„Hiszek a Szentlélekben”
Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mi köze van a Szentléleknek a békességhez?
Hiszen, ha ezt a kifejezést halljuk, hogy Szentlélek, akkor egy olyan különleges érintésre gondolunk, ami ma nagyon divatos. Hiszen mindenhol különleges spirituális erőket sejt az ember. Ezeknek kikutatására, a velük való betöltekezésre törekszik sok-sok technika, sok-sok rejtett tudás. Mindenféle gyakorlatok, a jóga különféle áramlatain keresztül egészen a természetgyógyászat legszélsőségesebb irányzatáig mind-mind ezt a fajta célt tűzik ki maguk elé, hogy azt az úgynevezett Szentlelket, amit mindenki máshogy nevez, ezt valahogy a saját jólétük szekere elé befogják. Sokan ígérik ezt, hogy ők tudják, hogy hogyan kell ezt csinálni. Hogy kell megnyitni mindenféle csakrákat, lelkünknek mindenféle áramlatait hogyan kell kézrátétellel, sok minden egyébbel energiát átadni és befogni. Ezek mögött az elképzelések mögött mind-mind az a látásmód áll, hogy ebben a világban van egy úgynevezett Szentlélek, valamiféle különleges pozitív energia, amelyet az ember, mint a vitorlás hajó a szelet befog és akkor majd erre a széljárásra – különleges energia kiáradásra – hagyatkozva az ember majd egészen különleges, varázslatos dolgokat él meg.
Azt kell mondanom, hogy ez az elképzelés, látásmód a kereszténységen belül is – nem csak kívüle – , ahogy eddig más nagy világvalláshoz kötve mondtam. Hiszen a jóga is egy egyértelmű világvallásnak a gyakorlata. Már nagyon rég óta különféle irányzatok -akár misztikusnak nevezzük őket, akár karizmatikusnak – beszélnek ezekről a megtapasztalásokról és képviselik azok fontosságát, szükségességét.
Az nyilvánvaló dolog, hogy minden elképzelésnek, mindenféle világlátásnak a tulajdonképpeni próbája az tapasztalat, ami mögötte van, ami felsorakozik mellé, vagy is más szóval úgy mondanánk, ami követése által lehetséges. Ha a kereszténység valóban az, aminek mondja magát, ha valóban a világteremtő Istennek a lehetősége, adománya az ember felé, hogy egy új utat, – Jézus Krisztus által – „keskeny útnak” nevezett – új kiteljesedést találjunk benne, akkor mindenképpen azt kell feltételeznünk, hogy ennek kel, hogy legyenek tapasztalati elemei, amelyek mindent megcáfoló módon bizonyítják,
hogy ez egy létező valóság.
Az úgy nevezett misztikus út, vagy karizmatikus út, azonban ennél tovább megy. Nem csak egy létező valóságról beszél, hanem azokhoz az elképzelésekhez, felfogásokhoz hasonlóan, amelyeket az előbb más világvallásokból – vagy természetgyógyász – különféle transzcendens felfogásokból idéztem, nos ezekhez hasonlóan nem csak tapasztalatokról, hanem az anyagi valóságot megcáfoló tapasztalatokról beszél. Ennek kapcsán jutunk megint ahhoz a témához, amire a bevezető mondatban utaltam. Hogy tudniillik békességet munkáló párbeszéd lenne a legnagyobb kincs.
Mondom én. Persze, lehet, hogy ez nem így van.
Lehet, hogy sokan éppen ellenkezőleg arra vágynak, hogy valami különleges dolgot éljenek át:
Egy pillanat alatt halálos betegségből meggyógyuljanak, hogy gazdagok legyenek a szegények és a méltánytalanul meggazdagodottak egyszer csak elveszítsék magukhoz ragadt kincseiket. Sok féle ilyen különleges kiáradásra vágyik az ember. De hogy vajon a békesség ezek közé tartozik e, ezt bizony nagyon sokszor úgy tapasztalom meg, hogy ez bizony más másodlagos lenne.
Holott, amikor a tanítványok „Hiszek a Szentlélekben” félmondatát, mint a kereszténység lényegét megfogalmazták, akkor ezt nem azért tették, mert hogy ők is beálltak azok mellé a nagy világvallások mellé, amelyek azt hirdették, hogy mi ugyan olyan csodákat tudunk tenni, mint ti.
„Mi ugyan úgy tudunk betegeket gyógyítani, halottakat feltámasztani akár, ugyan úgy tudunk különleges csodatételeket megvalósítani, mint ti. Vagy még akár jobban, mint ti. Szóval, hogy higgyétek el, hogy érdemes „ránk szavaznotok.” Nem.
Itt egy másik dimenzióról van szó.
Erről a másik dimenzióról szeretnék beszélni. Ez a másik dimenzió ugyan is a békességnek a dimenziója. A békességnek a dimenziója, amelyben nyugodtan megérlelődnek a dolgok.
Amelyben mindennek volt kihordási ideje. Amikor meg lehet fontolni dolgokat, amikor lehet egymással kooperálva a jót, a szépet, a nemeset munkálni. Amikor nem kell a féltékenység és az egymással való rivalizálás csapdájában vergődve egymással, mint egyfajta ellenséggel bánni. A békességnek ez a különleges adománya. Ez a Szentléleknek az adománya. Szeretnék erre most egészen gyakorlati példát mondani. Jézus Krisztus, amikor ezen a földön járt valóban tett nagy csodákat is. De ezek a csodák, ahogyan az evangéliumok beszámolnak róla különösen János apostol, ezek a csodák jelzés értékű csodák voltak.
Ezek a csodák nem arról szóltak, hogy tömegével gyógyított meg embereket, tömegével támasztott fel halottakat, sorolhatnám. Hanem ezek ilyen pontszerű jelzései voltak annak a hatalomnak, amellyel Jézus rendelkezett.
De az állandósult, folyamatosan jelenlévő hatása Jézusnak az a békesség volt, amelyet maga körül teremtett.
Ez a békesség tette lehetővé azt, hogy egy olyan teljesen egymásnak feszülő, egészen különböző társadalmi rétegekből származó csapat legyen a tanítványi közösség körülötte. Akik egyébként e nélkül a békesség nélkül egymás ősellenségei lettek volna. Nézzük meg egy kicsit közelebbről. Kik voltak a tanítványok?
Először is, amit látnunk kell, hogy a tanítványoknak egy jelentős száma egy olyan emberekből állt, akik egy bizonyos családi klánhoz tartoztak.
Péter apostol rokonsága volt ez, akik testvérek, unokatestvérek voltak. Persze ők is egymás között nem mindig voltak egy hullámhosszon. De ez az akkori társadalmi viszonyokban egy nagyon erős köteléket jelentett, egyfajta véd és dac szövetséget. Vagy is, hogy természetes az, hogy akik egy ilyen családi klánból bekerülnek a tanítványi körbe, azok egymást támogatva, vezetve adják meg a hangját ennek a közösségnek. Legalább is, a kor szokása szerint ez így van.
Na de ebben a tanítványi körben ez nem egészen így volt. Ebben a tanítványi körben ott vannak olyanok is, akik a kor lenézett szakmájához – a vámszedéshez – tartoznak. Vámszedők voltak így például Márk, aki valóban egy olyan emberként jelenik meg ezekben a történetekben, mint aki valóban eladta a lelkét az ördögnek. Legalább is az akkori felfogás szerint. Aki nem átallott leülni a városkapukban. Máté hozzá hasonlóan – ugyan ilyen életvitelű ember – hozzá hasonlóan minden sarcot kirótt az ott élőkre és ebből meggazdagodott, támogatta a megszálló hatalmakat. Ez az emberi is azok közé tartozik, akiket Jézus Krisztus tanítványaként kiválaszt.
De mondhatnánk az előkelő származású, művelt orvosként működő Lukácsot. Vagy egy másik társadalmi végletet a tanítványi kör pénzügyeit is kezelték, ellátmányát biztosították. Többek között azok az asszonyok, akik Jézusnak szolgáltak és ehhez a szűk tanítványi körhöz tartoztak, hát azok között voltak prostituáltak, akik ahogyan Mária Magdalénáról beszél az Úr – hét démont űzött ki. Hát ez megint a társadalomnak egy másik véglete. Ha pedig hozzá vesszük, hogy a kor szokása szerint ott nőkkel nem nagyon álltak szóba, ők valóban csak lenézett szereplői voltak a társadalomnak, akkor Jézus Krisztusnak ez az általa biztosított odafordulása, általa biztosított kiemelkedő szerepe az ő közelében bizony megint csak hatalmas szakító próba volt.
Tudjuk jól, hogy van egy Júdás nevű – nem az Iskariótes – a tanítványok között, aki zelótaként volt felsorolva a tanítványok között. Mai szóval élve terrorista. Olyan valaki, aki a kor zelóta szokása szerint a hosszú köntösébe rejt el egy tőrt és hogyha közelébe tud férkőzni egy általa árulónak – vagyis a rómaiakkal kollaboráló honfitársának, vagy főleg római katonának – közelébe tud férkőzni, akkor hátulról leszúrja. Hát ilyen, mai szóval élve „díszes társaság” van Jézus körül. Ezek között az emberek között egységet teremteni, hogy egy irányba nézzenek, hogy egy irányba húzzanak, hogy a gondolataik, az elképzeléseik egyre inkább letisztuljanak és egyre inkább a jót, a szépet és a nemeset képviseljék. Na, hát ez aztán csak valóban valamiféle különleges energia kiáradás által lehetséges. Ezt élték meg a tanítványok.
Azt élték meg, hogy ők, akik annyira különböznek egymástól, hogy ha az egységet adományozó békesség lelke nem lett volna közöttük, akkor állandóan marakodtak volna és elfordultak volna nagyon hamar egymástól. Ezek az emberek éppen ezt a fajta csodát élték meg, hogy
Isten Szentlelke békességet teremtett közöttük.
Hogy ők együtt tudtak munkálkodni, egymást testvérként tudták elfogadni, támogatni, szeretni. Így tudtak ebben a fajta odafordulásban egymással sorsközösséget vállalni. Mindez azért volt lehetséges, mert Jézus Krisztus maga is azt mondta, János evangéliuma 14. fejezetének 25. versétől idézve: „Elmondom ezeket nektek, hogy amíg veletek vagyok, a Pártfogó pedig a Szentlélek akit az én nevemben küld az Atya, Ő tanít meg majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mind azt, amit én mondtam néktek. Békességet hagyok nektek. Az én békességemet adom nektek. De nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek és ne is csüggedjen. A békességnek Lelkét küldöm el néktek.
Ez az a különleges adomány, a Pártfogó, akit Jézus Krisztus nekünk küld a békesség lelkeként.
Ez a Lélek valóban máshogy működik, másfajta békességet munkál, mint ahogyan a világban van. A világi békesség az úgy működik, hogy azok között van jelen, akik egyet értenek. Akik egy elképzelésben forrnak össze. Nincs békesség a politikai áramlatok között. Nincs békesség akár a különböző focidrukkerek között és sorolhatnám. Békesség csak azok között van, akik ugyan azon a látáson vannak. Legalább is ez a világ ezt gondolja. Ezért olyan nehéz – sőt, ha őszinték vagyunk azt kell mondanunk, hogy lehetetlen – békességet munkáló párbeszédekben részt venni.
Mert a párbeszédek mindig különböző felfogáson lévő emberek között zajlanak
és legfeljebb csak akkor munkálnak békességet, ha az egyik elhallgat, vagy a másik beadja a derekát.
Itt azonban másfajta békességről van szó. Azt olvassuk, hogy „nem úgy adom, ahogy a világ adja.” Ez a békesség kibírja a különbözőséget, a más nézetek megmaradását, azt, hogy te az élet különböző dolgairól teljesen máshogy gondolkodsz, mint én. Ennek a békességnek a lényege az, hogy sokfajta úton, sokfajta megtapasztalás révén a békesség különböző kiáradásaival ajándékoz meg.
Ilyen kiáradás az, amikor az egymásnak ellenfeszülő emberek békejobbot nyújtanak egymásnak.
De az is a békesség különleges kiáradása, amikor olyanok, akik mindig arra törekedtek, hogy nekik legyen igazuk el tudják fogadni a másik korrekcióját. A békesség kiáradása az is, amikor elpocsékolt, lepusztuló, időt és energiát arra használok, hogy építsem a környezetemet, a kapcsolatrendszeremet. A jóra, a szépre fordítsam az erőmet. Az energiámat ne a magam középpontba tolásával fecséreljem el, hanem az összefogás drága ajándékának támogatásával.
Mind ezt miért is mondtam el? Azért, mert témánk kezdetén megjelöltem, hogy bizony ma is nagyon sokan keresik ezt az úgynevezett Szentlelket a különféle világvallásokban, energiaáramlásokban és mindenkinek meg van a maga határozott elképzelése, hogy mire szeretné használni: hogy ő végre egészséges, gazdag, boldog legyen, végre megtalálja az igazit. Vajon kinek jut eszébe azt kérni, hogy Istenem áraszd ki rám a te drága Szentlelkedet, hogy újból békesség legyen a környezetemben, hogy újból a te békességed eszközévé válljak?
Mert tulajdonképpen ez a leghatalmasabb csoda. A békességet munkáló Lelket befogadni.
A vígasztalót, aki a másikban nem az ellenfelet és nem eltaposandó riválist lát, hanem megvigasztalásra szorulót. Egy olyan embertársat, akibe kapaszkodva az életünk valóban egységesen, együtt egy közös dallammá szelídül. Én is egy része vagyok ennek a dallamnak, te is az vagy. Egy-egy hangot kaptunk mi is belénk teremtve. De ebben a békességben nem egy zűrzavaros, egymást túlharsogni akaró ordítozást lehet hallani, hanem egy gyönyörű, békességet munkáló dallamot.
Ezt a csodát egyedül Isten Szentlelke tudja véghez vinni. Nagy, különleges megtapasztalásokat, csodákat, világra szóló szenzációkat kis túlzással, mindenki képes megoldani. De egységet munkálni, olyan egységet, amely békességet közvetít minden résztvevő felé, olyan egységet, amely nem rákényszerítve van senkire, hanem amely valóban ebből a belső békességből és harmóniából fakad. Ilyen egységet egyedül Isten Szentlelke tud munkálni.
Tehát mi is lenne a párbeszéd célja?
A párbeszéd célja nem az, hogy egymást meggyőzzük. Nem is az, hogy kikiáltsuk valamelyikünket a párbeszéd győztesének.
A párbeszéd célja az, hogy a békesség ajándékában megpihenjen a lelkünk.
Ebben a megpihenésben képessé váljon olyan értékeknek a megvalósítására, amelyet az ember egyedül akkor tud kiábrázolni, ha kiszakad a magamutogatás és a maga igazságának bizonygatásából. Ha kiszakad ezekből a kényszerekből és egyedül a békesség csodálatos kincsébe merül el. Isten Szentlelke ezzel a békességgel akar bennünket megajándékozni. Amikor megkönnyebbülten fel tudunk sóhajtani, hogy lám megint csak érdemes volt küzdeni a jóért, a szépért, a nemesért. Mert ezekben megint ez a különleges békesség árad ki, amely mindenhol jelen van, ahol az ember képes a saját kis szűklátókörű érdekei fölé emelkedni. Valami örökérvényűt tovább adni a körülötte lévők számára. Itt van tehát egy csodálatos lehetőség, az igazi csoda, az ős csoda: a békesség csodája.
Akarod-e ezt a békességet?
Beakarod e fogadni ezt a békességet?
Akarod-e, hogy a te párbeszédjeid erről a békességről szóljanak?
Ha az apostolokra hallgatsz, akkor ők felajánlják neked. Fogadd be ezt a csodálatos Lelket, ahogy ők mondják, az Istennek drága Szentlelkét, aki ennek a békességnek a tanítványává akar tenni téged is.