Ezt a címet az Apostoli Hitvallás azon szakászhoz illesztettem, amelyik így szól: „… fogantatott Szentlélektől „– ez volt a múlt héten megtárgyalt anyagunk, és most pedig a következő rész – „született szűz Máriától.”
Amikor az apostoli atyák világmissziójuk kezdetén, utolsó összejövetelükön egyeztették egymással hitük leglényegesebb tartalmi elemeit, akkor Jézus Krisztus földi életének sarokpontjait határozták meg. Tették mind ezt azért, mert tudták jól, ahová elindulnak, széles e földre – egészen az addig ismert világ szélső határáig – ott mindenhol olyan párbeszédeket kell kezdeményezniük a számukra addig teljesen ismeretlen emberekkel, amelyekben az ő megtapasztalásuk, az ő Krisztussal való kapcsolatuk legfontosabb elemeit tudják elmondani. A lényeges, fontos elemek a közös gondolkodásnak cölöpei, tartópillérei.
Valahogy úgy kell ezt elképelni, mint egy hídépítés, amikor először a hídépítő mérnökök azt határozzák meg, hogy mennyi cölöpöt és hova kell elhelyezni a széles folyó fölé, a mederbe, hogy aztán arra tudják ráépíteni azokat a hídelemeket, amelyek egyik partról átvisznek a másikra. A lényeg tehát ezekben a tartópillérekben van, ezekre a tartópillérekre lehet aztán ráépíteni a párbeszédnek az útját.
Na most, amikor az apostolok tehát így együtt meggondolták, hogy Jézus Krisztus földi működéséről, személyéről mi az, ami a legfontosabb, nagyon érdekes, hogy az ő életében szűz Máriát egy ilyen központi pozícióba helyezik.
És azért nagyon érdekes ez, mert ennek a központi pozíciónak a megemlítése akkoriban még mentes volt minden olyan teológiai magyarázattól. Amiből aztán különféle felekezetek, hatalmas nagy vitatkozások – sajnos ezt is hozzá kell tennünk, a történelmi hűség kedvéért, kölcsönös kiátkozások fakadtak.
Amikor ugyanis ez a kifejezés megjelent az Apostoli Hitvallásban és ezen keresztül az apostolok tanításában, hogy született szűz Máriától, akkor ők tudatosan egy olyan elemet vállaltak föl, egy olyan mondanivalót, ami nem csak akkor, de akkor főleg egy hatalmas nagy botránynak volt a kiváltó oka.
Ezt a botrányt az evangéliumok is tanúsítják, rögzítik, amikor arra utalnak, hogy Jézus Krisztus kortársai is újból és újból elmondják, hogy Jézus a származása bizonytalan. Más szóval, csak az anyját ismerjük, az apját nem.
Ennek a legegyértelműbb kifejezése az a történet, amikor Jézus az ő messiási küldetése elején megjelenik szülőfalujában. Pontosabban abban a kis városkában, amelyben felnevelődik, érett férfivá válik és ahol ő maga is iparos emberként dolgozik, ácsmesterként 30 éves koráig. Amikor ott megjelenik a tanítványaival együtt és tanít a zsinagógában, akkor az őt ismerő emberek egyöntetű véleménye az, hogy hát ez akar nekünk beszélni?
Hát ismerjük mi őt, ez a Mária fia.
Ezzel a korabeli kifejezéssel, szófordulattal arra utalnak, megkülönböztetve őt attól a korabeli szóhasználattól, hogy a fia előtt mindig az apa állt. Tehát nem Mária fiaként, hanem József fiaként kellett volna nekik megnevezniük. Ha nem ez teszik, akkor ezzel azt akarják kifejezni, hogy Jézus Krisztus nem más, mint egy törvénytelen gyermek.
Ez a „született szűz Máriától”kifejezés ugyan erre a korabeli botrányra utal, hogy született szűz Máriától. Született egy olyan asszonytól, akinek a neve ismerős ugyan, de akinek igazán a családi kapcsolatai – mondjuk így – zavarosak. Szűz, vagy is nincs férjnél, de még is gyermeke van. Hát akkor hogyan történhet ez? Csak úgy, hogy volt egy házasságon kívüli kapcsolata, magyarázták, vagy tulajdonították pontosabban neki ezt a fajta sötét utat.
Éppen ezért, hogy ha ezt a hátteret látjuk, amelyben a kortörténeti dokumentumok szerint mindenfélével meggyanúsították Máriát egészen odáig, hogy egy római katonával volt viszonya. Abból született volna az ő elsőszülött fia. Szóval, hogy ha ezt a kórtörténeti hátteret látjuk, akkor jogosan kérdezhetjük azt magunktól azt, hogy hát mi indította az apostolokat arra, hogy amikor ők Jézus Krisztusról akarnak beszélni, akkor egy ilyen bizonytalan családfát megemlítsenek?
Mi értelme van annak, hogy amikor ők valahova megérkeznek (közülük legmesszebb Tamás apostol jutott egészen Indiáig ment el), hogy egy ilyen helyzetben az ember egy ilyen árny oldalt mutasson be Jézus Krisztus egész történetiségéből?
Hát éppen ez az, ami miatt ennek a mai közös gondolkodásunknak a „ Párbeszéd törékenysége” címet adtam. Mert ez a fajta felütés, ez a fajta kezdés a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel elején álló botrány.
Ez éppen arra akarja felhívni a figyelmet, hogy a lényeg az nem a megfellebbezhetetlen, megcáfolhatatlan, kifogásolhatatlan származásból és körülményekből adódik.
A lényeg az éppen nagyon sokszor ennek éppen ellentmond. Éppen azok tudnak a lényegre rácsodálkozni és azok tudják a lényeget felfedezni, akik megértik, hogy ebben a töredékességben, erőtlenségben ebben a látszólagosan botrányos keretben egészen különlegesen új jelenik meg.
Pál apostol, aki maga is egy nagyon botrányos előéletű ember, hiszen ő volt az első keresztény üldözésnek megszervezője. Sajnálatos módon, ahogy maga fel is vállalja, működésének olyan szörnyű következményei voltak, hogy emberek sokaságát juttatta börtönbe. Sőt, akik nem tagadták meg hitüket, az ő nagyon kemény, nagyon irgalmatlan fellépése következtében halált is kaptak ítéletként.
Nos, ennek a botrányos múltú apostolnak van egy különleges felfedezése, egy különleges megfogalmazása, amely erre a szűz Máriától született – vagy is más szóval botrányos előéletű – botrányos származású Jézus Krisztusra egy nagyon egyértelmű magyarázatot ad.
Szeretném ezt az igeszakaszt felolvasni, ez a Második Korinthusi levélben található, a negyedik fejezet hetedik versétől kezdve.
Ez a kincsünk cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk és ne magunknak. Mindenütt szorongatnak bennünket, de nem szorítanak be. Kétségeskedünk de nem esünk kétségbe. Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak. Letipornak, de el nem veszünk. Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus Krisztus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.
Pál apostol, amikor a kereszténység titkát akarja megfejteni a korinthusiaknak, akkor a következő képet használja, ti is tudjátok jól, hogy a háztartásban cserépből égetett nagy korsókat, edényeket használunk – akkoriban ugye ez volt a kizárólagos tartó eszköz, amiben tároltak mindenféle élelmiszert, vagy akár aranyat, ezüstöt, szóval a lényeg, hogy – a háztartásokban ezek az edények szolgáltak mindenféle anyagnak, értékesnek, értéktelennek a tárolására.
És Pál apostol ezt a képet használja akkor, amikor a kereszténységben rejlő titokról beszél. Azt mondja, a kereszténység az kívülről olyan, mint egy törékeny cserépedény.
Ha ráütsz egy erősebb eszközzel, eltörik, megreped, tönkre megy. Vagyis, mászóval a külső megjelenés az mindig is erőtlen megjelenés lesz. De nem is ez a külső a lényeg, hanem az a lényeg, ami benne van.
És hogyha ilyen nagy agyag korsókat magunk elé képzelünk most, amelyek akár 30-40 litert is be tudtak akár fogadni, és ezekbe az agyagkorsókba tároltak a házi kincses tárban arany vagy ezüst pénz érméket vagy ékszereket, akkor bizony, ahogy Pál apostol mondja, ez a kincs, ez cserépedényben van, de senkit nem fog már a cserépedény érdekelni. Senki nem a cserépedény felől minősíti a cserépedényben lévő hatalmas kincset, hanem a kincs felől minősíti a cserépedényt.
Az a cserépedény nagyon-nagyon értékes lesz, nem önmagáért, hanem azért a kincsért, amely abban van. Emiatt említik és tartják nagyon-nagyon fontosnak az apostolok, hogy Jézus Krisztus életből ezt a kezdőpontot ezt világosan hangsúlyozzák.
Itt nem arról van szó, amit aztán később – én hadd mondjam ki – a különféle teológiai okoskodások hordaléka, szűz Mária személyére ráaggatott. Hogy ő milyen minőségben különbözik az emberektől. A hétköznapi, ezen a földön járó emberektől milyen elétrő, különleges minőségei volnának. Milyen különleges módon halt meg és sorolhatnám. Én ezekbe nem akarok belemenni. Egészen egyszerűen csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy az apostoli bizonyságtételben semminek, ami ebbe az irányba hat nincsen nyoma.
Az apostoli bizonyságtétel sokkal inkább arról szól, hogy van egy törékeny asszony, aki megszüli az ő fiát. És úgy vállalja föl és úgy szüli meg, hogy közben tudja, hogy a kor megvetéssel és mindenféle hamis és gonosz szóbeszéddel fogja őt körül venni.
Tudja jól, hogy egy életre megbélyegzett lesz ő is, meg a fia is. Ezt a sorsot még is fölvállalja, abból az engedelmességből fakadva, amelyet kifejez annak az angyalnak, aki hozza neki ezt a hírt. Amikor azt mondja válaszul erre, hogy
„Itt van a te szolgáló leányod, legyen a te Urad akarata szerint.”
Vagy is más szóval Mária amikor Jézus Krisztus földi anyjaként megjelenik az Apostoli Hitvallásban, éppen Pál apostol példájával élve, a cserépedényként jelenik meg.
A törékeny asszonyként, a megvetett, a mások által kigúnyolt asszonyként, aki egyáltalán nem dicsőséges, akire egyáltalán nem úgy tekintenek a kortársai, mint valami különleges személyre, hanem mint aki vállalja a Krisztus gyalázatát. Vállalja vele együtt azt a fajta sorsot, amelyben megvetés az osztályrésze, de még is, sorsa ezen messze túl mutat.
Mert egy olyan új küldetésnek lesz átélője, a megtapasztalója, egy olyan új földi világunkat teljesen átformáló isteni küldetésnek lesz az útkészítője és egyúttal a legmélyebb mélységeiben is hűséges megjelenítője, amely megvilágítja az egész világmindenséget azóta is.
A fia, aki harminc éves korági ott van mellette, nevelőapja, halála után családfenntartóként támogatva őt, 30 évesen Isten elhívására elindul és három év alatt valami egészen különleges utakat jár. Ezeket az utakat Mária nem mindig érti, de mindig ott van hűségesen az ő fia mellett.
Még akkor is, amikor mindenki elhagyja, amikor az ő szívét is az éles tőr hatja át, akkor is ott van az ő fiának haldoklásában. Ott van akkor is, amikor a feltámadás csodáját megtapasztalhatja, hiszen igaz, hogy ő csak a fiának a végtisztességet akarta megadni, de az angyalok egy egészen új dimenzióról beszéltek hozzá is.
Mind ezt azért mondom el ilyen részletesen, mert éppen ez az, ami a mi számunkra is reménységet ad. Párbeszédeinkben mi is nagyon-nagyon sokszor átélhetjük, megtapasztalhatjuk ezeknek a párbeszédeknek a töredékességét, erőtlenségét.
Valóban olyanok, mint a cserépedények. Egy pillanat alatt összerogyhatnak, megrepedhetnek, összeeshetnek ezek a párbeszédek egy-egy kemény, határozott, irgalmatlan szó megjelenése révén. De a párbeszédeinkben megjelenő kincset senki nem tudja elvenni tőlünk.
Ez az, amit Pál apostol – aki maga is az egész akkor világot beutazza, mindenhol párbeszédre törekedett az emberekkel – ő maga is ugyan ezt tapasztalta meg.
Hiszen azt mondja:
„… mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak. Letipornak, de el nem veszünk. Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.”
Vagy is itt Pál apostol arról beszél, hogy ő, aki a kor legműveltebb emberei közé tartozott még is újból és újból azt tapasztalja, hogy hiába minden tudás, hiába minden rábeszélő képesség, hiába minden bölcsesség, hiába minden érvelés, gyakorlatilag a párbeszédek mind-mind egy ilyen erőtlen, suta, sarokba szorított pozíciókban jelennek meg.
Ha én nem akarok hatalmat gyakorolni fölötted, ha én nem akarlak leigázni, manipulálni, akkor bizony azt kell megtapasztalnom, hogy a párbeszédeinkben nagyon sokszor felül kerekedik az önzés. Nagyon sokszor felülkeredik az érzelmi zsarolás. Nagyon sokszor felülkerekedik a hátsó szándék.
Látszólag. Ezek a cserépedény mivoltunknak a jellegzetességei. De ha kitartok abban az üzenetben, amelyet itt Pál apostol megfogalmaz, hogy magunkban hordozzuk Jézus Krisztus halálát, hogy az ő feltámadását, az ő erejét is megtapasztalhassuk.Ha kitartok abban, hogy én akkor sem akarok a manipuláció, a külső kereteknek a hangsúlyozása révén bárkire is valamiféle nyomást gyakorolni, ha kitartok a belső meggyőződés egyszerűsége és tisztasága mellett, akkor meg fogom tapasztalni, hogy ezek a párbeszédek lehet, hogy kívülről törékeny cserépedénynek tűnnek, de tartalmukat érintve igazi kincseket rejtenek magukban.
Itt szeretnék befejezésül azokra a párbeszédekre emlékezni, ahol nem nagy, bölcs mondatokat hallottam, hanem egyszerű emberektől – olyanoktól, akiknek az általános iskolai végzettségük sem volt meg, még is, olyan bölcs gondolatokat tudtak megfogalmazni a maguk módján, lehet, hogy nyelvtanilag sem helyesen, de még is, egy belső tartással, úgy is lehet mondani, hogy meggyőző erővel.
Persze tudom jól, hogy ezeket az üzeneteket, amelyek nem valamiféle lehengerlő stílusban kerülnek előadásra, ezeket az üzeneteket nem fogják az újságok címlapjain közölni. Ezeket az üzeneteket majd nem akarják majd különféle hatalmas pénzekkel reklámozni, megtámogatni, de nem is kell. Nincs rá szükségük.
Mert ahogyan szűz Máriának sem volt arra szüksége, hogy magyarázkodjon az emberek előtt. Ahogyan ő sem kérte senkitől, hogy valamiféle utólagos rehabilitációban részesítsék, és tegyék egyértelművé, mindenki előtt, hogy ő nem valamiféle gyanús, házasságon kívüli kapcsolatba ment bele. Nem ennek lett következménye Jézus Krisztus megszületése. Senkitől nem kérte ezt.
De az ő életének a bizonyságtétele, hűsége, kitartása Jézus Krisztus mellett, eredményezte azt, hogy később az első gyülekezetben már ott vannak Jézus Krisztus földi testvérei is, és hogy ő maga is ott imádkozik az apostolokkal együtt, amikor pünkösdkor kiárad Isten Szent Lelke.
Lehetővé téve az embereknek azt, hogy túl lássanak a külső jelentéktelenségén és megérezzék a cserépedényben rejlő kincs óriási, mással össze nem cserélhető voltát. Ez egy különleges lehetőség, ez egy különleges ajándék.
Vajon lesz e arra képességünk, hogy a csillogó üresség helyett a csöndes kincseket válasszuk?
Ennek a kérdésnek megkerülhetetlen jelentősége van. Megkerülhetetlenül fontos az, hogy eldöntsük, mire akarunk figyelni?
Mitől akarjuk magunkat meggyőzni hagyni?
Milyen kapcsolatokat keresünk?
Vajon a párkapcsolatainkban, a barátságainkban milyen utakat akarunk magunk elé kitűzni?
Kik azok, akikre hallgatunk?
Vagy úgy is mondhatnám, hogy milyen állásokat, milyen befolyásokat keresünk?
Milyen utak azok, amelyek számunkra kívánatosak?
Szűz Mária példája éppen arra hívja a figyelmünket fel, hogy soha sem a külső az, ami meggyőző. Soha a túlerő az, ami az erőt, a tejhatalmat biztosítja. Hanem egyedül az a belső nyitottság, ami őt is jellemezte.
Hogy akár a megszégyenítést, akár a megvetést is, akár a kiközösítést is vállalta azért, hogy megszülethessen ezen a földön az a valaki, aki mindannyiunk sorsát alapvetően meg tudja változtatni.
Én kívánom magamnak és mindannyiunknak, hogy párbeszédeinkben így tudjuk felvállalni tudatosan ezt a törékenységet.
Hogy el tudjunk hallgatni csendesen, alázatosan ha mások le akarnak tromfolni. Föl tudjuk vállalni belső tartással mind azt a szépet és jót, amit szívünkbe csöpögtetett a Jóisten szeretete.
Adja a Jóisten, hogy így legyen és köszönöm, ha ezen az úton haladhatunk tovább együtt.