A párbeszéd fordulója

Ő meg akar tartani bennünket.

Amikor ezt a címet adtam a mai szövegmagyarázatunknak (hiszen az Apostoli Hitvallás egy-egy szövegrészletét vesszük mindig nagyító alá, próbáljuk értelmezni a párbeszéd szempontjából, mint ősi szöveget, a magunk mai élethelyzetére alkalmazni), akkor most a három egyszerű, de annál súlyosabb három szóból álló szöveget elemezzük, amely így szól:„ megfeszítették, meghalt és eltemették.”

Ez a három szó így együtt nagyon súlyos jelentést sugall, aminek a végét egy visszavonhatatlan, egy megcáfolhatatlan befejezését, úgy is mondhatnám, hogy tragikus végkiteljesedést, valami görög drámához hasonló nagy tragédiát érzünk benne, ahol a főhős minden erőfeszítése ellenére, ahogyan itt halljuk újból a három súlyos szót, megfeszítetett, meghalt és eltemették.

 

Ha ezt a három szót egymás mögé tesszük, akkor úgy gondolom, hogy ez valóban egy olyan egyértelmű végkifejletet rejtő szófordulat, ebben a szövegrészben, amelyet ha önmagában engedünk, hogy ránk hasson, akkor valami olyasmit érezhetünk, amit az Emmausi tanítványok, akik Jeruzsálemből hazafelé indulva a körülbelül 28 kilométerre lévő Emmausban újra otthonra találva, hiszen csak Jézus miatt hagyták el otthonukat, mennek haza bánatosan. Ezek az Emmausi tanítványok út közben erről beszélgetnek, hogy mi pedig azt hittük…

Azt hittük, hogy ő lesz az, aki rajtunk segíteni fog.

Azt hittük, hogy ő lesz az, aki ennek a világnak sok-sok nyomorúságát, visszafordíthatatlan szörnyű szenvedését végre feloldja és leoldja rólunk. De hát csalódnunk kellett. Egyértelművé vált, hogy ez is egy hiábavaló várakozás volt.

Hogy ha ezeket az élményeinket idézzük fel, akkor azt gondolom, hogy ezek olyan élmények, amelyekkel mindannyian rendelkezünk.

Amikor mindent egy lapra tettünk föl.

Azt gondoltuk, na most végre megtaláltam az igazit.

 Megtaláltam azt a valakit, aki nekem segíteni fog nekem, hogy kikerüljek abból az ördögi körforgásból, amelyből szülő családom szörnyű mintái, szüleimnek, testvéreimnek lefelé húzó magatartása és cselekedetei engem szinte béklyóba kötöztek. Most végre megtaláltam azt a valakit, azt a leányt vagy azt a férfit, akibe kapaszkodva, akivel együtt felépíthetünk egy boldog jövőt. Aztán ebből a végre valamiből, valakiből talán ma azt mondom, hogy:

„megfeszíttetett, meghalt és eltemették”

Egy kapcsolat talán, aminek már csak az üres kerete van meg, mint amikor egy képből csupán annak díszes kerete marad meg, de annak a közepe, a vászon maga már hiányzik, nem beszélve a ráfestett jelenetről, nincs már rajta semmi, csak az üres keret.

Hányszor reménykedtünk, hányszor gondoltunk arra, hogy na a sok-sok tanulás után olyan állásba jutok, olyan helyre jutok amit végre megelégedéssel tudok majd végezni. Ahol a munka nem robot, ahol nem kell mindig gyomor összeszorítva, torok fájással és mindenféle egyéb görccsel ébredve indulni, attól félve, hogy ha megint mondok valamit, amibe beleköthetnek, össze szorul a gyomrom, megint csak rám tör a félelem, hogy inkább meg se szólalnék.

Mi van most, ezé az utolsó szó?

Ahogyan Jézus Krisztus kereszt szenvedésén is ott vannak azok a feliratok, hogy:

„Ő a zsidók királya”

 

– olvashatjuk a keresztjén a felfüggesztett írást. De ott a kereszt mellett ott állnak a csúfoldódók, akik azt mondják, hogy másokat meg tudtál menteni, másokat meg tudtál szabadítani, na most mentsd meg magadat! Had lássuk, hogy valóban te vagy a zsidók királya… Hadd lássuk, hogy valóban tudsz-e magadon segíteni? Te, aki azt mondtad, hogy mindeneket magadhoz vonzol, amikor fölemeltetsz. Fölemeltettél szépen – gúnyolták őt – hát akkor próbáld meg a többieket is magadhoz vonzani. Próbáld meg a te vonzó erődet, a te gyógyító erődet, a te állítólagos isteni természetedet bebizonyítani.

Ez nem került bizonyításra. Egy csődtömeg maradt. És egy

„Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?”

– felkiállítás, ami mind ott van a Bibliában és aminek kapcsán azt mondhatjuk, hogy most már tényleg nem értjük az egészet.

Miért van az, hogy a keresztények, akik az ő Megváltójuknak a népszerűsítésére indulnak, az első apostolok azért mennek, szerte a világra, hogy hirdessék azt az örömüzenetet, amely állítólag a világ összes problémájának megoldása, miért beszélnek egy ilyen csődtömegről?

Miért vállalják fel, hogy az ő Krisztusuk egy ilyen akasztófán végzett valaki?

Aki nem tudott a gonosztevők felett győzedelmeskedni. Éppen ez az az alaphelyzet, ami a párbeszéd fordulópontját rejti magában.

A párbeszéd fordulópontját már azóta tudjuk csak igazán, hogy aki szembe néz önmagával, aki fölvállalja csődjeit, bukásait, az tud igazán, végérvényesen megszabadulni.

Mert hogy az embernek van egy belső késztetése arra, hogy fog összeszorítva újból és újból talpra állva, utolsó erőtartalékainak morzsáit is bebizonyítsa,

hogy ő képes legyőzni a legyőzhetetlennek tűnő akadályokat is.

És így jutottunk el az északi és déli sarkra, így fedeztük fel Amerikát, így tudtunk hatalmas nagy felfedezésekre szert tenni, tudományos ismeretekre. Így küldünk a Marsra csodálatos gépezeteket, és így tudjuk azt mondani, ahogyan hallottam egy szak konferencián, ahol alkohol és drog függő emberek gyógyításáról tanácskoztunk humán szakemberekkel együtt:

„Emberek – mondta egy amerikai szakember – hát nem mondjátok már, hogy lehetetlen megoldani. Ne mondjátok már, hogy ezeket az embereket ne tudnánk megszabadítani. Hát a Holdra rakétát küldtünk föl, embert juttatunk oda. Akkor hogy ne tudnánk embereket megszabadítani a saját, rossz szokásaiktól.”

Amikor ezt ott hallottam, akkor megint csak az jutott eszembe, hogy igen. Mi emberek hatalmas teljesítményekre vagyunk képesek. De ezek a hatalmas teljesítmények is képtelenek arra, hogy az életünknek alapvető problémáit megoldják.

Nem véletlenül jellemzi az ördögöt, a Sátánt, a mindent szétdobálót, a mindent tönkre tevőt, a Biblia szám misztikája a 666n-os számmal.

Hiszen ez a 666, majdnem 777. Majdnem a teljesség.

 

De éppen ez a „majdnem” az, ami a bukásba vezet.

Éppen ez a majdnem az, ami a mi életünket is végig kíséri. Majdnem sikerült. Majdnem megoldottuk, de mivel csak majdnem, ezért csak annyit tudunk mondani, hogy a maraton futás távjából valóban csak egy méter hiányzott, hogy teljesítsük, de akkor összeestünk és nem ment tovább. Végig küzdöttünk sok-sok kilométert, de most már mindent kifacsartunk magunkból. Most már nem jutunk tovább. És akkor most a kérdés, mi történik most?

Mi történik most, amikor megcáfolhatatlanul jelen van a csőd?

Mit teszünk ilyenkor? Sajnálattal kell megállapítanom, hogy ilyenkor a jellegzetes, hogy eltűnünk. Kikapcsoljuk a telefonunkat, nem válaszolunk az e-mailekre, maximum a munkahelyen is beteg jelentünk, nem szólalunk meg, a barátaink nem tudják mi van velünk, de mi se vagyunk hajlandóak egyáltalán bármit is mondani. Vagy is más szóval illegalitásba vonulunk. Eltűnünk az emberek szeme elől. Az az illúzió kerget bennünket, hogy idő kell. Majd összeszedjük magunkat és majd győztesen, frissen borotváltan, a fodrásztól egy vadonat új frizurával felékesítve jövünk, és ha mi sem történt volna, folytatjuk. Ott ahol abbahagytuk. Ott ahol összeestünk, felállunk és az utolsó egy métert győzedelmesen végig futjuk, vagy ha kell, kezdjük elölről. De mi bebizonyítjuk, hogy miénk lesz az utolsó szó.

Éppen ezek a próbálkozások, éppen ezek a titkolódzások vezetnek aztán oda, hogy akár egy súlyos, pszichés sérülés lesz a következménye. A mi Apostoli Hitvallásunk pedig éppen ennek ellenkezőjéről beszél. Azt tanácsolja, hogy nekünk,

hogy vállaljuk föl, hogy végérvényesen befellegzett.

Hogy végérvényesen ki kell mondanunk, ez így nem megy tovább.

Vállaljuk fel azt, hogy hiába próbálkoztunk megjavítani elrontott kapcsolatainkat, hiába próbálkoztunk életet lehelni derékba tört karrierünkbe, hiába próbáltunk anyagi dolgainkat rendezni újabb és újabb kölcsönökkel, végül is be kell látni, hogy ez így nem megy tovább. Mert hogy mi történik ekkor? Az, amit Jézus Krisztus saját halálára nézve így fogalmazott meg, hogy:

Ha a mag földbe nem hull és el nem hal, egy maga marad.

De ha elhal, sokszoros termést hoz.

Ez egy különleges törvényszerűség. A természetben mind a mai napig fellelhető, jelenlévő, az új termésnek kiinduló pontjaként szolgáló törvényszerűség, amelyet ezért most Jézus Krisztus útmutatása alapján alaposan figyeljük meg mi magunk is.

Mi történik az életünk csődjeivel?

Maguk alá temetett már mindent. Ott vagyunk a romhalmaz alatt, és ilyenkor már talán felfedeztük, megértettük, hogy nincs értelme semmiféle titkolódzásnak nincs értelme semmiféle tagadásnak. De vajon minek van ilyenkor értelme? Jézus Krisztus példája arról beszél, hogy Istennek van egy csodálatos titka, az pedig az, hogy az életünkbe belehelyezett egy ún. „csíraképességet”. Belehelyezte az életünkbe, a személyiségünkbe, a lelkünkbe azt a képességet,

hogy amikor minden összedől, akkor kezdjünk az életünk lényegére összpontosítani.

Valahogy ugyan úgy, ahogy a magot, a biológia órákon annak idején beletettük a vattába, jól megáztattuk, és aztán figyeltük, hogy mi történik vele. Először is azt lehetett látni, hogy ez a mag megtöpped, kiszárad, megreped, aztán szinte teljesen el is tűnik. De miért is? Mert gyökeret hajt. Mert egy olyan szerv képződik belőle, amely képes arra, hogy újból táplálékot szívjon fel. Amikor a magból már nincsen semmi, maximum a mag héja marad utolsó hírmondónak arról, hogy itt valamikor egy mag volt az átitatott vatta csomóban, akkor mondhatjuk azt, hogy „nos, ez a növényke elültethető”. Mert a lényeg, a lényegi változás megtörtént. A magból gyökér lett. Ez a gyökér képes táplálékot felszívni. Képes végre rájönni hivatásának valódi értelmére. Arra, hogy termést hozzon.

Mert hogy a mi életünknek ez az értelme, ez a küldetése. Mi ezért jöttünk erre a földre. Mi nem azért jöttünk erre a földre, hogy mindenféle egzotikus tájakon töltsük a nyaralásunkat. Nem azért jöttünk erre a földre, hogy a legújabb divat szerint öltözködjünk. Nem is azért jöttünk erre a földre, hogy nekünk tapsoljanak és ránk szavazzanak majd a szépségkirálynő választáskor.

Mi azért jöttünk erre a földre, hogy gyümölcsöt teremjünk. Minden olyan akarat, minden olyan szándék, ami nem ebben az irányba hat, az végérvényesen pusztulásra van ítélve. A fejünkre fog dőlni. A gyönyörű villa, a vastag autó, a barátok a csillogása – villogása, akik eljönnek a születésnapomra, és felköszöntenek és mindenféle csili-vili dolgot hoznak oda. Ez mind össze fog dőlni és egyetlen egy dolog marad csak, ez pedig az, ami gyümölcsként maradt az életünkben.

De vajon mi a gyümölcs?

Ebben a vonatkozásban is nagyon fontos Jézus Krisztus útmutatása. A mag, ha földbe hull, elhal, gyökeret ereszt, akkor tölti be a küldetését. Mert „csak” gyökereszt növesztve önmagából tud gyümölcsöt hozni.

Az nem az ő elképzelése. Az nem az ő vágyálma. Az nem valamiféle sóhaj, hogy: De jó lenne, ha…

Nem valamiféle elképzelés, amit egyszer egy vállalkozó mondott el nekem, aki mindenféle eszközökkel sikeres sokszoros milliomos  – ma már milliárdos – mesélte nekem, hogy tudod, amiről te beszélsz, az nagyon szép, a feleségem is szokta mondani, amikor olvasgatja azokat az iratokat, történeteket, amiket adtál nekünk, hogy „Zolikám, milyen jó is lenne, ha mi így élnénk!” De tudod, ezt én nem engedhetem meg magamnak. Mondta. Nem tudom, azóta mi van vele. Rég óta nem találkoztunk, de gyanítom, hogy ha erre tette fel az életét, akkor hamarosan előbb, vagy utóbb ő is átélte, megtapasztalta azt, hogy ez nem gyümölcs.

Ebben nincs gyümölcs. Ebben nincs gyökér. Ezt nem táplálja semmi. Az ideges hajtásunk, a gyötrődéseink, az egy forintból kettőt csinálni, a minél szélesebb hálózatban tovább vinni mind azt, amit már megszereztem, ennek nincs gyökere.

Ha jön egy szél, ha jön bármi, elfújja.

A gyökér az arról szól, hogy valami tartós, megrendíthetetlen dolog van az életedben.

 Amit nem tud kikezdeni senki és semmi. A gyökér arról szól, hogy a növénykét érheti szél, vehetik árvizek, bármi egyéb, de van gyökere. Ebből a gyökérből táplálkozva újra kihajt.

Ez az, amit látunk, amikor a derékba tört fa újra kizöldell, amikor azt látjuk, hogy a növény, amit el akart pusztítani a természet, vagy különféle rossz indulatú emberek, még is újból legyőzi saját fájdalmát és kihalt.

Nem azért, mert összeszedte magát, hanem mert a gyökere most is, mind a mai napig jó táptalajban gyökerezik. Odakapaszkodik.

A zsoltáros is megfogalmazza, boldog az az ember, aki az Istenben bízik, amely hasonlatos a fához, amely a folyóvíz felé bocsátja gyökereit, és ha jön is a szárazság, akkor is gyümölcsöt terem.

Mert a folyóvíz táplálja azt

Erről van szó. Ez a mi életünknek az alapvető kihívása. A csíraképesség az egy ígéret marad az életünkben, ha nem növelünk gyökereket, ha az életünk nem táplálkozik abból a folyóvízből, ami soha ki nem szárad. Ha a gyökerünk nem olyan táptalajba kapaszkodik, amely újból és újból, az életünk minden egyes életszakaszában erőt tudunk gyűjteni.

 Itt had mondjam el a saját tapasztalatomat. Amikor én először éltem meg ezt, 11 éves lehettem, amikor egy súlyos, gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nálam. Bekerültem a kórházba, ráadásul egy olyan helyre, ahol a szüleimet sem láthattam, anyám is csak néha tudott beszökni a kórházba és akkor az ablakot megkocogtatta, egy kötőtűvel. Akkor odamehettem az ablakhoz, de nem volt szabad beszélni, ne hogy lebukjunk, csak integethettünk egymásnak és így teltek a hetek. Ebben a reménytelenségben, ebben a kétségbe ejtő állapotban egyszer csak átéltem azt, hogy valaki a hónom alá nyúl. Egyetlen egy dolgot tudtam, a magam kis gyerek eszével, hogy én meg fogok gyógyulni. Amikor az én szüleim meglátogattak engem és ott az orvosnál egy konzíliumon megint csak tanácskoztak felettem, akkor hát ahogy egy gyerek szokott, kivetem a hisztit és megmondtam, hogy én haza akarok menni, én meg fogok gyógyulni.

Apám természetesen azt mondta, hogy: “Fiam nem lehet, itt meggyógyítanak téged, itt kell maradnod.”

De én reménykedően néztem anyámra és kérleltem és könyörögtem és sírtam, hogy vigyen haza, mert én megígérem neki, hogy meg fogok gyógyulni.

Aztán anyám valamit megérezhetett a dologból, mert saját felelősségére valóban kihozott a kórházból, úgy hogy azt mondta a doktor, hogy “Jó, most még egy éjszaka itt marad a gyerek megfigyelésre és holnap viheti.”Állandó hőemelkedése, állandó láza van, így semmi képen nem engedhetem.”

Most is emlékszem rá, azon az estén, amikor tudtam, hogy a következő napon, amikor minden jó lesz, mehetek haza, nagyon magas lázam lett. Negyven fok fölé szökött a lázmérő hőmérője és az ápolónő nagyon szolgálatkészen és készségesen segítettek rajtam hideg fürdővel, próbálták lehúzni a lázamat. Egész éjszaka küzdöttek velem, pontosabban értem.

Reggel, mire édesanyám megérkezett láztalan voltam. Aztán megint neki kellett aláírni a papírt, hogy saját felelősségére kivisz a kórházból, hazavitt. Nagyon-nagyon gyenge voltam, a lábamon sem tudtam megállni. Lefeküdtem. Két teljes napot aludtam és amikor felébredtem, onnantól kezdve már nem voltam beteg.

Ezt a történetet azért mondtam el ilyen részletesen, mert mi is volt a kiinduló pont? A kiindulópont egy gyógyíthatatlannak diagnosztizált betegség volt.

A kiinduló pont az az emberi megállapítás volt, hogy itt vége mindennek. Az én gyermeki értelmemben egy dolog volt egészen nyilvánvaló az, hogy

én a Jóisten kezéből nem hullhatok ki.

Neki van még valamilyen szándéka az életemmel. Akkor, amikor én ezt belülről átéltem és megtapasztaltam, amikor a gyökereim a folyóvízbe kapaszkodva ezt a bizonyosságot ezt a bizonyosságot sugározták a szívembe, hogy te nem fogsz meghalni. Akkor tudtam ezt elmondani a szüleinek. Könnyek között persze és nem olyan előkelően, ahogyan ez elvárható ilyenkor. Nem tudtam szépen megfogalmazni, de ki tudtam mondani, hogy én meg fogok gyógyulni. Én el akarok jönni ebből a kórházból. És a csoda megtörtént. És a csoda azóta is megtörténik újból és újból.

Mindenféle betegeségeink: lelki, testi, kapcsolatbeli nyomorúságaink, nyavajáink, a bedugult párbeszédeink kapcsán

Isten újból és újból megszólít bennünket, hogy ő meg akar bennünket gyógyítani.

Nekünk nem kell tennünk semmi mást, mint hogy újból tudatosítani magunkban, kapaszkodhatunk őbelé. Ő meg akar tartani bennünket.

Én kívánom magamnak és mindannyiunknak, hogy elfogadjuk az ő nagylelkű ajánlatát.