A párbeszéd halála

A párbeszéd halála

Témának első hallásra ijesztőnek hangzik a mostani téma címe, ugyan is így szól:

A párbeszéd halála

Ez a cím ugyan ahhoz a rövid szakaszhoz kötődik, amit már az előbbiekben is tárgyaltunk. Amikor is az Apostoli Hitvallásból ezt a szövegrészt vettük nagyító alá, amely így szól:

„szenvedett Poncius Pilátus alatt”

 

Ez a szövegrész azt jelzi, hogy Jézus Krisztus szenvedésének időszaka egy olyan emberhez kötődik, aki abban az időben Júdeának római helytartójaként gyakorlatilag élet és halál ura volt. De még is azt kell mondanunk ha az Apostoli Hitvallásnak ezt a megfogalmazását ízlelgetjük, akkor még az a megfogalmazás is fölötölhet bennünk, hogy bizony minthogyha egy kicsit igazságtalanok lennének az apostolok. Hiszen Jézus Krisztus földi léte során nem igazán Poncius Pilátus volt az aki miatt, vagy akinek működése leginkább szenvedésteli volt számára.

Gondoljunk csak Heródesre, aki már a csecsemő Jézus Krisztus meg akarja öletni. Gondoljunk az írástudókra és farizeusokra, akik az első csodái után már arra szövetkeznek, hogy megöljék őt. Egyfolytában akár merre jár, árgus szemekkel kísérik, hogy vajon hogyan tudnának belekötni. Hogyan tudnák félremagyarázni mind azt, amit a Mindenható Atya, a szeretet forrása nevében tesz. Egy szó mint száz, Jézus Krisztus három éves pályafutása során sokan sokféleképpen nagyobb szenvedéseket okoztak neki, mint amit Poncius Pilátus okozott.

Mivel magyarázható akkor az, hogy az Apostoli Hitvallás Jézus Krisztus szenvedéseiben még csak nem is azokat a főpapokat említik, akik őt Pilátus kezére adták, akik elhatározták halálát és véghez vitték azt?

Hanem azt a Pilátust nevezik meg, egyfajta prototípusként, aki valójában inkább erőtlen, sodródó ember benyomását kelti ránk, mint sem, hogy valakit, aki Jézus Krisztusnak szándékosan szenvedést akarna okozni.

Úgy gondolom, hogy éppen ez a jellegzetessége a kulcs. Pilátus azért került nevesítve az Apostoli Hitvallásba, ahogyan azt múlt héten is mondtuk, sajátos módon ő az egyetlen szűz Mária mellett, aki Jézus földi életének társaként, kísérőjeként megemlítésre kerül, mert az fajta szenvedés, ami Pilátus működése okoz, mind a mai napig jellegzetes az ember ősi dilemmájára.

A párbeszéd ugyan is csak ott tud létrejönni, ahol belső meggyőződésekből, vívódásokat kifejező őszinte gondolatokból tudunk kiindulni.

Ahol  van valamiféle nyitottság arra, hogy a másikat meghallgassuk és meghalljuk. Ahol ez nincs, ott mind a mai napig ott sajnos a párbeszéd haláláról tudunk csak beszélni.

Éppen ezért a mai alkalommal nagyon fontos számunkra, hogy Pilátus példáján, mintáján mi magunk is végig gondoljuk saját életünk párbeszédeit.

Főleg azokat, amelyekre úgy tekintünk, hogy halott párbeszédek, hogy azokban nincsen már jelen az egymásra figyelés, egymással való együttműködés leghalványabb esélye sem.

Hogy ezeket éppen Pilátus szomorú példáján tanulva, arra felfigyelve próbáljuk helyre tenni. Pórbáljuk újból átértékelni, hogy amit még lehet megtegyünk ezeknek a párbeszédeknek az újraélesztése érdekében.

Pilátus tehát Jézus életének egy rövid szakaszon, az ő keresztre feszítésének történetében vállal szerepet. Talán nem is vállal, hanem rákényszerítik ezt a szerepet.

Éppen ennek a szerepnek a belső dinamikája az, ami a párbeszéd halálát eredményezi mind a mai napig.

János evangéliuma 18., 19. fejezete az, ami ezt a fajta dinamikát a legszemléletesebben fogalmazza meg. Éppen ezért annak állomásait ennek a Bibliai leírásnak az alapján fogjuk elemezni.

János evangéliuma 18. fejezetéből először a 33. verstől olvasom.

„Pilátus bement a helytartóságra, behívatta Jézust és megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya?

Jézus viszont ezt kérdezte tőle: Magadtól mondod -e ezt, vagy mások mondták neked rólam?

Pilátus erre így válaszolt: – Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át téged. Mit tettél?

Jézus így felelt: – Az én országom nem e világból való. Ha ebből a világból való volna, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.

Pilátus ekkor ezt mondta neki: – Akkor még is király vagy te?

Jézus így válaszolt: Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindenki, aki az igazságból való, az hallgat az én szavamra.

Pilátus így szólt hozzá: – Mi csoda az igazság?”

Egyenlőre ezt a szakaszt fogjuk kielemezni és ennek a szakasznak az alapján fogjuk mind azokat a tényezőket alaposabban szemügyre venni, amelyek a párbeszéd, a mindenkori párbeszéd halálát eredményezi.

Pilátus, amikor Jézus Krisztussal találkozik, egy nagyon fontos kérdést tesz föl neki:

Kicsoda is vagy te?

Mi a te mai szóval élve az „identitásodnak”, a „személyiségednek” a legfontosabb jellemvonása? Te vagy a zsidók királya? Ugye ezt a kérdést járják körül ebben a párbeszédben. Jézus erre a kérdésre újból és újból különféle nézőpontokból indítva, de határozott választ ad:

Igen, te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.

Mind e mai napig minden párbeszédnek a kiinduló kérdése ez: Kik azok, akik ebben a párbeszédben részt vesznek? Mi ebben a párbeszédben a szereplőknek az önazonossága? Hogyan gondolkodnak önmagukról, a saját életük feladatáról, küldetéséről? Van e ebben valamiféle belső látásmódjuk? Ki tudják e mondani, hogy ez és ez vagyok? Amikor a párbeszéd haláláról beszélünk, amikor sajnos meg kell állapítanunk, hogy a párbeszéd már nem folytatható, akkor nagyon sokszor éppen ez az alapvető probléma, hogy a párbeszédben résztvevő személyek nincsenek tisztában önmagukkal. A saját életük küldetésével, a saját életük kisugárzásával, feladatával. Ez a bizonytalan, belső tartás nélküli látásmód egy szétfolyó, kapaszkodó nélküli véleményt, álláspontot eredményez. Egy olyan szó zuhatagot, amely lehet, hogy magyarázatra szorul és magyarázkodik órákon és napokon keresztül. Lehet, hogy kitűnően tud alkalmazkodni és alkudozni hosszú-hosszú időszakokon át szívós munkával. De a lényeg, hogy az értékek, amelyekhez ragaszkodna, amelyeket meg szeretne jeleníteni, nos éppen hiányzik belőle.

Ez az az alapvető kihívás, ami egész életünkben mindennek a kezdete.

Ki vagy te? Kit képviselsz?

Tudod-e, hogy az életednek milyen előjelű kisugárzása van?

Ennek kapcsán éppen Pilátus az, aki a saját belső bizonytalanságát elárulja. Ezzel gyakorlatilag beleveri a szöget ennek a párbeszédnek a koporsójába. Hiszen amikor Jézus azt mondja, hogy „mindenki, aki az igazságból való az hallgat az én szavamra”, erre Pilátus válaszként csak egy kitérő kérdést fogalmaz meg, „micsoda az igazság?

Ez a „micsoda az igazság” ez egy olyan kérdés, amelyet Pilátus nem magától talál ki. Hanem a kor divatos filozófusai, a sztoikusok alapkérdését vette kölcsön, amellyel ők maguk is  azt a fajta világlátást fogalmazzák meg, amely gyakorlatilag soha nem tud nyugvópontra jutni.

Soha nem tud bármiféle meggyőződés kikötőjében lehorgonyozni. Hanem csak egyszerűen újból és újból megkérdezi és megállapítja: Hát micsoda az igazság.

Hát ez lenne…hát az lenne…hát amaz lenne…?

Tulajdonképpen egy megfoghatatlan dolog. Tulajdonképpen így is és úgy is magyarázhatjuk, állítják ezek a filozófusok. Veszi át tőlük ezt a gondolatot maga Pilátus is.

Csak hogy Jézus nem így fogalmaz. Jézus azt mondja: – Én vagyok az igazság.

Máshol azt mondja: Én vagyok az út, az igazság és az élet.

Vagy is én egy személy vagyok. Megszemélyesítem azt az igazságot, amit képviselek. Az életem egy ezzel az igazsággal. Nem úgy van, hogy ma amikor látsz, amikor a kirakatban vagyok, akkor ezt képviselem, holnap, amikor nem látsz, amikor a sötétben vagyok pont az ellenkezőjét.

Én nem vizet prédikálok és bort iszom. Hanem én egy és ugyan az az ember vagyok minden egyes élethelyzetben. Én vagyok a megtestesül igazság. Ez nem azt jelenti, hogy igazam van. Ez nagyon – nagyon fontos. Jézus soha nem ezt mondja. Hanem azt mondja, hogy én mindig a valóságot képviselem. Egy vagyok önmagammal.

Te ki vagy?

Erre Pilátus nem azt mondja, hogy hát tudod, még küzdök ezzel, vagy nézd, én is egy vagyok az én hivatali feladatommal, én a római államot képviselem és ennek kapcsán fogom most kivizsgálni a te ügyedet. Hanem, csak annyit tud kinyögni, hogy micsoda az igazság?

Ezzel gyakorlatilag a saját tehetetlenségéről tesz tanubizonyságot.

Ő nem tudja megvizsgálni, nem képes arra, hogy Jézus valóban helyes úton jár, vagy éppen mindenestől helytelen, amit képvisel?

Nincs hozzá belső tartása. Mert egy sodródó, ide-oda rángatott, egy valójában belső meggyőződés nélkül, a többség felé hajló emberről van szó.

Ez a fajta személyiség struktúra mind a mai napig mindenféle párbeszéd halálát eredményezi.

Így szeretnék egy őszinte szót megfogalmazni. A jelenések könyvében így fogalmazza meg Jézus Krisztus, az alapvető kritikáját a Philadelphia-i gyülekezettel kapcsolatosan:

Mivel nem vagy sem hideg, sem hév, ezért kiköplek a számból.

Ez a megfogalmazás azt jeleni, hogy mivel egy közép utas, langyos életfelfogásra rendezkedtél be, mivel nem teszed le a garast sem az egyik, sem a másik oldalon. Mivel úgy gondolod, hogy végül is mindenkinek lehet egy pici igaza, és aki azt mondja, hogy hát ez így nem lehetséges, végül is annak is igaza van. Nos éppen ezért, ahogy Jézus Krisztus mondja:

Kiköplek a számból: Vagy is súlytalanná válik, élvezhetetlenné, értéktelenné a mondanivalód. Ha csak mindig alkalmazkodsz az éppen uralmon lévő hatalmasságokhoz, az éppen véleményformáló kollégákhoz, a családon belül az éppen leghangosabbhoz. Akkor az életed egy szerencsétlenül sodródó, jellegtelen élet lesz. Amellyel párbeszédet nem lehet folytatni.

Ha ilyen az életed, akkor had szólítson meg téged Istennek figyelmeztetése. Azt olvassuk az Ó szövetségben Belsazár király élete kapcsán, aki ugyan ilyen tehetetlen, ugyan ilyen sodródó életet élt, hogy „ megmérettél és híjával találtattál.

Ez a fajta sodródás csak a párbeszédeink halálát eredményezi. Nem tudunk súlytalanul jelen lenni ezekben az beszélgetésekben, amelyek az életünk alapvető lüktetését, úgy is mondhatnánk, lelkünk lélegzetvételét jelentik.

Meg kell találnunk azt a belső iránytűt, azt a belső utat, amely életünknek zsinórmértékéül szolgál.

Nem mondhatjuk újból és újból kikerülve életünk konfliktusait, hogy majd, napoljuk el ezt a dolgot, nem akarok senkit se megsérteni, ezért inkább nem mondok semmit.

Hanem lássuk meg végre, hogy életünknek az alapvető kihívása az, hogy végre fölfedezzük-e életünk küldetését, hivatását?

Pilátus tragédiája, hogy ezt nem fedezte fel. Egyfolytában újra és újra ki akarja kerülni a konfliktusokat.

Először azt ajánlja fel a zsidóknak, hogy akkor bocsássunk valakit szabadon. Nem kell nektek állást foglalnotok abban, hogy tévedtetek. Igaz ugyan én kimondom, hogy szerintem semmijen bűnt nem követett el, de tudjátok, hogy húsvétkor van egy ilyen szokás, hogy valakit szabadon engedtek az elítéltek közül. Mondjuk ki burkoltan, hogy Jézus is elítélt. De aztán engedjük őt szabadon, menjen a dolgára, és hagyjon bennünket békén ez a nagyon-nagyon kényelmetlen ember.

De ez a taktika nem vált be. Mert a főpapok felbérelt emberek segítségével áthangolták a népet és a nép pedig Barabást akarta. A rabló gyilkost, hogy őt engedjék szabadon, Jézust pedig feszítsék keresztre.

Pilátus, amikor ezt látja, továbbra is ügyeskedik. Nem azt mondja, hogy: Márpedig nem fogok egy rablógyilkost szabadon bocsátani. Nem fogok egy embert, aki tönkre tett benneteket, nem fogok újból rátok szabadítani. Hanem most a nép részvétére, szánalmára apellál és azt olvassuk itt a 19. fejezet 1. verseiben,

elvitette Jézust, megkorbácsoltatta, tövisből koronát fonatott a fejére, bíborból ruhát adott rá, odajárultak hozzá és aztán kivitte az épület elé és így szólt: Íme kihozom őt néktek, tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találtam benne. Íme az ember.

Bemutatja tehát nekik az összevert, az iszonyúan megkínzott Jézust, az ő szánalmukra apellálva, akinek háta már fel volt tépve az ólomgolyóktól megnehezített ostor csapásoktól. Azt gondolta, hogyha őt látják így összeverve, akkor majd csak megindul a szívük rajta, csak azt mondják: “…hogy na jól van, szenvedett már szegény eleget.”

De továbbra is a többség, a felbújtókra hallgatva azt mondja: “Meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát.”

Itt szeretnék arra utalni, hogy a párbeszéd halála az mindig is az a fajta konfliktus kerülés lesz, amikor valaki a belső meggyőződését, úgy is mondhatnánk, hogy a lelkiismerete hangját nem vállalja föl.

Pilátus régen tudja, hogy rossz dolgot tesz. Úgy olvassuk itt, hogy Pilátus amikor ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. Addig is félt. Addig is érezte, hogy itt valami rendkívüli személyiséggel, egy rendkívüli történelmi szituáció kellős közepén találja magát, és hogy ő neki valahogy ebben meg kellene neki állnia. De továbbra is csak lavírozni akar. Továbbra is csak újból és újból megpróbál kimenekedni ebből. Hazugságokkal, manipulációkkal, mindenféle trükökkel. A lényeg az, hogy neki ne kelljen állást foglalnia. De még is nem teheti meg. Muszáj neki állást foglalnia.

Akkor jön az a hírhedt „mosom kezeimet” pillanat, amikor egy tálba vizet hozat, megmossa ebben a vízben a kezét. És azt mondja: Én ártatlan vagyok ennek az embernek a vérétől. Semmi rosszat nem tett, vigyétek és tegyétek vele amit akartok.

De éppen ezzel mondta ki maga fölött a halálos ítéletet. Ezzel mondta ki nem Jézus Krisztus fölött, hanem a saját élete fölött azt a fajta nehéz súlyos ítéletet, ami elől menekülni akart.

Pilátus élettörténetéhez tartozik hozzá, hogy aztán éppen azok, akik azt mondják, kiállunk melletted, ha elítéled Jézust, megdicsérünk majd a császár előtt. Őrájuk hallgatva, tőlük félve teszi azt meg, amivel a lelkiismerete nem egyezik. Nos, ép ők vádolják be a császárnál később, kegyvesztett lesz, menekül. Damaszkusz felé vezető úton utolérik és megfojtják.

Így végzi ez a szerencsétlen ember, aki mind végig érzi, hogy mit kellene tennie. De még sem teszi meg. Ezzel mind a mai napig bemutatja a szenvedés prototípusát. Bemutatja a szenvedő embert, aki miatt a Mindenható mind a mai napig gyötrődik. Mert mi is érezzük a szívünk mélyét a jót, a szépet, a nemest. Nem vagyunk megátalkodott mindenestől gonosz  gazemberek. Ez nem igaz. Aki így látja az embert, az valami sötét szemüvegen keresztül tekint rá. Az igazi szenvedés nem ebben áll. Az igazi szenvedés abban áll, hogy a szívünk mélyén érezzük, mi tudjuk mi azt, hogy mi lenne a jó. De a külső nyomásra jobban hallgatunk. A karrierünk, a mások elismerése, a többségtől való félelem, a hatalmasok előtti hajbókolás, az többet nyom a latban, mint a lelkiismeretünk szava. Mi is éppen így fogunk járni, ha ezen az úton megyünk, mint ahogy Pilátus. Amikor úgy gondoljuk, hogy megúsztuk, amikor úgy gondoljuk, hogy legfeljebb álmatlan éjszakáinkban gyötrődünk, legfeljebb elmegyünk a pszichiáterhez, legfeljebb majd kérünk nyugatókat és akkor majd mi is fogunk tudni aludni. Meg úgy is majd az idő az túl lép rajta, és úgy is majd elfelejtjük. Amikor így gondolkodunk, akkor fog utolérni mind az, amire nem számítottunk. Múltunk szekrényei kinyílnak, s a csontvázak mind ránk dőlnek. Akkor már nem lesz ár erőnk, hogy az elfojtott párbeszédeket újra elkezdjük. Éppen ezért most, amíg nem késő, szólít meg ez a szakasz az Apostoli Hitvallásból, ne legyünk olyanok, mint Pilátus. Ne kelljen neki az igazság királyának szenvednie a mi életünkben is. NE kelljen szenvednie, mert egyszerűen az igazságtalanságokat gyávaságból, meghunyászkodásból, bevállaljuk inkább, mint sem, hogy lelkiismeretünk hangjára hallgassunk.

Én kívánom, hogy a párbeszédek körülöttünk és bennünk ne haljanak meg. Ne fagyjanak meg. Hanem ki tudjanak bontakozni éppen az által, hogy fölvállaljuk becsületesen mind azt, ami az életünkben belső meggyőződésünk.