június 09. – július 02.
Személyiségünk titkai
Hecker Róbert és Csiffáry Zsuzsanna – 2. képmeditációs kiállítás
Megnyitó előtti Szolnok-TV riportkivonat első része
„Az elmúlt 30 évben az ember személyiségéről viszonylag sokat olvastam, írtam, oktattam. Most már erős bennem a vágy, hogy mind ezt elfelejtve közös élményeink világába merüljek alá.
És hogy mit találtam ott? Intenzív érzések, igen erős, koncentrált képek sajátítottak ki maguknak, melyet a nyelv erőtlen formájába kell öntenem, ha a mélyből még fel akarok bukkanni…
Akarom ezt? Nem tudom. Csak azt érzem, hogy szerelmed hangja átölel – és ez elég nekem.” (H.R.)
Egy különleges, Magyarországon ritka kiállítást tekinthettek meg a szolnokiak az Aba Novák Kulturális Központban. Egyrészt a képzőművészet nagyon ügyel arra, hogy a műfaji kereteket tartsa, másrészt ez a fajta felállás, hogy egy közös projekt, ami négy éves múltra tekint vissza, amiben gondoltok állnak a középpontban, és ahhoz rendelődik a szöveg és a képi anyag, valóban nagyon ritka
Cs. Zs. :Tanáromként ismertem meg Robit, az egyik beadandómhoz mellékeltem egy „firka rajzot”, amikor is ő már dolgozott ezen a projekten.
H.R. :Ha látok egy gondolatot, és itt a gondolat a hangsúlyos, akkor azt a gondolatot mindig egy emberben látom vagy fedezem fel, és így találtam meg Zsuzsi rajzában is ezt a gondolatot, és ezt a gondolatot szerettem volna beépíteni abba a rendszerbe, ami ezekhez a szövegekben megjelenik, annál is inkább, mert nem volt tőle idegen. Tehát elkezdtek egymással beszélgetni ezek a gondolatok anélkül, hogy Zsuzsi erről tudott volna.
Az életemnek egy olyan szakaszában jöttek ezek a szövegek létre, amikor azzal szembesültem, hogy valóban egy titok az ember. Az volt a legmegdöbbentőbb, hogy én magamat is akkor kezdtem így szemlélni és érteni, hogy hát bizony önmagam számár is hatalmas titok vagyok, hogy azok a dolgok amiket úgy tudtam, hogy ezek működnek, hogy én kiismerem magamat, meg van a kellő önismeretem… az egyáltalán nem így van. Úgy tűnt, mintha minden összecsapott volna a fejem felett, és ezekben a feszültségekben sajnos találkoztam nem kevés olyan véleménnyel, ami arról szólt, hogy hát pedig te ilyen és ilyen vagy, és neked ezt el kell fogadnod, és kész, és az lesz a megoldás.
Éreztem belülről, hogy ez nem így van, akkor kezdtem így ezzel intenzíven foglalkozni, hogy hát tulajdonképpen hogy lehet az embert összerakni? A cím az innen jön, hogy az ember egy nagy titok. Most már úgy tudnám mondani, hogy befelé is végtelen az ember, meg kifelé is. Tehát van egy belső világ, ami szintén végtelen és van egy univerzum, ami szintén végtelen. Erre azt mondani, nahát én ezt most megfejtettem… Aki bennünket megfejt az csak a Teremtőnk lehet, és mi pedig tudunk Vele beszélgetni, és ez egy fantasztikus dolog. Ebben a beszélgetésben fogalmazódtak meg ezek a szövegek, és ezek a gondolatok, képek.
„Az ősvaló
De valójában mi határozza meg emberségünket? Van egy olyan vörös fonál, amely tudatalattinkon végig vezet, vagy önmagam számára örökké rejtély maradok?
A magány sivatagában csak erőtlen elméletek és kiégett élmények rég kiszáradt forrásai találnak rám. Elnyomjam hát ezért lelkem szomjúságát, lemondva a valódi oázis után való sóvárgásomról?”
A szövegek a négy évszak ciklusára épülnek fel, hiszen az ember a saját személyiségfejlődése során újból és újból végigmegy ezeken a ciklusokon. „Az ősvaló” a tavaszhoz tartozik, az a fajta életciklus, amikor új életenergiák pezsegnek fel az emberben, ez a felpezsgő új élet oda nyúlik vissza, amikor az ember egy belső meghatározottságot keres. „Az ősvaló” egy kérdéssel is kezdődik:
De valójában mi határozza meg emberségünket?
A szöveg végül azt mondja:
Keresve rám találtál, ezért kereslek föl téged is Én.
Mert az életnek a lényege a kapcsolat, amikor megtaláljuk – titokzatos módon – egymást. Az egész kiállításnak a paradigmája a szellem, amiben az ember újra és újra ezt a csodát éli meg, hogy tudja, honnan, hogyan, miért, nincsenek logikus magyarázatok, de végül is felfedezi az egymáshoz tartozás élményét. Ez a fajta rádöbbenés – az ember ősvalója – hogy képesek vagyunk a másikban felfedezni azt a valakit, aki „Én vagyok.”
Nem a szerelmes ősállapot volt az, ami ezt a projektet létrehozta, hanem az volt a lényege ennek a közös munkának, hogy valamit próbáltunk megfogalmazni, ami az embernek egy alapvető hajtómotorja, igénye, ugyan akkor, aminek a forrása nem bennünk van.
Ami kifejezésre jut abban a kézben, ahogy lenyúl egy indán keresztül, ami azt a madarat elindítja, az éppen ez a fajta motívum. A madár nem csak a szabadságnak, hanem az ihletnek is a jelképe.
Az ember kap egy olyan inspirációt, ami ebből a szürke, a kapcsolat nélküli állapotból kihoz, és azt üzeni, hogy: „Még is valaki neked van teremtve, te valakinek vagy teremtve. Erre dobbanjon rá az életed, és ezt a belső látomásodat, meghatározottságodat nem add fel.”
Az utolsó kép „ A szívcsere” ami mindent összegez.
„… mi ketten mindennek ellenére összetartozunk… Hogyan is veszíthetnélek el, hogyan is hagyhatnál el valamikor valahogyan? Csak azért, mert én téged nem értelek? Hiszen nem az én értelmem keresett meg Téged, hanem a Te szerelmed vonzott magához.”
„A szívcsere” azt a fajta átlényegülést akarja megfogalmazni, amikor az ember már rádöbbent arra, hogy az életnek van egy csodálatos ajándéka. Mint akik a klinikai halálból jönnek vissza, bár ugyan azt az életet folytatják, de már máshogy állnak hozzá, és azt nyilatkozzák, hogy bármi történjék is ezután, minden nap innentől kezdve ajándék.
Ezt szerettük volna a Képmeditációs Kiállítás is megfogalmazni, hogy amikor az ember rádöbben az egyedüllétére, de képes ráérezni is az élet az alaprezgésére:
„képes vagyok szeretni, engem tudnak szeretni”
Ez az állapot az életnek egy csodálatos ajándéka lehet, és mivel pótolhatatlan, minden egyes percért amit elvesztegetünk, valóban nagy kár.
… folyt.köv….
