A párbeszéd átöröklése

Az öröklés elsősorban jogi kategóriakén ismert. Örökölni lehet vagyontárgyakat, ingóságokat és ezzel együtt sok-sok vitát, akár veszekedést.

Frank Szintara állítólag úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy végrendeletében meghatározta: Aki vitatja a végrendeletét, az nem örökölhet.

Persze az életünkben az öröklés elsősorban nem vagyontárgyakon múlik, sem nem azokról szól.

Sokkal jelentősebb az a mindannyiunk életében jelenlévő örökség, amit az előző generációtól kapunk. Tudva vagy tudatlanul magunkkal viszünk. Így visszük magunkkal, így örököljük és örökítjük saját magunk párbeszédhez fűződő viszonyát is.

Ha olyan otthonban nőttünk fel, ahol a párbeszédnek helye volt, mi magunk is ezt a modellt visszük tovább. Ha magunk egy párbeszédet nélkülöző, tiltó közegben vagyunk jelen, akkor valószítnű a következő generáció is ugyan ezt a mintát fogja örökségként magával vinni.

A pszichológia nyelvén transzgenerációs összefüggésnek nevezik. Olyan örökség ez, ami generációkon át ível, elsősorban családi rendszerekben, de egyéni életutakban is megjelenik, tovább adódik.

Mi most, amikor ennek a modellnek a generációkon átívelő hatásáról gondolkodunk együtt, arra az Apostoli Hitvallásból idézett szakaszra szeretnénk visszanyúlni, amely szól:

„Onnan jön el ítélni és holtakat.”

Ebben a félmondatban tulajdonképpen egy hatalmas, az egész világot átívelő korszakról beszélünk. Az ítélet, a valaminek nyilvánvalóvá válása, valakinek a megmérettetése. A párbeszédre való készségemnek vagy éppen tagadásának, életutamnak a súlya vagy súlytalansága megméretik. Ítélet alá kerül, de nem csak az én életemben, hanem azoknak az életében is, akik ezt az örökséget tovább viszik. Megélik. Azzal kapcsolatosan állást foglalnak elfogadva vagy tagadva azt.

Ez még nem minden. Az állásfoglalás önmagában még semmire sem biztosíték. Semmilyen módon nem húzza alá, nem hangsúlyozza azt, hogy mostantól kezdve más lesz vagy éppen hogy úgy lesz, ahogy eddig volt. Egy másfajta összefüggésről van itt szó. Tulajdonképpen úgy lehetne mondani, hogy

a generációkon átívelő áldás vagy átok

összefüggése az, amiről itt most közösen gondolkodnunk kell. Ez mit jelent?

Hogy a pozitívumok még pozitívabbá, a negatívumok pedig egyre sötétebbé vállnak az életünkben ahogy haladunk előre. Ez nem csak a saját életünkre igaz, hanem generációkra nézve is. Az el nem ásott csatabárdok azok generációkon keresztül újra és újra előre tolulnak és kezünkbe kerülnek. Lehet, hogy nekünk már kihullott a kezünkből, de a következő generáció megint felveszi, kiássa és arra használja, hogy ártson vele.

A döntés az nem egyszerűen ott húzódik és csak annyi a tétje, hogy szőnyeg alá söpörjük, vagy elássuk-e időlegesen a csatabárdot. Hanem a döntés gyakorlatilag ott húzódik, hogy vajon egyértelműen modellt váltunk-e?  A párbeszédre való képtelenség, az elnémulás átkot hozó modelljei helyett

választjuk e az egymás felé közeledés, odafigyelés modelljét?

Ez döntés nem egyszerű. Ez a döntés egy sors szerű döntés. Nem az udvariasságról szól, nem valamiféle józan belátás mellékterméke, itt valójában sok-sok generáció által magából kiizzadt gyötrő következményéről van szó. Ezzel a felismeréssel valamikor, valamelyik generáció találkozik. Visszafordíthatatlanul akkor dönteni kell.

Mi lesz ezzel a felismeréssel?

Először egy irodalmi példát szeretnék mondani. Jack Londonnak egy nagyon érdekes – engem nagyon megfogó – elbeszéléséről, amely vadnyugaton dúló családi háborúknak a történetét dolgozza fel.

Nagyon szemléletes ez az elbeszélés, amelyben a két vérbeli cowboy család  azon kapott össze, hogy az egyiknek eltévedt a tehene a másiknak a birtokára. A család elment érte, hogy visszahozza, előkerültek a fegyverek. Eldördült valamelyik pisztoly és meghalt az idegen területre belépő család tagja.

Nos, ebből egy vége-hossza nélküli öldöklés lett. Hol az egyik, hol a másik oldalon haltak meg az emberek. Míg végül egy fiú maradt az egyik családban is és a másik családban is. De itt, ezen a ponton – miközben a harmadik generációról beszélünk –

megváltozik a történet íve.

Nem egy végső nagy összecsapásra készülődnek. Pontosabban az egyik családban igen. A másik családban élő fiú elhatározza, hogy ő elhagyja ezt az átkozott helyet és elindul a városba szerencsét próbálni.

Egy hajnalban eltűnik és valóban egy közeli nagyvárosban próbál szerencsét. Ott oly annyira sikerül ez neki, hogy először egy ügyvédi irodának hivatalsegéde, később ott alkalmazott ügyvéd lesz belőle.

Csak hogy a másik családnak megmaradt egyetlen tagja még a régi mintában gondolkodik.

Egész életét arra teszi föl, hogy még az ő életében elintézi ezt a véres vitát a maga módján. Felkeresi, utána megy – akár hová bujkál a másik család utolsó, életben maradt sarja – és meg fogja ölni. Végül sok-sok tudakozódás után meghallja, hogy ez a fiatal ember, aki elmenekült előle, valahol a városban kószál. Hát fogja magát, felcsatolja a pisztolytáskáját és bemegy abba a városba.

Ott olyan furcsa dolgokat lát, amiket a vidéken sosem. Villamos szaladgál az utcán, rendőrök sípolnak a kezdődő motorizációban az autókra, felhőkarcolók magasodnak az égbe. Rengeteg ember jár-kel. Lökdösik, taszigálják.

Nem látja, hogy majdnem a villamos alá téved?!

Vigyázzon magára, maga mamlasz… mondják neki. Ebben a nagyvárosban minden bosszúszomját elveszítve, egyre kisebb és félénkebb emberként éli meg önmagát. Egyszer csak ahogy itt bóklászik az úton, teljesen elveszve, már azt sem tudja merre van, szembe jön vele az általa üldözött fiatalember. Ami miatt elmondom ezt a történet, az éppen ez a jelenet. Jack London nagyszerű írói vénával formázza meg ezt az egymásra találást. Ami a régi környezetben, az utcán egymásra forduló pisztolypárbajok hőseiről szólna. Itt azonban egy magatehetetlen, egy elveszett és ebben a városi miliőben otthon lévő ember találkozása.

Akinél nincs pisztoly és nem tudja megvédeni magát, nem tud visszalőni. De ebben a jelenetben odalép a másikhoz és azt mondja:

„- Szervusz Joe, hol jársz te erre? Mi van veled? Gyere, meghívlak egy ebédre aztán elbeszélgetünk.”

Ez a megszólítás aztán elegendő, hogy a több generáción keresztül átívelő bosszú ördögi köre egyszer csak megszűnjön.

Tehát ki kell lépni a játszma adott kereteiből,

abból az általunk kreált rendszerből ahol az adokra mindig a kapok a válasz, „amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten.”

abból az általunk kreált rendszerből ahol az adokra mindig a kapok a válasz, „amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten.”

Újból és újból meg van előre írva a forgatókönyv. Ahol a „ha te így, én akkor úgy” válaszaként egyre jobban belemerülünk az emberi szembefordulás, a párbeszéd helyetti gyűlölet és gyűlölködés útvesztőibe. Éppen ebben a vonatkozásban figyelmeztet most bennünket ez a rövid idézet: Eljön ítélni élőket és holtakat.

Vagy is, amit elrontok, ami az életemben megalkuvás a lefelé húzó sötét erőkkel, az nem csak én rám fog hatni.

Nem csak az én életemben hoz majd átokhozó gyümölcsöket,

hanem a következő generációban is.  Ahogy a fenti történetben is ez az újból és újból lefelé húzó spirálban vergődő két család akkor tudott megbékélni, amikor egy egészen új életszituációba került: Amikor ez egyik fél végre kilépett onnan. Mint hogyha a sakktábláról az egyik figura lelépne és többé nem akarna az előre megírt forgatókönyv szerint működni. Amikor ez megtörténik, akkor változik meg alapjában véve a helyzet.

Úgy azt is kérdezhetnénk magunktól, hogy

le akarunk-e lépni a sakktábláról?

Vajon hajlandóak vagyunk-e a transzgenerációs örökségünket, a bennünket ismétlődően meghatározni és gúzsba kötni akaró örökségünket le akarjuk-e tenni?

Mert a mennyi Atyának más szándéka van. A János evangéliuma 9. fejezetében olvasunk erről. Amikor Jézus találkozik a vak koldussal megint csak egy transzgenerációs kérdés vetődik fel.

Amikor Jézus tovább ment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle. Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született? Jézus így válaszolt. Nem ő vétkezett, nem is az ő szülei. Hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei. Nekem amíg nappal van annak a cselekedeti kell cselekednem, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat.

Amíg a világban vagyok, addig a világ világossága vagyok.

Ezt mondta és a földre köpött. Sarat csinált a nyállal és rákente a sarat a vakon született szemeire. Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában, ami azt jelenti: Küldött. Az pedig elment, megmosakodott és már látott amikor visszatért.

Hogyan is kezdődik ez a történet? Látunk egy nyilvánvaló fájdalmas, tragikus hiányt. Előttünk áll egy vakon született. A kérdés vele kapcsolatosan a következő: Ő vétkezett vagy a szülei?

Ezt a tragikus hiányt ő hozta létre? Az ő tragikus sorsának kelléke vagy még az előző generációból örökölt? Ez a vakság, érzéketlenség ez az ő döntéseinek következménye vagy az előző generáció vak életmódjának logikus, tragikus következő lépése? Ezt a kérdést Jézus úgy válaszolja meg, hogy itt nem ez a kérdés, hogy kinek vannak hibái, ki lépett rosszul, ki hozott egy olyan döntést, aminek súlyosan negatív következményei vannak. Hanem ez azért, hogy

nyilvánvalóvá legyenek rajta az Istennek cselekedetei.”

Egyértelművé legyenek rajta az irgalomnak, a szeretetnek a cselekedetei, azok az ösztönzések amik arról szólnak: Lehet máshogyan.

Nem kell nekünk is törvényszerűen követni azt, ami miatt mi magunk is szenvedünk. Nem kell nekünk törvényszerűen elveszni abban, amit talán mi magunk okoztunk. Hanem kiléphetünk belőle, mert hogy mind ez azért történik, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Istennek cselekedetei.

Ezek a cselekedetek olyan cselekedetek, mint amikor a hajnal elérkezik.

A sötétségben egy fénycsík jelenik meg az ég szélén, ami egyre vastagodik és egy gyönyörű napfelkelte lesz belőle. Az éjszaka hátterében válik gyönyörűvé a hajnal. Valahogy így van ez a mi életünkben is.

Isten azt akarja, hogy mind az, ami miatt szenvedünk, azt ne örökítsük tovább.

Mind az, ami az életünknek a hiánya, fájdalma, vesztesége az ne legyen egy olyan örökség, ami a következő generációt fojtogatja. Hanem szembe nézve önmagunkkal, mi magunk legyen képesek, hogy ezt az örökséget lerakjuk. Hogy ezt az örökséget egyszer és mindenkorra mint egy batyut, eldobjuk magunktól. Kimondhassuk, most igen, nappal van. Mivel nappal van és nem éjszaka, annak cselekedeit kell végeznünk, aki elküldött bennünket. Elküldött bennünket, hogy a világban a világosságát közvetítsük, adjuk tovább. Most így fordulok elsősorban magam felé és mindenki felé.

Milyen generációban élsz te magad? 

Milyen örökséget adunk tovább a következő generációnak?

Hol állunk ebben a láncolatban?

Miről tanúskodik a mi életünk?

Amikor a párbeszéd átörökítéséről beszéltünk eddig, kimondhatom-e azt, hogy én a párbeszédre való készség, nyitottság motivációit szeretném tovább örökíteni. Eldöntöttem, hogy én nem akarok többé az elnémulás, a szőnyeg alá sepert konfliktusok, a hamiskodások és hazugságok útvesztőjében járni. Hanem őszintén, nyíltan párbeszédet kezdeményezve akarok élni egyenes gerinccel. Semmiképpen sem elsumákolva azokat az alapvető kérdéseket, amelyek mind engem, mind a környezetemet foglalkoztatják.

Mert ezek a kérdések nem arról szólnak, hogy ki a hibás.

Hanem arról szólnak, hogy lesz e végre valaki, aki olyan bátor, hogy kilépjen ebből az ördögi körből. Lesz e végre valaki olyan bátor, aki azt mondja elég volt a képmutatásból, mellébeszélésből, hazudozásból én végre igazi, valódi párbeszédre akarok törekedni nem akarom azt, hogy az én szavaimat kövessék mások. Azt sem akarom, hogy mások a saját érdekeik szekere elé fogjanak be engem. Egyszerűen partner akarok lenni a közös gondolkodásban, a mindenki számára pozitív és meggazdagító életutak felfedezésében.

Ez az a lehetőség, ami mindannyiunk előtt áll. Ugyanakkor ez az a felelősség, amit mindannyiunknak fel kell vállalnunk. Mert ne felejtsük el. Szövegünk nem arról szól, hogy akár akarjuk, akár nem, a párbeszéd minden mintázata átöröklődik, minden mintázata ítélet alá esik. Az elhallgatott párbeszédeké épp úgy, mint a felvállaltaké, az őszintéké épp úgy mint a hazugoké.

Onnan jön el ítélni élőket és holtakat: Onnan jön el, hogy az eltemetett párbeszédeket és a most zajlókat, a letagadottakat újból és újból napvilágra hozza. És megkérdezze tőlünk:

Nem akartok végre olyan utakra indulni, ahol nincs mit szégyenletek?

Ahol nem kell újból és újból a szőnyeg alá gyömöszölni azt, ami ki akar onnan bújni? Ahol nem kell attól tartanotok, ahogy elfogy már az erő, megint csak napvilágra jön mind az, amit eddig eltitkoltatok?

A párbeszéd csodálatos lehetőség. Az elhallgatás átkot hozó gyümölcs sok generációra nézve. Kívánom, hogy a párbeszéd őszinte légkörében tudjunk mi magunk is megújulni. Ezt az örökséget hagyhassuk utódainkra is.

Scroll to Top