondja, figyelmeztetve mindenkit, hogy vigyék be az állatokat és az embereket. Senki ne legyen kint a szabadban! Mert aki kint van, az meg fog halni, mert olyan pusztító erejű lesz ez a jégeső.
De van még időtök!
Egy egész napotok van még arra, hogy védelembe helyezkedjetek, a szárnyaim alá jöjjetek – Jézus szavával élve – mert ha megteszitek, nem lesz bajotok. Olvassuk a tíz csapásról szóló történetben a negyedik csapásnál, bizony voltak az egyiptomiak közül már ekkor olyanok, akik hallgattak Mózes figyelmeztetésére. Bevitték a szolgáikat, állataikat védett helyre és nekik nem lett semmi bajuk. De azok akik nem hallgattak, akik nevetségesnek tartották, azokra már ez a védelem nem tudott kiterjedni. Azok nyomorultul elvesztek, mert nem vették komolyan a figyelmeztetést.
A Szentlélek tehát két irányban van jelen az életünkben: újjá teremtő kreatív erőként és az életünk sorsára előre figyelmeztető csodálatos jövőbe „sejtésként”.
A kérdés csak az, hogy az ő szava, útmutatása érvényesül e az életünkben? Mennyire vesszük komolyan? Ez a „mennyire vesszük komolyan” ott kezdődik, hogy egyáltalán mennyire vesszük komolyan a saját lelkünket?
Mennyire vesszük komolyan azt, hogy igen is, a lélek hordozza az életet?
Az életet nem a külső kirakat dolgok hordozzák. Az életet a lelkünk hordozza. A lelkünket kell táplálni ahhoz, hogy az élet valóban ki tudjon teljesedni bennünk. Mert megint csak Jézus Krisztus szavával élve megnyerhetjük az egész életet, az egész világot. Lábaink előtt heverhet minden hódoló, a rajongók milliói küldhetnek nekünk mindenféle különleges kéréseket, vagy csak egy autogramot adjunk, de ez mind-mind képtelen és alkalmatlan arra, hogy a lelkünket táplálja.
Nekünk ettől többre van igényünk. Többre vagyunk teremtve és elhívatva. Nekünk a Szentlélekre van szükségünk. Arra az Isteni Lélekre, aki meg tud bennünket újítani, ki tud bennünket hozni csüggedéseink mocsarából. Arra a Szentlélekre, akiről azt mondja Jézus Krisztus, hogy olyan mint a szél.
Zúgását hallod, nem tudod, hogy honnan jön és hova megy, de akik Lélektől születtek, azok igazodnak hozzá.
Hogyan is? Valahogy úgy, ahogyan a vitorlás hajó hozzá értő vezetői. A vitorlás hajó nem határozza meg a szelet. De a vitorláit tudja úgy igazgatni, hogy a szél lehetőség szerint teljes sebességgel tudja őt előre vinni, egyre közelebb a célja felé. És így tudjuk mi is meghatározni életünk irányát. Nem mi leszünk azok, akik az erőt fölkorbácsoljuk, „lehívjuk” varázsszavakkal. Mindenféle természetgyógyász eszközökkel magunkhoz láncoljuk. Nem. Az Istennek ereje, megelevenítő, figyelmeztető Lelke arra fúj, amerre ő akar.
De mi, hogyha bölcs és okos hajósok vagyunk, akkor az életünk hajóját úgy fogjuk igazgatni, hogy ennek az Isteni Szélnek minél nagyobb energiáit tudjuk befogadni a szívünkbe. Ezért van arra szükségünk, hogy érzékenyítsük magunkat erre a csodálatos erőre. Ezért van arra szükségünk, hogy valóban higgyünk a Szentlélekben, elfogadjuk nyitott szívvel. Hogy rajta múlik valóban minden. Nem az okoskodásainkon, nem is az igaz hitünkön, és mindenféle egészséges vagy egészségtelen életmódon.
Hanem alapvetően azon áll vagy bukik minden, hogy Isten Szentlelke birtokba vehette-e az életünket?
Megújíthat bennünket? Figyelmeztethet-e bennünket? Hallgatunk-e rá? Engedjük-e, hogy átjárjon bennünket. Mert ne felejtsük el, a lelkünk tényleg kész, de a testünk sajnos mindig is erőtlen marad. Ahhoz, hogy ez a földi megkötözöttségekbe, csüggedésekbe beleroskadó személyiségünket újból és újból a távlatokra kinyithassuk, ahhoz van szükségünk erre a csodálatos mennyei erőre, Isten Szentlelkére.
Kívánom, hogy ez a Lélek mindannyiunk életét be tudja tölteni, hogy így lehessünk valóban a párbeszéd Lelkével betelve magunk is párbeszédeket megújító, megerősítő valódi közösségteremtő emberekké.