Mibe kerül nekünk az, hogy egy építő jellegű, gyümölcsöző párbeszédre jussunk? Amikor ezt a címet megfogalmaztam, az Apostoli Hitvallásnak arra a szövegrészére gondoltam, amelyet most együtt veszünk nagyító alá. Így szól:
Szenvedett Poncius Pilátus alatt.
A múlt alkalommal már beszéltünk az Apostoli Hitvallás másik szereplőjéről, vagyis arról, hogy Jézus Krisztusnak földi pályafutása időszakából az Apostoli Hitvallás megnevezi szűz Máriát és aztán utána megnevezi Poncius Pilátust.
Két olyan szereplőről van szó, akiknek jelleme nem is lehetne ellentmondásosabb. Szűz Mária kapcsán a múlt alkalommal is összegeztük, hogy egy olyan személy áll előttünk, aki belesimul abba a számára szégyent hozó, megvetést gyümölcsöző, egész életére megbélyegzést jelentő isteni tervbe, hogy ő fiatalasszonyként fogadja be, szülje meg a világ megváltóját ún. házasságon kívüli kapcsolatból.
Na de, ez a fajta hozzáállás, ez valóban a párbeszéd kockázatának a felvállalásáról szólt. Arról, hogy Mária a hozzájövő angyallal, Gábriel arkangyallal, ahogyan erről a Biblia erről beszélt, megbeszéli és alázatosan belesimul abba a tervbe, ami az ő személyiségének kortársai előtt egy letörölhetetlen szégyent jelent. A mi számunkra pedig egy különleges egyedi utat. Valakinek a csodálatos belső elcsendesedését, aki tudja hogy
az igazán nagy szégyenek nem végállomásai az ember életének, hanem az ember kiteljesedésének előszobái is lehetnek.
Akarom mondani, hogy az az úgynevezett szoros kapu, amelyre Jézus Krisztus utal, hogy sokan mennek a széles úton, amely a kárhozat felé visz és nagyon kevesen találják meg a szoros kaput és a keskeny ösvényt, amely pedig az üdvösségre vezet. És ezzel is utal arra, hogy a párbeszéd valóban egy beszorított helyzetből jött elő. Olyan helyzetből, amikor az ember felfedezi, megérti, hogy nincs más út. Közeledni kell egymáshoz, ha az egység csodáját meg akarjuk élni, meg akarjuk tapasztalni.
És pedig olyanokkal, akik nem hasonszőrűek, nem úgy néznek ki mint mi, nem osztják a mi világnézetünket és vallásunkat és sorolhatnám.
Hanem egyszerűen felvállalják ebben a világban azt a szégyent, hogy akkor is közelednek egymáshoz, amikor egyébként a kirekesztés, a másik, a másfajta – esetleg a velünk ellentétesen – gondolkodónak a véleményét száműzik, megvetik, nevetségesség teszik.
Na de mit keres ebben a szövegben Poncius Pilátus, hát róla tényleg semmilyen ilyen jellegű pozitív dolgot nem tudunk elmondani.
Az tudjuk, hogy Jézus Krisztussal egy részletesen dokumentált párbeszédet folytat. Tudjuk róla, hogy hezitál, belső vívódása van. Érzi, hogy Jézus Krisztus egyáltalán nem az a bűnös, mit aminek a főpapok megpróbálják beállítani.
Az is tudjuk, hogy a Jézus Krisztussal való találkozás egy bizonyos pontján egy félelem jelenik meg benne. Mert megérzi, hogy ez az összevert, vérző megcsúfolt ember valójában tényleg valamilyen felfoghatatlan hatalomnak a képviselője. De aztán nem tudja magát rászánni arra, hogy engedjen ennek a belső ráérzésnek. Pedig jó feleség létére az ő párja is bíztatja és figyelmezteti, hogy semmilyen rossz dolgot nem tegyen, ne ártson ennek az embernek, hiszen róla álmodott éjszaka.
Ennek ellenére Pilátus enged a többség nyomásának, karrierje fontosabb számára. Keresztre feszítetti Jézus Krisztust.
Hát ha egy ilyen dicstelen szerepe van Poncius Pilátusnak Jézus földi életére nézve, vajon miért kerül bele a Jézus Krisztusról szóló Apostoli Hitvallásba?
Miért olyan fontos ez?
Hiszen hogy ha Jézus Krisztust be akarják mutatni az apostolok a kívülállóknak, akkor valamilyen dicsőséges nézőpontból kellene őt bemutatni.
Ennek kapcsán én úgy gondolom, hogy éppen itt érkeztünk meg az apostolok által ránk hagyományozott hit kulcsához, amit mind a mai napig sajnos mind a mai napig nagyon sokan meghamisítanak, elferdítenek.
Más szóval nem értenek.
Jézus Krisztus földi pályafutásának lényege ugyanis a szenvedés volt. Az önként felvállalt szenvedés. Éppen Poncius Pilátusnak mondja például Jézus Krisztus, azt hogy:
- Te tényleg azt gondolod, hogy nekem ne lenne hatalmam akár 12 légió angyalt kérni a mennyei Atyától, hogy küzdjenek értem? Te tényleg azt gondolod, hogy ki vagyok szolgáltatva ennek a csőcseléknek, ezeknek a gonosz, rossz indulatú embereknek? Ez nem így van. Én neked sem vagyok kiszolgáltatva. Én tényleg a világ királya, a zsidók és az egész világ királya vagyok, de én engedelmes vagyok. És most az én életemnek a fő vezérelve alapján – nem arról van szó, hogy én bebizonyítsam a hatalmamat, nem arról van szó, hogy én meggyőzzem az embereket, hogy én vagyok az erősebb, hanem – arról van szó, hogy fölvállaljam azt a szenvedést, ami az egész világmindenségnek a legalapvetőbb működési hibája. Hogy ennek súlya rajtam legyen, hogy ennek az emberi sorsokat derékba törő átka az én bennem csapódjon le. Hogy én legyek az a mennyei villámhárító, aki levezeti a saját életének tragédiájában azt a felgyülemlett feszültséget, amelyet az emberi gonoszság erre a világra hozott. Hogy ne ennek a szörnyűs sötétségnek, mocsoknak legyen az utolsó szava ezen a földön. Hanem e fölött megjelenjen az új ember, az Embernek fia aki legyőzte az ember démonjait.
- És lehetőséget adott nekik arra, hogy ezektől a lefelé húzó ösztönzésektől megszabadulva végre talpra álljanak és szabadon ki tudják mondani, hogy mit is akarnak valójában. Nem őket kényszerítő sötét erőknek foglyaként tántorogjanak ide-oda. Hanem föl tudják vállalni azt, amit a szívük mélyén éreznek. A szabadságnak, a szeretetnek, a békességnek az útmutatásait.
De ehhez kellett Poncius Pilátus és ehhez egyáltalán kellett az a belső elhatározás, ami Jézus Krisztusban megszületett, hogy ő a szenvedésnek méregpoharát – ahogyan a Getsemáné kertben elmondja mennyei Atyjának – ki akarja inni utolsó cseppjéig. Nem menekül előle. És itt rejtőzik az az egészen sajátos emberkép, amit az apostoli hagyomány és mind azok, akik ezt az apostoli hagyományt megbecsülik és ragaszkodnak hozzá, nos akik ehhez a gondolatkörben élnek, értenek és képviselnek. Így szeretném én is most ezt képviselni, és a hátralevő időben arra szentelni saját felfogóképességem adta lehetőségeket is, hogy továbbítsam ezt a nagyon – nagyon fontos üzenetet. A világmindenség központi mozgatórugóját.
Ugye úgy fogalmaztuk meg a mostani párbeszéd műhelynek a címét, hogy a párbeszéd ára.
Éppen ezért ezt most úgy fordítom le a gyakorlatra, hogy azt mondom, hogy mindennek meg van az ára. Ezt még talán nem is vitatja közülünk senki. De hogy ez az ár, ez nem arról szól, hogy én most úgymond befektettem az időmet, az energiámat, a pénzemet és ezért aztán kiveszek majd belőle busás profittal hasznot. Na, erre már kevesen gondolnak.
Mert hogy ez az ár nem úgy működik, mint ahogyan akár a szenvedést még talán el tudjuk fogadni, ha a sportolóra gondolunk, aki sokat szenved, vagy gyötri magát az edzéseken, hogy aztán a versenyen a győztes csapatba kerülve a győztes csapat örömében osztozzon.
Nem is ilyenfajta árról van szó. Hanem arról az árról, amit az ember tudatosan felvállal akkor azt mondja, hogy igen, ez a világ és benne én magam is olyan végzetesen tönkre mentem. Olyan alapvetően elromlott a gondolkodásmód, a reakciók az élet alapvető dolgaira, hogy ennek csak ellenállva lehet megújulni. Radikálisan ezzel szembe fordulva lehet valami újat, tényleg maradandót alkotni.
Hogy mire is gondolok? Ugye név nélkül, az elhíresült volt diplomatára utalok, akinek kapcsán most mindenki fölhorgad, hát hogy lehet ilyen mocsokban élni, ilyen mélyre süllyedni? Pedofília, pornóképek satöbbi. Ma reggel hallgattam egy szakemberekkel folytatott beszélgetést, ahol elmondják, hogy az internet „áldásos következménye” következtében gyakorlatilag abból kell kiindulni, hogy a 10 éves gyermekeknek körülbelül 30 százaléka már találkozott pornográf tartalmú képekkel és akár ezeket továbbítja egymásnak, használja, ún. fogyasztja.
Ha ezeket a tendenciákat látjuk, akkor el lehet borzadni, meg lehet azt mondani, hogy jaj milyen világban élünk?
De tulajdonképpen azt kell mondani, hogy ez az elborzadás és a nem tudom kinek a szidása és bűnbaknak való kikiáltása ez rajtunk semmit nem segít. Ami rajtunk segít, az egyetlen egy dolog, ha megfizetjük a párbeszéd árát. Ennek a beszélgetésben is, ahol a szexuális zaklatásoknak a szörnyű bugyráról volt szó, ott is az hangzott el, hogy ezeket a fiatalokat egyetlen egy dolog tudja megvédeni, hogy ha a szülők megfizetik annak árát, hogy figyelik a gyermekeiket és folyamatosan beszélgetnek velük és folyamatosan rákérdeznek, hogy mi foglalkoztatja őket. Nem engedik szabadjára és nem szolgáltatják ki őket azoknak a hatásoknak, amelyek körül veszik őket. Ez egy ár. Ezt az árat meg kell fizetni.
Lehet úgy dönteni, hogy nekem a karrierem a legfontosabb, lehet úgy dönteni nekem fontosabb az, hogy én nekem fontosabb az, hogy végre kipihenjem magamat. Lehet úgy dönteni, hogy nekem fontosabb, hogy megvegyem a következő autót, vagy hogy a lakásom nagyobb legyen. De ha a gyerekem ennek kapcsán magára marad, és ezekkel a démonokkal nekik kell kiszolgáltatott módon megküzdenie, akkor biztos, hogy vesztes lesz. Ez csak egyetlen egy példa a sok közül. Hányszor, vagy pontosabban kellett volna megfizetni az árát annak, hogy ne szabaduljanak rá a démonok az életünkre, a környezetünkre? Hogy megmaradjon a párbeszéd és mi ezt még sem tettünk meg. Engedtük szabadjára az indulatainkat, az érzéseinket, engedtük szabadjára a bosszúvágyunkat, és mi lett belőle?
Amikor itt az apostolok arról beszélnek, hogy Jézus Krisztus világmindenség ura, az ő életének a középpontjába azt állítja és ezt hagyja az apostolokra, hogy ő megfizeti annak az árát, hogy ennek a világmindenségnek a mozgatórugója ne a szabadjára engedett indulatok, a démonok tombolása legyen. Akkor ezzel megkérdez bennünket is.
Hogy vajon mi meg akarjuk-e fizetni az árát?
A jónak, a szépnek, az előre vivő erőknek?
Mert hogy ingyen nem lesz semmi, az egészen biztos. Ahogyan Jézus Krisztusnak is nem volt más lehetősége csak az, hogy belehalt mind abba ami ebben világban mocsokként és szörnyűségként felhalmozódott. Nekünk sem lesz más utunk, mint az, hogy belehaljunk abba az igyekezetünkbe, hogy igen is, ki akarunk tartani. A párbeszéd csodája mellett. Ez mindannyiunk számára egy nagyon kemény próbatétel.
Mert belehalunk akkor, amikor a saját önzésünk ösztönzésével szemben. Határozottan állást foglalunk, hogy mi a jót akarjuk tenni.
Belehalunk akkor, ha fölvállaljuk a másik tehetetlenségét, nyomorúságát, gonoszságát és nem ütünk vissza. Hanem újból és újból megpróbáljuk, újból és újból kísérletet teszünk a párbeszéd létrehozására. Ez az, amit Jézus Krisztus úgy fogalmaz meg, hogy aki engem akar követni az vegye fel az ő keresztjét. Úgy kövessen engem.
A kereszt az akkoriban hát nem valamiféle szelíd nehézség, vagy teher volt. Hanem egyértelműen kivégző eszköz volt. Ma úgy mondanánk Jézus szavaival, hogy aki engem akar követni, az vegye fel az ő akasztófáját és úgy kövessen engem. Ugye ez már egyáltalán nem olyan barátságosan hangzik, mint ahogy néha fel szoktunk sóhajtani:
„Jaj, hát igen, ez nekem a keresztem.”
„Hát igen, én nem ehetek annyi édeset, mert nem akarok elhízni.” – szoktuk talán mondani.
De ha azt mondanánk, hogy ez az én akasztófám, akkor egészen máshogy hangzik a dolog. Itt más szóval arról van szó, hogy az első keresztények, az apostolok, kendőzetlenül felvállalták a jó követésének fájdalmát.
Ezen a ponton van alapvető vitánk mind azokkal, akik az apostoli hagyományt, Jézus Krisztus útmutatását megtagadva azt mondják, azt képviselik, hogy az Isten követése az a könnyebb útról szól, a boldogulás soha nem látott távlatairól szól. Arról szól, hogy végre minden probléma és nehézség lehámlik rólad, mint amikor a kígyó leveti régi bőrét. Neked ezen a földön már semmi problémád nem lesz, és „rózsa szirmokon fogsz begyalogolni a menyországba.”
Ennek a fajta felfogásnak világ szerte sok-sok tíz millió követője van.
Itt Magyarországon is, vannak akár nagy felekezetek is, akik ilyen jellegű tanítás képviselnek. Nem akarok senkivel vitába szállni, de ha az apostoli hagyományt, kereszténység gyökereit akarjuk közelebbről szemügyre venni, akkor azt mondanánk, hogy az attól teljesen idegen.
A kereszténység nem a sikernek a vallása, a kereszténység a szembefordulásnak a vallása. Annak a szembefordulásnak a vallása, amely nem másokban keresi a hibát, nem más vallásokat kárhoztat, nem más felfogásuakat akar valamilyen módon nevetségessé tenni, de szembe akar fordulni az önzéssel, szembe akar fordulni a közömbösséggel. Szembe akar fordulni a gyűlölettel. Szembe akar fordulni minden démoni erővel, ami el akarja pusztítani, tönkre tenni akarja tenni azt az élet teret, amelyet a Jóisten nekünk ajándékozott.
Ez a szembefordulás egyáltalán nem könnyű dolog. Ez a szembefordulás mindig egy olyan hatalmas kihívást jelent, amibe mindannyian valahol belehalunk. Nem arról szól, hogy ránk fognak majd szavazni. Nem arról szól, hogy a mi fizetésünket fogják majd megemelni. Nem arról szól, hogy a kollektíva el fogja ismerni, hogy te milyen lelkiismeretes vagy. Nem. Ez a szembefordulás ez éppen, hogy azt fogja jelenteni, hogy szálka leszel a többség szemében. Nem követed a többségnek a lelkiismeretlen sodródását. Szembe fordulsz vele és Jézus Krisztussal együtt vállalod, hogy nem menekülsz a szenvedések elől.
A kérdés az, hogy ha valaki ilyen kendőzetlenül, ilyen őszintén beszél a párbeszéd áráról, akkor vajon nem fél attól, hogy innentől nem lesznek olyanok, akik ezt magukénak tudják? Akik majd ezt követni fogják? Akik majd azt mondják: „ Igen, ez kell nekünk!”
Hát tényleg, miért kellett az apostoloknak ezt fölvállalni? Miért nem lehetett azt mondani, hogy figyeljetek, az Úr Jézus csodákat tett? Az Úr Jézus halottakat támasztott föl. Az Úr Jézus úgy tanított, mint senki ezen a világon. Az Úr Jézus a legnagyobb ember volt, akit valaha a föld valaha a hátán hordott. Az Úr Jézus valóban az Istennek fia, higgyetek benne és akkor nektek is minden meg változik az életekben. Miért nem ezt fogalmazzák meg az Apostoli Hitvallásban?
Miért gondolják, hogy ezzel a mai szóval „pesszimista” világlátással bármire is jutnánk?
Had kérdezzem meg, mert mire jutunk azzal, ha rózsaszín ködben látjuk a világot? Mire jutunk azzal, ha bebiztosítjuk magunkat? Mire jutunk azzal, ha megvesszük a legújabb autót? Mire jutunk azzal, hogy ha mindenféle vírus veszélyre hivatkozva bezárkózunk a négy fal közé? Meg tudjuk magunkat védeni?
Vajon az életünk minősége tényleg megváltozik?
Én úgy gondolom, és ez volt az apostoli hagyománynak a fantasztikus felhajtó ereje, hogy az emberi élet igazi hivatása az, hogy szembe nézzen a kihívásokkal. Szembe nézzen a veszélyekkel. Ne meneküljön előlük. Mert hogy ezen a világon csak két fajta szenvedés között tudunk választani. Választhatunk az értelmes és az értelmetlen szenvedés között.
De nem választhatunk a könnyű és a nehéz élet között. Mindannyiunknak nehéz élet jutott osztályrészül. Akár bevalljuk, akár nem. De hogy értelmes vagy értelmetlen szenvedéseket vállalunk, ez már a mi döntésünk lesz. Amikor az apostolok elmentek széles e világra és hirdették a szenvedéseit tudatosan fölvállaló Jézus Krisztust, akkor emberek millió mondtak erre egy határozott igent. Mondták azt, hogy igen. Ez az élet kell nekünk. Nem akarunk többet szenvedni azért, mert hazudoznunk kell másoknak és magunknak is a titkos bűneink miatt, amit tulajdon képen mi magunk is szégyellünk.
Nem akarunk amiatt szenvedni, mert olyan dolgokat teszünk meg, ami lelkiismeretünkkel éles ellentétben vannak, de karrierünk, pénzes zacskónk ezen keresztül fog növekedni gazdagodni, vastagodni.
Hanem végre föl akarjuk vállalni azokat a szenvedéseket, amelyek a jóról a szépről szólnak. Amelyek a kereszthordozásról szólnak. Amelyek a saját önzésünk megtagadásáról szólnak. Mert ezekben a szenvedésekben leszünk Krisztushoz hasonlóak, aki úgy halt meg a Golgotai kereszten értünk, hogy ezen keresztül, ezzel az áldozatával megnyitotta nekünk az utat a szabad, a belsőleg független élethez.
Én kívánom, hogy ezen az úton járhassunk mindannyian, megfizetve a konstruktív, előre vivő párbeszéd árát.