A hétköznapi szóhasználatban gyakori fogalom az identitás. Az identitást közvetíteni, ápolni kell, – halljuk sokszor. Bennem ezek a szófordulatok a következő kérdéssé formálódnak: valóban pedagógiai fogalom az identitás, lehetséges annak egyfajta tananyagként történő közvetítése? Persze lehet, hogy ennek a jegyzetnek az olvasója már ezen a ponton gondolkodóba esik, különösnek tartva, hogy fölvetésem nem az identitás közvetítésének helyes módszertanára kérdez rá. Igen, egy ilyen kérdésfölvetés valóban különösnek hat mai, egyre magasabb fokú specializációs folyamatai közepette is egyre inkább elbizonytalanodó világunkban, mely arra hajlik, hogy minden problémát módszertani kérdésként kezeljen. Korunk szinte belénk szuggerálja: ha valami (most még) nem működik az életünkben, akkor a helyes metódus alkalmazásával ezen az akadályon is túljuthatunk. Megfigyelésem szerint így valójában mindig ugyanaz ismétlődik: ha egy megoldási javaslat nem fejt ki kielégítő hatást, akkor ugyanazt egy másik formában, más összefüggésben kínálják föl anélkül, hogy az eredeti gondolatot bárki megkérdőjelezné.
Az identitás-közvetítés területén tapasztalatom szerint ugyanez az eljárásrend a mérvadó: az emberi-, és kisebbségi jogok régről ismert normáit variálják abban a reményben, hogy ezáltal az aktuális kihívásoknak is meg tudnak felelni. Ebben a kontextusban értem és értelmezem a migrációs probléma körül zajló igen érzékeny vitát ugyanúgy, mint azokat a programokat, melyek a migránsoknak európai színezetű identitást kívánnak közvetíteni.
Saját, több mint három évtizedes identitás-kutató, és közvetítői tevékenységem alapján az a meggyőződésem, hogy ez, a felvilágosodás gondolatiságán tájékozódó, fő hangsúlyában módszerhívő látásmód valójában célt téveszt. Látásom szerint ugyanis mindenek előtt választ kell kapnunk arra az egyre inkább kínzó kérdésre, hogy ezen az úton egyáltalán lehetséges-e az identitás közvetítése? Ennek a problémának belső feszültségét még egyértelműbben kifejezve: ha az identitás-közvetítés európai civilizációnk és kultúránk szerves része, akkor miért van az, hogy az ezen az úton elérni kívánt hatás döntő többségében oly erőltetett és erőtlen? Vagy talán ennek a belső gyengeségnek és kísérthetőségnek kiváltó oka éppen ott keresendő, ahol nyíltan fölvállaljuk: saját, őserőt közvetítő, valódi identitásunk forrása máshol, az emberi létezés mélyebb rétegeiben rejtőzik?
Ezt a kérdést természetesen nem lehet egy ilyen rövid jegyzetben megválaszolni. Mindenesetre kísérletet teszek arra, hogy rendszeres időközönként közzétett gondolataimmal, – a kedves olvasóktól időközben kapott visszajelzéseket is figyelembe véve – hozzájáruljak a kérdéskör tisztázásához. A saját, vagyis egyéni és közösségi életterében alkalmazható válaszait természetesen mindenkinek önmagának kell föllelnie. A tájékozódáshoz szükséges segítséget viszont szívesen fölajánlom, – már csak azért is, mivel meggyőződésem, hogy mindannyian csak abban esetben találjuk meg helyünket és boldogságunkat az ég alatt, ha őseredeti identitásunk bennünket is megtalálhatott.