Az identitás forrása
A naplóbejegyzéseim első részében az identitás-közvetítés témáját vetettem föl. Ott a következő kérdést tettem föl: vajon lehet-e az önazonosságot tanítani? Ebben az összefüggésben utaltam arra a problémára, hogy az identitás közvetítése igen sok esetben elmosódott kontúrok mentén halad. Véleményem szerint ugyanis nem annyira az a kérdés, hogy mely identitást kell(ene) továbbítani. Sokkal fontosabbnak tartom annak a kérdésnek megválaszolását, hogy saját önazonosságunk valódi-e, és készek vagyunk-e saját identitásunk képviselésére? Úgy is fogalmazhatok, hogy igen veszélyesnek tartom az olyan jellegű vitákat, melyek a különféle identitások kapcsán az uralkodó, helyes, stb. jelzőkről szól. Véleményem szerint inkább arról kellene gondolkodnunk, hogy saját identitásunk vajon tudatosult-e már bennünk, és hogy készek vagyunk-e annak következetes képviselésére?
Konkrét példaként szeretném a Franciaországban nagy port kavart burkini-vitát megemlíteni. Ez, az iszlám etikai rendet követő, teljes testet takaró női fürdőruha erős kritikák kereszttüzében áll: az alkotmánybíróság állásfoglalása dacára 2016 őszén még több mint 20 tengeri fürdőhelyen megtiltották a burkini viselését. Vagyis: a francia strandokon a bikini, a monokini, sőt a nudizmus gyakorlása illetve viselése is megengedett, – ugyanakkor a francia erkölcsök őrei továbbra is sok helyen megtiltják a burkini viselését… Ahogyan a tenger másik oldalán az iszlám erkölcsök őrei azokat a nőket büntetik meg, akik nem viselnek egész testet takaró ruhát, illetve nincs fejkendőjük…
Ha ezt a példát az identitás közvetítése szempontjából értelmezzük, akkor a helyzet még érdekesebb. A konzervatív francia napilap, a La‘ Figaro például így érvel: a burkinit szigorúan be kell tiltani, mivel terrorista cselekedetekre emlékeztet, ezáltal gyűlöletet szít, és félelmet gerjeszt. Ennek az állásfoglalásnak kapcsán nem hallgathatom el a kérdésem: ezek szerint európai identitásunkat az határozná meg, amitől félünk? Máshogyan megfogalmazva: az identitásunkat meghatározó öltözködésünket az formálja, amitől félünk?
Meggyőződésem az, hogy az egészséges,
vitális önazonosság sem a félelemből,
sem a gyűlöletből nem táplálkozhat.
Egy ilyen, ezekből a negatív motivációkból táplálkozó identitás véleményem szerint végeredményben csak pusztulást eredményezhet. Más forrásra van szükségünk, pontosabban újra vissza kellene hozzá térnünk, hiszen több évezrede táplál(na) bennünket. Így második naplóbejegyzésem befejezéseként, visszafogottan, a következő kérdést fogalmazom meg: nem a szeretet gyakorlására irányuló készségünk az az erő, mely európai önazonosságunkat megújítja? Nem lenne már időszerű, hogy európai kultúránk két évezredes mintáiból ezeket a kincseket újból elővegyük és ápoljuk? Hiszen csak egy példát hadd említsek meg: vajon milyen más út mutatkozott volna a második világháború után arra, hogy a német és francia nép kibéküljön egymással, ha nem ezt a keresztény kulturális örökséget követik? És eredeti példánkhoz visszatérve: ennek az örökségnek fényében valóban olyan nehéz a másik másságát félelem és gyűlölet nélkül elfogadni?
