Az anyai párbeszéd

Ennek a gondolati keretnek az alapja az Apostoli Hitvallásnak azon szakasza, mely így szól:

„Hiszek az egyetemes anyaszentegyházban.”

Ebben a fejezetben az „anyaszentegyház” kifejezéssel foglalkozunk, ez fogja a gondolatainkat lépésről lépésre vezetni. Ennek kapcsán próbáljuk most megérteni a sokszor elhanyagolt, figyelmen kívül hagyott, de az életünkben mégis alapvető jelentőséggel bíró „anya” fogalmat.

Mi jelent az anyai párbeszéd?

Hogyan jut eszébe az apostoloknak, akik a hitük lényegét fogalmazzák meg, ezt a jelzőt a „szent egyház” elé úgymond odabiggyeszteni, vagy is egy olyan egységet létre hozni ezzel, ami anyai jelleget egy ilyen központi helyre teszi?

Az hogy, az egyház szent és ez a szentsége miben áll, arról majd a következőben beszélünk, itt azonban nagyon fontos lenne végig gondolni azt, hogy amikor az apostolok a most megszólítandó világ számára megfogalmazzák a Krisztus által alapított kereszténység lényegét, akkor

az egyház jellegét miért az anyaság összefüggésében próbálják megfogalmazni? 

Hiszen nyilván való, hogy ők egy olyan társadalom éltek, ahol a férfi szerep volt a domináns. Ahol a férfiak álltak mindenféle döntéshozatalnak a középpontjában és ahol a női szerep  hangsúlyozásáért nagyon kemény harcokat kellett vívni. Ennek a harcnak évszázadokon keresztül mind a mai napig vannak nagyon erős lenyomatai, ebben a vonatkozásában láthatunk egy olyan vonulatot, ami azt mondja, hogy ennek az anyai jellegnek, ennek a lényege az, hogy a nemek között egyensúly van és a nemek egyenlőek a mai divatos szóval – és akkor mindjárt sokan falra másznak ettől –  a „gender egality”, az ami a világot meg kellene határozza. Itt egyáltalán nem erről van szó.

Az anyai jellegű párbeszéd az egy más  nyomvonalon indul el, amelyet az anyaszentegyház képviselői is nagyon sokszor félre értettek és ezt a fajta félre értést szeretnénk most a bevezetésben tisztázni. Amikor ugyan is, az anyaszentegyház kapcsán az egyház anyjáról esik szó konkrétan  szűz Mária képe jelenik meg előttünk ebben az értelmezésben, aki az egyház anyjaként  foglalja el ezt a trónust ikonokon különböző értelmezésekben. Azt mondja, ez az értelmezés, hogy az anya szentegyház tulajdonképpen ezt a fajta titkot rejti, hogy az egyháznak van egy anyja és ez nem más, mint Jézus Krisztus anyja. Nos ez a fajta értelmezés egyértelmű félre értése ennek a kifejezésnek. Szűz Mária valóban az egész földön élő emberek között egyedül álló olyan értelemben, hogy ő volt a Mindenség Urának földi szülőanyja.

De ez a fajta csodálatos kegyelmi állapot, ez a különleges megajándékozottság –  a Biblia ezt úgy nevezi, hogy beárnyékozta őt a Szentlélek – nem azt jelenti, hogy amikor az apostolok  az   „anyaszentegyház” szót megfogalmazzák, akkor ők szűz Máriára gondolnának, hanem sokkal inkább azt jelenti, hogy egy olyan anyai jellemvonást tulajdonítanak az egyháznak, amelynek örököseként kell, hogy működjünk mind a mai napig. Innentől kezdve már ez nem egy felekezeti sajátosság. Itt nem arról van szó, hogy a katolikus testvéreink szűz Mária tisztelete az egyértelmű választó vonal a protestánsok felé.

Nem arról van szó, hogy az egyháznak lehet ugyan valamiféle anyai szerepe (Nem a szűz Máriára vonatkozó felekezeti hitvitákon van a fő hangsúly. A. Szerk.) hanem arról van szó alapvetően, hogy

az egyház akkor egyház, ha anyai módon folytat párbeszédet.

Ha az ő megnyilvánulásaira ez az anyai sajátosság az, ami jellemző. Ahhoz, hogy ezt az anyai sajátosságot egy kicsit jobban megértsük, ehhez észre kell venni bevezetőül egy nagyon fontos kortörténeti sajátosságot:

Ma sok vívódás és sok harc közepette egyre inkább és inkább kérdésként merül fel az egyneműek helyzete az egyházon belül. Az egynemű élettársi kapcsolatokban élőkről van szó természetesen. Akik különféle módokon élik ezt, és akiknek kapcsán egyre hangosabb és erősebb az a felszólítás, hogy az egyházban is ugyan olyan jogokat kell biztosítani számukra, mint a heteroszexuális irányultságúaknak. Ezt a vitát nem szeretnénk most tárgyalni, de azt is fontos megmelíteni, hogy  az egyháznak van egy fontos adóssága, és ezt az adósságot kellene előtte – mielőtt bármiféle más irányba elkezdne kutakodni – végre törlesztenie.

Ez pedig arról szól, hogy az egyház igazán akkor válik egyházzá, ha ezt az anyai jellegzetességét végre felvállalja. Mit jelent ez? Az anyai jellegzetesség sokkal többet jelent annál, mint hogy a nők felszentelését, vagy a papi házasságot engedélyezzük vagy a cölibátus kényszerét eltöröljük. Az anyai jellemvonás az sokkal többet jelent ennél.

Az anyai jellemvonás a férfi jellemvonással szemben nem egy hódító, hatalomra törő, bekebelezni, uralkodni akaró, hanem egy óvó, védő jellemvonás. Az anyai jellemvonásnak ezt az alapvető különbözőségét egy egyszerű példával  lehetne szemléltetni. Nézzük meg, hogy vajon a háborúknak, a különféle pusztító szembenállásoknak vezérei azok ki voltak? A történelem sajnos nagyon sok szomorú példával szolgál arról, hogy ezeknek a szembe feszüléseknek, akár több milliós ember áldozatokat követelő történelmi mozgolódásoknak a középpontjában mind-mind férfiak álltak. A nőknek egészen más a belső habitusa főleg ha anyaként tekintenek a világra.

Az anyáknak az alapvető sajátossága a felnövekő életnek a védelme, fejlesztése, bátorítása, nevelése, óvása.

Mint ahogyan a cserépbe ültetett virágnak vagy a kerti növényeknek az ápolásában ugyan ezt a fajta sajátosságot fedezhetjük fel. A világban az anyai létforma, az anyai jelenlét tulajdonképpen az élet továbbadására összpontosít, arra a fajta hozzáállásra, amely az életnek tulajdonít legnagyobb értéket. Mindent megtesz azért, hogy ami életre mutat, ami életről szól, az álljon a középpontban és minden, ami az életet bármilyen módon elpusztítani akarja, az pedig kívül szoruljon azon a körön, ahol ez az anyai jellemvonás érvényesül.

Az anyai jellegű párbeszéd mindig az élet megerősítéséről szól. Ilyen értelemben feladja a leckét az egyháznak. Az egyház ugyan is nagyon sokszor sajnos férfi jellemvonások domináns áldozatának megnyilvánulásaként működött. Szándékosan használjuk az áldozat kifejezést, mert valójában elárulta azt a fajta elhivatását, amelyre éppen az apostolok hívják fel a figyelmet. 

Az egyháznak nem hódítani kell.

Had hangsúlyozzam, hogy az egyháznak nem kell senkit sem megtérítenie, nem kell a társadalmat jobb belátásra téríteni, nem kell az uralkodókat, állam vezetőit, sem senkit megreformálnia. Az egyháznak nem ez a feladata. Az egyháznak anyaként kell megjelennie ebben a világban: támogatva, erősítve, védelmezve, óvva az életet és az élet minden funkcióit.

Ez milyen fajta módon történhet, erre az evangéliumokban látunk nagyon egyértelmű példákat. A továbbiakban szeretnék mindannyiunk ősanyjára, szűz Máriára vissza vezethető két nagyon érdekes és fontos utalást végig gondolni.

Az első ilyen példa az, amikor szűz Mária a pásztorok dicsőítésével találkozik, akik úgy jönnek hozzá és világra hozott kis gyermekéhez, hogy dicsőítik az Istent, aki kijelentette ezt a titkot néki, hogy egy magára hagyott nyomorúságos kis istállóban a jászolba fektetett magatehetetlen csecsemő, a szegény szülőknek gyermekeként megszületett kisbaba nem más, mint az álruhás világ ura. Ezt a felismerést ujjongva hirdetik mindenhol Betlehemben éppen az miatt, mert hogy ezzel kifejezik, hogy a világ Ura olyan közel jön ehhez a világhoz, hogy a legelesettebbek, a leglenézettebbek, legmegvetettebbek is átélhetik, megtapasztalják, hogy a világ Ura közel lép hozzájuk és szeretetével átöleli őket.

Amig ők erről beszélgetnek és ezen örvendezve hagyják el az istállót, hangosan dicsőítik Istent énekeikkel, mindenkinek elmondva, hogy mi történt, mit is olvasunk Máriáról? Hogy ő pedig csöndben – mit is tesz? – megőrizve szívében forgatja. Itt van az anyai párbeszédnek egy nagyon fontos jellemvonása. Az anyai párbeszédet arról lehet felismerni, hogy nem hangos. Jézus Krisztusra utalva, akiről a próféciákban azt olvashatjuk, hogy nem kiabál és nem lármáz, nem hallatja hangját utcákon.

Csendben van.

Ez a csönd nem a magatehetetlenség, bambulás, gondolatait vesztett „fejemből kibámulás” csöndje, hanem ez a csönd a belső koncentráció csöndje. Ebben az összeszedett állapotban arra gondol Mária, ami az életnek egy különleges kincse. Forgatja a szívében, elmélkedik ezen, mintha egy új távlat nyílna meg. Mert hogy valaki, aki  – mai szóval élve – halmozottan hátrányos  helyzetű, valaki aki egy  ilyen szegregált[1] környezetbe születik, ez a valaki lenne az, aki az egész világot, az nem csak egész társadalmat, hanem az egész világmindenséget magához ölelve annak egy új lendületet ad kiemelve a nyomorúságból, pusztulásból? Ez az, amin az anyai szív gondolkodik. Hogy lehetséges ez? Ez hogy működik? A próféta erre is választ ad. Azt mondja (Ézsaiás könyve 42:3.):

„…a megtört nádat nem töri el. A pislákoló mécsest nem oltja ki.”

 Ezek megint olyan jellemvonások, amelyek az anyai párbeszédnek a sajátosságai. A férfiúi indulatból származó párbeszédek a megtört nádat eltörik, a pislákoló mécsest kioltják és diadalittasan hirdetik, hogy „lám megint csak nekem volt igazam!”. Az anyai jellegű párbeszédek nem ilyenek. Az anyai jellegű párbeszédek látják az élet szikráját. Látják a megrendült életet, de ezt az életet nem kioltani, hanem megerősíteni akarják. Ez a mi életünknek a sajátossága, különleges kihívása, hogy amikor az anyai párbeszédben szívében forgatja az anyai jelleget felvállaló, megértő  üzenetet, akkor újból és újból   azon fog gondolkodni, hogy hogyan lehet megerősíteni, megújítani ezt a tántorgó, önmagát megújítani nem tudó életminőséget.

A másik élettörténet a kánaáni menyegzőnek a története (János evangéliuma 2. fejezet  1-12.), ahol Jézus csodálatos módon megsegíti a menyegző házigazdáit, amikor is elfogy a boruk, akkor ő csodálatos módon a vizet borrá változtatja. Ennek a történetnek van egy sokak által méltatlanul elhanyagolt mellékszála, ez pedig Mária és Jézus Krisztus párbeszéde. Mária ugyan is az, aki megszólítva Jézust odamegy hozzá:

–        Fiam, elfogyott a boruk.

Nem mond semmi többet, hogy „Tegyél már valami csodát… avatkozzál már közbe, hiszen tudom mire vagy képes… légy szíves segíts már nekik, hogy ne maradjanak szégyenben, hiszen rokonaid, hogy néz már az ki, hogy itt vannak a vendégek és ők meg nem tudnak felszolgálni semmit.” Hanem egyszerűen jelzi a hiányt. 

Jelzi a rászorultságot.

Nem mond többet, csak jelez. Erre a jelzésre válaszol, egy nagyon határozott elutasítást mond.

„- Ez sem rád, sem rám nem tartozik.” 

„Ez nem a mi dolgunk.” Mondja az eredeti szöveg. Erre Mária nem úgy válaszol, ahogy mi várnánk:

„-Na de Fiam, hát légy szíves, az anyád szól hozzád, és kérem, hogy a rokonainkon segítsél…” vagy „-Hát hogy beszélsz velem Fiam, mi az, hogy semmi közöd hozzá? Hát azért ne haragudj már, csak az anyád vagyok?!” Hanem nagyon érdekes, hogy Jézus Krisztusnak semmit nem mond, de odafordul a szolgákhoz és azt mondja nekik:

„-Figyeljetek csak, amit mond nektek, az feltétlenül tegyétek meg.”

Ez egy egészen zseniális mondat, mintha ráérezne valami nagyon – nagyon fontos dologra és ez az anyai jellemvonásnak a legnagyobb titka.

Megérzi azt, hogy megfogant az élet, valami készülődőben van

és azt is tudja, hogy majd a maga idejében ez a valami, az életnek az egyértelmű bizonyítéka meg fog jelenni. Mire van most szükség?

Arra, hogy felkészüljünk a vajúdásra, felkészüljünk a szülésre, az új élet megjelenésére. Felkészüljünk arra, hogy amikor és ahogyan az majd megjelenik, arra akkor mi készen álljunk. Ezért mondja a szolgáknak: Amit majd nektek akkor mond, azt feltétlenül tegyétek meg.

Mert mit is mond a szolgáknak Jézus? Itt vannak nagy kővedrek – az akkori kor szokása szerint bennük egyenként 50 liter vizet lehet tárolni – töltsétek meg mindegyiket színültig vízzel. Hát micsoda butaság? Miért van erre akkor szükség, nem vízre van szükség, hanem össze kell szedni valahonnan valami maradék bort, ha már minden elfogyott. De  szolgák megkapták az utasítást: Amit nektek mond, az feltétlenül megtegyétek. Nincs ellentmondás, akadékoskodás. Nem mondja senki, hogy „Ez meg van huzatva…” Mit akar ez itt? Miért kellene az edényeket megtölteni vízzel? Mi értelme van ennek most, főleg ebben a konfliktus helyzetben…

Ezek után Jézus azt mondja, hogy:

„- Jó, most merítsetek belőle, vigyétek oda a fővénynek.” Egy újabb lehetetlen helyzet áll elő, összezavarja az értetlen szolgálókat, akik azt mondhatnák:

„- Ez meg mi??? Most gúnyolódjunk vele, hogy lám-lám bor kellene, de viszünk helyette vizet…? Mi értelme van ennek?” – kérdezheti bár ki. Azonban ott van a csend szó: – „Bármit, amit mond nektek, tegyétek meg.” Ellenkezés nélkül. Ezután belemerítenek a színültig megtelt edényekbe, odaviszik a fővényhez, aki  belekóstól a vízbe, és mit érez? Lám, a legfinomabb bor van benne! Feltehetjük a kérdést, mi szerepe volt itt Máriának? Máriának egyetlen egy szerepe volt, és ez azóta is minden anyai párbeszédnek a sajátossága.

Megérzi a csírájában megjelenő életet és felkészíti a párbeszédben résztvevőket arra, hogy ezt az életet fogadják be.

Legyenek nyitottak erre az életre. Nem meghódítani vagy legyőzni akarja a másikat, nem uralkodni akar rajta sem megszégyeníteni. Ezek mind-mind a férfi sajátosságnak a fájdalmas sebei. Hanem anyaként megérzi a születendő, csírázó, a megfoganó életnek a megjelenését. Miután megérzi – pedig semmi jele nincs- egyszerűen csak annyit mond, készülj föl az élet befogadására, megjelenésére. Milyen fontos lenne, hogy végre az anyai jellegű párbeszédeknek legyünk mi mindannyian a megjelenítői. Az agresszív, a másikat lejáratni, megtéríteni, kioktatni akaró párbeszédek helyett az élet, a születendő élet értékeire fókuszáljunk. Hogy a megtört életet ne törjük el, a pislákoló életet ne oltsuk ki, hanem lássuk meg benne a talpra állni akaró életet és erősítsük azt. Adjon ehhez nekünk az anyaszentegyház békessége és öröme egész életünkben erőt!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[1] segrego (latin) = elkülönít, elválaszt. Elkülönítés, személyek vagy közösségek megkülönböztetése egymástól.