Értelmezzük először ezt a címet. A szűklátókörűség talán kicsit hosszadalmas szónak tűnik, de hogyha a rokonértelmű szavával, a szemellenzőséggel helyettesítjük be, akkor már jobban elképzelhető a tartalma. Főleg, hogyha a szónak eredeti, hátterét komolyabban vesszük, vagyis azt, amikor a lovakra egy szemellenzőt tettek, hogy csak előre nézzenek, arra felé, amerre hajták őket és a körülményeket ne vegyék figyelembe, attól ne hagyják magukat lekötni.
Hát a lovak esetében ez a fajta eljárás teljesen jogos. Az ember esetében viszont, aki éppen teremtettségénél fogva sokszínűségre, sokrétűségre alkalmas lény, és igazából úgy teljesedik ki, hogy ha ezt a sokszínűséget, sokrétűséget megéli, nos az ember esetében ez a szűklátókörűség, vagy szemellenzőség csak azt tudja eredményezni, hogy majd mások hajtják olyan célok felé, amelyeket tulajdonképpen nem is akar. Csak a tömeggel, vagy a mögötte rikácsoló vezényszavakra hallgatva sodródik e felé a cél felé. Hogy ne így legyen, ezért van szükségünk arra, hogy az életünk mindenféle szűklátókörűséget, szemellenzősséget megtagadva, egyre inkább széles látókörrel rendelkezzen. Ez azonban egyáltalán nem könnyű dolog. Hiszen az életünkben még a legszentebbnek látszó célok esetében is egy folyamatosan beszűkítő, mondhatnánk szemellenzős értelmezéssel találjuk szembe magunkat.
Így van most, például esetünkben az Apostoli Hitvallás tárgyalt esete kapcsán, amikor is a
„Hiszek az egyetemes Anyaszentegyházban”
kitételt, sajnálatos módon kétfajta módon fordítják. „Hiszek a katolikus anyaszentegyházban.” hangzik az egyik fordítás. A protestáns fordítás hangzik így, hogy „Hiszek az egyetemes anyaszentegyházban.”
Ennek a kétféleségnek van egy nagyon sajátságos előtörténete, amikor is a nyolcvanas években az Ökomenikus Tanács a Katolikus Egyház Püspöki Tanácsával összefogva egy ökomenikus énekes füzetet adott ki és azzal együtt egy ökomenikus fordítását a „Mi Atyánk”-nak és az „Apostoli Hitvallás”- nak. Akkor abban a megfogalmazásban az „egyetemes” szó szerepelt, csak hogy aztán a Vatikáni Egység Tanácsa ezt a fordítást nem hagyta jóvá. Mondván, hogy ezzel valami lényegeset adnának föl a katolikus hívek ezzel a fordítással és így maradt ez a két féle fordítás. Vajon mi ez a lényeges? Hát a lényeges a kimondva, kimondatlanul is jelenlévő értelmezés. Ti. ha hiszek is az egyház egyetemességében, ez csak egy fajta felekezetnek az égisze alatt lehetséges, ami már pedig csak a római katolikus egyház lehet. Ezt a fajta példát én most nem azért hozom ide, hogy ezzel vitatkozzak, hogy vagy netán rosszallásomat fejezzem ki. Hozhatnék más példát is: Az első világháború után megalakult Népszövetség példáját. Amiből aztán később a második világháború után az Egyesült Nemzetek Szövetsége, vagyis ENSZ alakult. Itt is, ennek az Alapító Okiratában is olyan szent célok szerepeltek, mint a világbékét biztosító nagy világkormányzásnak a létrehozása. Ahol is a különböző nemzetek majd egységesen összefogva fognak a lényegre összpontosítani. Nos, hát tudjuk, hogy mi lett ebből, az ENSZ tulajdonképpen a különböző nemzetek egymással vívott csatáinak egy újabb színtere lett. Valójában egy igazi megbékélés, összefogás ugyan úgy messze van, mint az alapításkor.
Ezen nem változtat az, ha kisajátítom magamnak a különféle lehetőségeit annak, hogy végül valamilyen módon még is csak létrejöjjön az egység. Ha azt mondom, hogy igen, majd ha csatlakoztok hozzám, majd ha ti is olyan felekezetűek lesztek, mint én. Akkor majd ez létrejön. Nektek is majd az a vezetőtök lesz, mint nekünk, akkor majd létrejön az egység. Vagy hogy ha ti is betagozódtok abba társadalmi rendbe, ahogyan mi gondolkodunk, akkor majd létre jön az egység.
Mai európai feszültség gócainknak szomorú tanulsága az, hogy hiába akar az ember bármiféle egységet létrehozni, kívülről ráerőltetve szemellenzősen a saját értékrendjét másokra, ez így soha nem jön létre. Az ember kőkeményen, irgalmatlanul ragaszkodik a saját világának elképzeléséhez. Legfeljebb ideig-óráig, anyagi érdekekből, félelemből alkalmazkodik egy másik, úgynevezett többségi kultúra elvárásaihoz, de ahogy aztán az egyes konfliktushelyzetekben nem ez a többségi kultúra fogja a döntéseit meghatározni, ezt éppen a legutóbbi napok tragikus eseményei – Francia országban – bizonyítják.
Mi lenne tehát a kiút?
Hogyan lehet a szűklátókörűség béklyóit letenni? Hogyan tud ebben nekünk a párbeszéd segítségünkre sietni?
Erre szeretnék most három Bibliai példát hozni. Hogy ennek a folyamatnak a belső törvényszerűségeit jobban megértsük.
Az első Bibliai példa, József példája
Aki rabszolgaként kerül Egyiptomba, ahol igazságtalanul megvádolják olyan vétkekkel, amelyeket soha nem követett el. Ahol ő nem csak az ártatlanságát bizonyítja folyamatosan, hanem hajlandó arra is, hogy értékeit mások – úgy is lehetne mondani hogy az őt fogva tartók – javára kamatoztassa. Nem bosszút forral, nem ellenállás van a szívében, hanem segíteni akarás. Így ő lesz az végül, aki Egyiptomot megmenti az éhínség idején. Felkészítve az egész egyiptomi akkori királyságot arra, hogy időben tartalékoljanak, tegyenek félre a hét bő esztendő időszakában. Hogy aztán a hét szűk esztendőben lehessen miből táplálkozniuk. József, aki az idegen, a lenézett nép, az izraeliták fia. Aki az ő odaszánásával, szolgálatkészségével kész fölvállalni ennek a számára teljesen idegen, sőt őt sokféle bántással, sértéssel illető népnek a sorsát. Miben mutat nekünk József példát? Abban, hogy a szűklátókörűséget ott tudjuk átlépni, amikor a bennünket bántalmazókat, a bennünket igazságtalanul meghurcolókat, mint a mi adományainknak, tehetségeinknek, képességeinknek célcsoportját látjuk. Amikor nem elzárkózunk tőlük, amikor nem megvetjük őket. Hanem amikor kitartó türelemmel József példájához hasonlóan megpróbáljuk azt az értéket, ami bennünk lakik, az ő számukra kamatoztatni. Javukra formálva mind azt, amivel rendelkezünk.
A második példa, Jónás próféta példája
Jónás próféta szintén izraelita. Ráadásul abból az időből, amikor már az Asszír Birodalom Izrael tíz törzsét elhurcolja, fogságba veti. A tíz törzs lakóhelyére betelepít idegeneket, az ott lakókból csak nagyon keveset hagyva. Ez a mai szóval traumatizált nép, most egyszer csak olyan helyzettel találja szembe magát, hogy kiváló prófétájuk felhatalmazást kap Istentől, éppen az őket leigázókat, szörnyű módon megcsonkító, pusztulásba rántó nép felé, az asszírok felé szól.
Jónás prófétának küldetése egyértelmű. Menjen el, az Izrael tíz törzsét szétszóró, nagy részt el elpusztító nép fővárosába, Ninivébe. Hirdesse ott az embereknek az életük alapvető megváltozásának szükségességét. Mondja el nyíltan ennek tétjét, hogy amennyiben ez nem történik meg, akkor egy természeti csapás fogja sújtani ezt a várost, és bízza rá az ott lakókra a döntést.
A próféta számára ez a küldetés lehetetlen feladatnak bizonyul. Hiszen odáig, hogy Isten egy természeti csapással akarja sújtani Ninivét, az ő népét gonosz módon elpusztítani akaró, szétszóró, fogságba hurcoló nép fővárosát, ezzel ő maximálisan egyet értett. Pusztuljanak csak, akár Szodoma és Gomora – gondolta magában.
De, hogy Isten még esélyt is akar nekik adni arra, hogy megváltozzanak, ő nekik, akik gonosz módon visszaéltek hatalmukkal és Izraelt ebek harmincadjára adták, nos, ez sehogy sem fér a fejébe. A Teremtő viszont nem tágít. Az előle és a békéltetés elől menekülő prófétát utoléri, visszafordítja és újból elküldi Ninivébe.
Jónásnak nem marad más hátra Ninivében, mint hogy kelletlenül, de hirdesse az Isten figyelmeztetését, de egyúttal újra kezdésre adó üzenetét, hogy „Vigyázzatok, ha ezen az úton tovább mentek, akkor Isten büntetésével találjátok szembe magatokat, de ha visszafordultok, Isten is megkönyörül rajtatok! „
Mi történik?
Egy igaz hitű izraelita, a világot a saját vallásának előírásain keresztül szemlélő és értékelő ember, aki szívéből idegenkedik, undorodik az asszíriaktól, azt a feladatot kapja, hogy lépjen túl saját szemellenzősségén, szűklátókörűségén, ami tulajdonképpen miből is táplálkozik? Abból, hogy saját kiválasztottságának tudatában úgy érzi, neki joga van beülni az ítélőszékbe. Joga van megmondani, hogy „Te semmiképpen vagy helyes, jó, igaz. Te pusztulásra ítéltettél, neked ez a sorsod. Mert hogy hozzám képest, sehol sem vagy. (a szerk.)
Ahogyan Jézus a farizeus imájában kimondatja a beképzelt emberrel, hogy hálát adok Istenem, hogy nem vagyok olyan, mint az a másik ember. Én nem vagyok bűnös. Nem vagyok rossz romlott. Én tudom jól, hogy az én életemben minden jól működik. Ami ezen a perspektíván kívül esik, az figyelemre sem méltó. Az tulajdonképpen lényegtelen, az úgy is tönkre megy, vallási kifejezéssel „elkárhozik”, másodrendű.
Amikor a szűklátókörűség szemellenzős látásmódjának legyőzéséről van szó, akkor éppen ez az a belső ösztönző erő, amelyre oda kell figyelnünk. Úgy ahogy Jónást is visszaráncigálta a saját meneküléséből és rosszindulatából, elzárkózásából, a mennyei Atya bennünket sem fog békén hagyni, amíg rá nem döbbenünk arra, hogy saját gőgösségünk, másokat lenéző, magunk kiválóságába vetett vak hit az sehová nem vezet. És ennek az elgondolásnak vagy meggyőződésnek semmi alapja nincsen.
Ugyan is te nem vagy különb. Az a hála, amely úgy szól, hogy hálát adok Neked, Istenem, hogy én különb vagyok, hogy én nem vagyok olyan, mint a másik, az a legnagyobb hazugság. Mert hogy mindannyian egy platformon állunk. Erről az egy platformról szól a harmadik történet, amire szeretnék utalni. Ez a történet,
a Kornéliusz századosnak a története.
Akihez megint csak nagy unszolásnak – Isten csodálatos indíttatásának és noszogatásának végül is – engedő Péter betér. Azért megy oda, mert az a római százados egy angyal intésére megkeresteti őt, hogy majd rajta keresztül meg fogja érteni, hogy hogyan is lehet tulajdonképpen a mindenhatóval békességre jutni.
Páter apostol, amikor belép ebbe az épületbe, akkor az első mondanivalója az, hogy hát tudjátok zsidó embernek tulajdonképpen meg van tiltva, hogy egy pogány embernek a házába belépjen.
Amit itt Péter megszólaltat, az tulajdonképpen semmi más, mint ez a régi pozíció. A szűklátókörűségnek, a szemellenzőségnek a pozíciója. Hogy ti. én más vagyok, mint te. Ezért mert más vagyok, mint te, el is határolódom tőled. Én zsidó vagyok, te pedig pogány. Én római katolikus vagyok, te meg pogány. Vagy éppen én ilyen, vagy olyan felekezethez tartozom, te meg római katolikus vagy, tehát te pogány vagy. És nem tudom mennyi féle képen ragozzuk ezeket az abszurd emberi kategóriákat. Amelyek mögött ugyanaz a mozgató rugó van, az elhatárolódásnak és az emberi gőgösségnek a zsákutcája.
De Isten ezen a szűklátókörűségen felül akar emelni mindannyiónkat.
Arra akar bennünket indítani és ösztönözni, hogy lépjünk közelebb és vetkőzzük le a saját magunk szemellenzősségének a csökött látását. Mert Isten nem azt akarja, hogy igazoljon téged a kizárólagosságodban, a te mindenekfelett állóságodban, abban a fajta vak hitben, hogy tulajdonképpen a világ hozzád fog igazodni és majd mindenkinek előbb vagy utóbb be kell látnia, hogy a te utad és ahogy ezt a világot te értelmezed, az van rendjén.
Hanem Isten, az ő végtelen türelmével, szeretetével és alázatával nem fog békén hagyni se téged, se engem, hanem folyamatosan arra ösztönöz, hogy lépjél túl a saját korlátjaidon,
tanulj meg saját gőgösséged álarcai mögé nézni.
Vedd észre, hogy azok a magyarázatok, hogy miért is kell mindenkinek úgy gondolkodnia, és úgy látnia, ahogy te, az nem arról szól, hogy a te igazad az egyetlen. Hanem ez arról szól, hogy félsz a másiktól. Félsz túllépni a saját szűklátókörűséged korlátjain. Félsz elgondolkodni azon, hogy ahogy te látod, az igaz e?
Milyen jó, hogy Péter apostol nem félt ettől! Milyen jó, hogy hajlandó volt a saját szűklátókörűségét felül írni, Kornéliusz századoshoz közel lépni és elmondani neki, azt az örömhírt, ami arról szólt, hogy Jézus Krisztus személyválogatás nélkül – vagy úgy mondhatnánk – szemellenzőséget megtagadva, szűklátókörűségen túllépve minden embert egyformán szeret.
Minden embert egyformán arra ösztönöz, hogy éljen a párbeszéd lehetőségével.
Akarjuk ezt?
Én kívánom tiszta szívből, hogy válaszunk igen legyen!