A személyesség szabadságáról

A személyesség szabadságáról

 

Ezen a mostani témafeldolgozásunkon egy olyan kérdéssel szeretnék indítani, amelyet az előző adás kapcsán egy Kedves Hallgatótól kaptam. Megköszönöm, hogy hozzászólt az adáshoz, ezúttal bátorítok másokat is, hogy ők is tegyék ugyan azt.

A témával kapcsolatos kérdéseket, hozzászólásokat erre a címre várjuk: robert.hecker@gmail.com

Ő arra kérdezett rá:

Vajon az a fajtamegengedő hozzáállás ami a Pál apostoli útmutatásból kiolvasható, az vajon nem eredményezi-e azt, hogy egy szabályok nélküli anarchiába, vagy mindenkinek saját kedve szerinti értelmezésbe torkollik az, amit szeretetnek nevezünk, értünk, gondolunk?

 

Nos ennek kapcsán megint csak fontosság válik a forráshoz visszanyúlunk. Fontos, hiszen, amikor Jézus Krisztus ezen a földön járt, akkor nem vallás alapítóként értelmezte önmagát, hanem amit elmondott, amit képviselt, mind abban szintén az ősi forrásoknak aktualizálását hirdette, képviselte. Amikor ezt megtette, akkor újból és újból emlékeztetett arra, hogy a norma,  (mindenféle norma) képzésének – fejlődésének, változásának – középpontjában nem valamiféle ideológia, nem valamilyen eszme vagy joggyűjtemény áll, hanem egy személyes kapcsolat.

Hozzászoktunk ugyan is mindannyian ahhoz, hogy a bennünket körülvevő világot így rendezik be. Ugye, hogy csak két nagy példát említsek, ilyen eszmék, amelyek a megfellebbezhetetlenség igényével lépnek fel, pl. a konzervativizmus vagy a liberalizmus eszméi, de jogalkotás területén, ilyen joggyűjtemény maga az alkotmány, amihez kell minden más törvényt viszonyítani. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy tulajdonképpen a kereszténység is egy ilyen fajta viszonyítási rendszer, újfajta normák jelennek meg, újfajta ideológia jelenik meg és ennek a keretében kell mind azt látni, látunk, amit Jézus Krisztus képviselt ezen a földön. Ugyan akkor azonban az ő földi munkásságának éppen az a sajátossága, hogy ő mindig egy kapcsolatról beszél. És a kapcsolatnak a lényege éppen az, hogy ebben a kapcsolatban a kapcsolat felől közelítünk meg minden. Tehát más szóval azt mondjuk:

ami a személyes kötődést erősíti, elmélyíti, az megmarad. Ami zavarja, terheli, az elhal.

Minden természetes kötődésben ez így működik. Ha tudom, hogy a barátom, a párom, a szerelmem számára ez vagy az élet szokás, amit én gyakorlok pozitív, akkor minden lelkiismeret-furdalás nélkül tovább folytatom és tovább működtetem azt. Ha viszont tudom azt, hogy őt ez zavarja, netán terheli, akkor éppen a szeretet indítékából fakadva a zavaró körülményt egyre inkább levetem. Miért is? A kapcsolatért. Nem azért, mert valaki ezt rám parancsolta, hanem azért, mert nekem ez a kapcsolat nagyon-nagyon fontos, hogy én ezt a kapcsolatot az életem központi rendező elveként élem meg.

És ezért van az, hogy ha valaki Jézus Krisztus személyére fókuszál, akkor nem betartandó normákra fog majd összpontosítani az élet különböző kérdéseiben.

Hanem az alapkérdése mindig ez lesz:

  • Mi erősíti a barátságomat Jézus Krisztussal?

Lehet, hogy bárki most felkapja a fejét és azt mondja, hogy mi az, hogy barátság. Hát Lehet-e egyáltalán valakivel barátságban lenni, aki már nincs is itt közöttünk? Egyáltalán miféle misztikus eltúlzott, talán azt is mondhatni, valamiféle egzaltált dolog ez.

Én két dolgot, két üzenetet szeretnék ennek kapcsán röviden említeni. Az egyik az, hogy János apostol, az ő első levelében úgy kezdi az ő mondani valóját, hogy

„Mi akik láttuk őt, hallottuk őt, kezünkkel illettük őt, mi hirdetjük őt most nektek,”

és akkor most mond valami nagyon-nagyon érdekeset:

„Azért tesszük mind ezt, hogy nektek is ugyan így legyen közösségetek vele, mint ahogy nekünk volt Ővele”.

Vagyis más szóval azt feltételezi az apostol, ezt képviseli magától értetődő természetességgel, hogy Jézus Krisztus nem csak akkor volt kézzel fogható módon jelen számukra, amikor hús vér alakban megjelent előttük, hanem mindenki számára, aki Jézus követője ez az élmény alapból úgymond megadatik. Na most persze itt megint csóválhatjuk a fejünket, hogy hát micsoda különleges, furcsa felfogás ez? Hogyan lelhet valakit átélni, megtapasztalni, érzékszerveinkkel átélni, aki már évezredek óta testi alakban nincsen jelen ezen a földön. Ehhez egyetlen egy dolgot megint Jézus Krisztustól szeretnék idézni, ő azt mondja János evangéliuma 15. fejezetében a 10. verstől kezdve:

„Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azokat teszitek, amiket én parancsolok néktek. Nem mondalak többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit cselekszik az ő ura, titeket pedig barátaimnak mondalak, mert mind azt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon, hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben megadja néktek. Ezeket parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek.”

Mit is mond ebben a szakaszban Jézus Krisztus?

Először is egy fantasztikus távlatot nyit, mert azt mondja, hogy

„ti az én barátaim vagytok”.

Ez egy egészen különleges megszólítás, nem azt mondja, hogy az én tanítványaim, nem is azt mondja, hogy alattvalóim, nem is azt mondja, hogy szolgáim, hanem azt mondja, hogy az én barátaim vagytok. Mivel is indokolja ezt? Azzal indokolja, hogy nincsen nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja. Kiért? A szolgáiért, az alattvalóiért? Nem. Talán egy eszméért? Egyáltalán nem. Hát akkor miért? A barátaiért. ” Mindezt nektek azért mondom, mert ti az én barátaim vagytok.” Más szóval amit Jézus Krisztus a Golgotai váltság halála, Golgotai kereszt áldozata által tesz, azzal azt akarja kifejezni, hogy az ő számára ez a tanítványi kör a legfontosabb az egész világon. Ezek az emberek a maguk egyszerűségükben, értetlenségükben sokféle zavarukban, zavaros elképzelésükben: az ő barátai. Ezt ő annyira komolyan, véresen komolyan gondolja, hogy életét is hajlandó értük feláldozni. Ez az egyik, amit mond.

A másik, hogy azt mondja, hogy a barát az abban különbözik a szolgától, hogy a szolga az nem tudja, hogy mit cselekszik az ura. Azt is lehet mondani, hogy tulajdonképpen számára egy titok. Nincs beleszólása, nincs rálátása arra, amit az ura elképzel, mond, ő csak parancsokat teljesít. De a barátnál ez máshogy van, a barátok megbeszélik egymással a dolgaikat. Ahogy közösen beszélgetnek, ebben a beszélgetésben, rajzolódik ki előttük aztán az az út, amelyen együtt járni fognak.  Vagy is Jézus Krisztus azt mondja, hogy ti az által is érzitek majd az én jelenlétemet, hogy érzitek a szívetek mélyén, hogy én partnerként kezellek benneteket.

A Párbeszéd Műhely, amelyben újból és újból a párbeszéd sajátosságairól, törvényszerőségeiről, beszélünk éppen erre a csodára szeretném felhívni a figyelmünket, tudniillik, hogy a mindenható Isten olyan különleges módon szólítja meg mind a mai napig az embert, hogy az ember a szíve mélyén hallja, érzi az Ő mondanivalóját és nem csak ezt, hanem partnerként egy párbeszédet kezdeményez  Isten az emberrel. Soha nem erőlteti, erőszakolja rá a gondolatait az emberre, hanem mindig újból és újból az embert megszólítva kérdéseket tesz föl neki, válaszol a kérdéseire, egy szó, mint száz nem szolgaként kezeli az embert, hanem barátként.

A harmadik dolog, amit mond, azaz, hogy ha teljesítitek a parancsaimat – és itt nagyon hangsúlyozza – egyetlen egy parancsot adtam nektek, hogy egymást szeressétek. Vagyis,

ha tiszta szívből szeretni fogjátok egymást

akkor meglátjátok, hogy elmentek és gyümölcsöt teremtek, és a gyümölcsötök megmarad. Akkor meglátjátok, hogy akármit kértek az Atyáról az én nevembe, megadja néktek.

Miről is van akkor itt szó? Arról, hogy amit az előbb még egy ilyen nagyon egzaltált, nagyon furcsa feltételezésnek láttunk, egy nagyon túlzó elképzelésnek, hogy tudniillik az ember lehet Istennek barátja, azt most három fajta módon tudjuk az életünkben ellenőrizni.

Ellenőrizni tudjuk abban, amikor átéljük, megtapasztaljuk, hogy a szívünk mélyén Isten megszólít bennünket. Ellenőrizni tudjuk abban, hogy érezzük a szívünk mélyén annak ösztönzését, hogy szeretettel forduljunk a környezetünkhöz. Ellenőrizni tudjuk abban is, hogy megtapasztaljuk:

szeretetünknek maradandó gyümölcsei vannak

Olyan gyümölcsei, amik arra is képessé tesznek bennünket, hogy a mindenható Isten megújító erőit mozgósítsuk az elrontott, tönkre ment világ talpra állítására. Na, ez aztán innentől kezdve valóban nagyon különleges dolog. Ugye most már érthető, hogy miért nem törvényeket kell nekünk betartanunk? Hanem Jézus Krisztus barátságát. Ezért kell újból és újból magunkban is megerősítenünk azt a kérdést, hogy

mi is erősíti a barátságomat?

Mi az ami ennek a barátságnak a főkuszában van? De hogy ha ezen a gondolatkörön belül tovább haladunk, akkor a Pál apostolnak az útmutatása is nagyon fontos számunkra. Ő a Filippi levél 3. fejezetében a 13. verstől a 16. versig tartó szakaszban a következőket mondja:

Testvéreim én önmagamról nem mondom, hogy elértem volna, de egyet cselekszem. Azokat amelyek hátam mögött vannak elfelejtve, azoknak amelyek előttem vannak neki dőlve célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülőről való elhívása jutalmára. Akik azért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk azok. És ha valamiben különböző a véleményetek, az Isten abban is kijelentést ad néktek, csak hogy amire eljutottunk ugyan abban egy szabály szerint járjunk, egy értelemben legyünk.

Megint csak nagyon érdekes ez a megfogalmazás. Tulajdonképpen arra utal itt Pál apostol, hogy az életünknek egyetlen egy normája, egyetlen követendő célja van. Ez pedig az, hogy célegyenest haladjunk előre egyre közelebb Jézus Krisztushoz. Ezt valahogy úgy tudnánk megfogalmazni, hogy

egykapcsolatnak mi az egyetlen egy hajtómotorja?

Az egyetlen egy legitim hajtó motorja, nem az, hogy egymást kihasználjuk. Nem az, hogy egymást leigázzuk, vagy megalázzuk, vagy egymást a saját érdekeink szekere elé befogjuk. Egy kapcsolatnak az egyetlen egy legitim célja az, hogy egyre közelebb kerüljünk egymáshoz. Ez az egyetlen egy olyan célja, ami valóban mindenki számára elfogadható kell, hogy legyen.

Ezért mondja Pál apostol is: én egyetlen egy dologra törekszem, hogy Krisztushoz egyre közelebb kerüljek.

Miután fölvetődik itt akkor a Filippibeliekhez is, hogyan lehet az ember Isten törvényeinek megfelelő? Azt mondja, egész egyszerűen úgy, hogy ti is erre törekszetek. Arra törekszetek, hogy egyre közelebb kerüljetek Jézus Krisztushoz, arra törekszetek, hogy amire eddig eljutottatok, abba meg is maradjatok és arra törekszetek, ha van nézeteltérés köztetek, már pedig mindig is lesz, hiszen mindig különböző emberek vagyunk, különféle módon látjuk a világot, különböző módon értelmezzük Isten útmutatásait. Ennek kapcsán ne vitatkozzatok egymással, mert ez teljesen lényegtelen.  Hanem Isten majd úgy is kijelentést ad néktek, ha megkapjátok ezt a szívetek belső csendes hangját, tegyétek meg amit ez a hang mond, üzen néktek, amiben békességetek van. Ami számotokra olyan távlatot mutat, amiben ki tud bontakozni az életetek.

Vagy is nekünk nem szabályokat kell betartanunk, hanem egy kapcsolatot kell elmélyítenünk.

Ez az alapvető különbség. Amikor egy kapcsolatot mélyítünk el, akkor a kapcsolat elmélyítése során mindent, ami abban a kapcsolatban zavaró, ami abban a kapcsolatban teher, ami feszültséget okoz, ezt mind-mind le tudjuk tenni. Miért, mert ez a kapcsolat nekünk nagyon-nagyon fontos. Nem azért, mert valaki ránk erőszakolja ezt.

Éppen ebben a vonatkozásban, amikor már egy ilyen élő, eleven kapcsolatban élünk, akkor fogunk ráébredni arra, hogy ennek a kapcsolatnak van egy nagyon sajátos vonzó ereje. Ezt a vonzó erőt nevezzük Isten országának Jézus szóhasználatában. Tulajunkképpen azt mondhatjuk, hogy ez a vonzó erő egy olyan belső megengedést, belső nyitottságot hoz elénk, amelyben hiszünk mindenestől a jó győzelmében, hiszünk abban, hogy nem a konkoly fogja elfolytani a búzát, hiszünk abban, hogy együtt tud növekedni akár a konkoly a búzával is, de hiszünk abban, hogy végül egyértelműen mindenféle módon a jó fog győzni. Ez az a bizalom, ami az életünket mozgatja.

Miért is tesszük ezt?

Mert Jézus maga is erre ösztönöz bennünket.

 Azt mondja a Máté evangéliuma 13. fejezetének 24 -től a 33. verségi tartó szakaszban:

Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, aki az ő földjébe jó magot vetett. De mikor az emberek elaludtak, eljött az ő ellensége, és konkolyt vetett a búza közé és elment. Mikor pedig felnövekedett a vetés és gyümölcsöt termett, akkor meglátszott a konkoly is.

A gazda szolgái pedig elő állva ezt mondták néki: – Uram nem tiszta magot vetettél-e a földedbe, honnan van azért a konkoly?

Ő pedig mondta nekik: – Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig mondták nekik, akarod é, tehát, hogy elmenve összeszedjük azokat?

Ő pedig így válaszolt: – Nem, mert amikor összeszeditek a konkolyt azzal együtt talán a búzát is kiszaggathatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig. Az aratás idején azt mondom majd az aratóknak, szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek. A búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe.

Más példázatot is adott eléjük: Hasonlatos a mennyeknek országa a mustármaghoz, amelyet vet az ember, elvetette az ő mezőjén. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb a veteményeknél, és fává lesz, annyira, hogy reá szállnak az égi madarak és fészket raknak ágain.

Ez a példázat mind a két része, mind a konkolyról és búzáról szóló, mind a mustármagról szóló, a jó legyőzhetetlen erejéről beszél. Ugyanakkor arról, amit mai szóval úgy mondunk, hogy tolerancia.

Ez a tolerancia a jó, a fölülről való toleranciája az abban mutatkozik meg, hogy bízik az önmaga erejében. Nincs szüksége arra a mást, a rosszat a negatívat elítélje.

Nincs szüksége, hogy ezt a negatívat elpusztítsa. Ezek a próbálkozások még hogyha a legőszintébb szándékból fakadtak is az egyház történelembőségesen ad erre példát, mindig keserű kudarcokat okoztak, tragédiáknak voltak az előszobái. De amikor valaki azt tudja elmondani, igen én a jóra koncentrálok, én a kapcsolatra koncentrálok. Nem arra, hogy mások mit mondanak rólam. Nem arra, hogy mások mit mondanak az én barátomról, társamról, páromról, akkor ez lesz a megtartó ereje az életének. Ez lesz az, ami őt képessé teszi arra, hogy ebben a párbeszédben újból és újból meg tudjon újulni. Lehet, hogy olyan kicsinek érzi magát, mint a mustármag. Ami valóban kisebb minden veteményes magnál, egy gombostű fejének körülbelül a fele. Azon a helyen, ahol Jézus Krisztus élt, hatalmas cserjévé tud nőni.

Valahogy így tud kibontakozni bennünk is a jó. Ha hiszünk a jó, a felülről való jó párbeszédet teremtő erejében. Ha nem engedünk annak a kényszernek, ami minden áron be akarja szabályozni és ki akarja iktatni az életből mind azt, ami rossz, ami lefelé húz. Nekünk nem ez a dolgunk. Mai szóval nem a mi kompetenciánk. Az ítéletnek a kompetenciája egyedül az aratás uránál van. Eljön az aratás. Eljön mindennek az ítélete a maga ideje, és akkor mindenki előtt letagadhatatlanul nyilvánvalóvá válik, hogy mi az ami jó, mi az ami autonómiát, emberi értéket, önállóságot erősít, mi az ami ennek ellenére hat. De ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy kiálljunk a jó mellett, hogy gyakoroljuk azt, hogy hűségesen ragaszkodjunk ahhoz a kapcsolathoz, ami az életünk értelmét nyújtja. Ezen belül, amikor ehhez a kapcsolathoz ragaszkodunk át fogjuk élni meg fogjuk tapasztalni, hogy

ennek a párbeszédnek egy különleges felhajtó ereje van az éltünkben.

Persze dönthetünk úgy is, hogy nem, mi törvényeket akarunk betartani, betartatni. Mi azt akarjuk, hogy mások megértsék, mi a „jó”. Ennek a „jó”-nak kapcsán kőkeményen ragaszkodjanak ők is mind ahhoz, amit mi helyesnek tartunk. Sajnálattal kell közölnöm azonban Jézus Krisztus életére is utalva azok, akik így gondokodnak, azok végül is őrajta magán fogják számon kérni azokat a törvényeket, amiket maguk sem tartanak be. Jézus Krisztus szava mai napig is igaz. Az vesse az első követ közületek, aki nem bűnös. Aki nem követte el mind azt, amit másokban észrevesz. Akinek nincs mindennek ott a gyökere. Ha őszinték vagyunk, azt kell mondanunk ott van. Éppen ezért, ha becsületesek vagyunk, azt kell mondanunk, hogy nem törvényekre van szükségünk, hanem egy élő, eleven megatartó kapcsolatra.

Kívánom tiszta szívből, hogy mindannyian átélhessük ezt a csodát, hogy felvetett gondolatok tovább gondolkodást serkentsenek, tovább tudjanak dolgozni.